Dunántúli Napló, 1971. április (28. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-04 / 80. szám
6 dunántúli napló 1971. április 4. Orbán Ottó 7T triner Az orjongó meggyfa A háború utáni tavaszon az udvaron, téglák és hulladék közt álltában röpülni, röptében állni láttam a béna szárnyalást, a meggyfát. Valami tébolyult öröm vezette, zöld pilótasapkában az idő személyesen, egy ősi bevetésre, hogy piros bombáit lehajigálva földig lerontsa a tél bázisát s háromszorossá tegye lényegem, egy anyagi vallás szentháromságát: a szálló fát, a fiút, aki nézi, s engem, aki mindkettőjük vagyok: látvány, látás és látomás egy városban, mely tökmagot ropogtat romok után, üzletkötés előtt: vesztesben nyertes, mert csak a halandó tudhatja, mi a halhatatlan, istent csak föld teremthet, múltat csak jövő, s bár én képzeltem el, de ő repült, őrült öröm egy szemétkupacon, mely attól örök, hogy egy hétig élhet s egy kölyöknek kiálthat búcsúzóul: „Tükre: a semminek: valami vagy és hiányodban élsz, ha szétcibálnak, az űr sakáljai, a csillagok!” Cseres Tibor Az utolsó éjszakák . Mikor a XI. kerületi Stoczek utca fölött teljesen elcsitult minden zaj, s a szovjet tüzérség lövegei is távolabbi célpontokat kerestek, német tábori csendőrök érkeztek a szálláskörletet képező, de civilekkel is zsúfolthoz kapuja elé. Az őrök - a külső, egy öreg tartalékos és Gyurka, a belső őr - simán beengedték őket. Még tiszteletadást is teljesített az öreg. Külön parancsuk arra nem volt, hogyan kell viselkedni mostan és itt, különösen éjszaka, német tábori csendőrökkel. Eszükbe sem jutott, hogy lakott helyen lövöldözzenek. Heten voltak a németek, és határozottan mozogtak, biztos értesülésük lehetett a század helyzetéről. Szerencse, hogy az egyik zászlós (a szemüveges) dolga végzésére éppen a lépcsőházba fordult. És német szóval mindjárt megállította a tábori csendőrök parancsnokát, az Oberfeldwebelt. S két német mondat között bekiáltott a tiszti szállásra: - Főhadnagy uram! Német tábori csendőrök! Többet nem mondhatott, mert nem tudhatta, nincs-e közöttük olyan, aki ért magyarul. Nem kellett sok előkészület, csizmanadrágban asztal mellett álltak a század tisztjei. Két gyertyát gyújtottak. Akkor aztán láthatták, hogy az asztal külső oldalán tűzkész géppisztollyal négy német áll. S a magyarok nem nyúlhattak derékszíjuk és pisztolyaik után. Azt a parancsot hozták, hogy a magyar pionírok vonuljanak nyomban a Ferenc József-hídhoz, s onnan bizonyos veszélyeztetett lőszereket szállítsanak be a Gellért-hegy barlangjaiba. Az első szavak után világos volt, hogy Dobay János, az utasszázad főhadnagya nem akarja teljesíteni a kétes szándékú parancsot. Az Oberfeldweber a kitérő mondatok hallatán ököllel verni kezdte az asztalt. Akkor a zászlós, aki tolmácsolt, mutáló hangon beleszőtte a fordított szövegbe, hogy engedelmeskedniük kell, mert odakint még három német várakozik. Szerencse, hogy a német ökléhez folyamodott. Követelődzésére már előbb odahúzódtak a magyar katonák, hiányos öltözékben, s persze fegyvertelenül. De az ökölcsapások miatt megilletődve helyet adtak a két légtornász Horoghnak, s mindenekelőtt a jutási őrmesternek, aki most is azzal mutatott példát, hogy nyomban zubbonyt öltött, sőt derékszíjat is kötött. Abban a pillanatban érezték meg hátuk mögött a veszélyt a németek, amikor János megadta szemével a támadásra a jelt. Csak a kis Horogh, a főhadnagy legénye ismerhette gazdájának ezt a kacsintását, na most! A németek feje egyszerre fordult. Kezük és géppisztolyuk azonban egy pillanattal később rándult. Ezt a pillanatot használták ki a magyarok. Először látta ezt a kacsintást, mégis egyszerre mozdult a két Horogh-gal a jutási őrmester is. Veszélyes pillanat volt, a csőre töltött, német mintájú, zömök géppisztolyokkal. Az idegen ajkú tábori csendőrök megadták magukat. Az Oberfeldwebel torokütést kapott. Társai tanultak sorsából. Hogy mi a túl biztos fellépés következménye! A kapuban gyanútlanul vigyázkodott az ötödik német. Egy szeletke látszott a Dunából, azt figyelte. Három utász kincstárt kötött ujjasban, puszta kézzel megfogta a pasast, tenyérrel fogták szájára a kiömlő fölösleges német szavakat. Gyurkában most világosodott meg a szégyen, hogy fegyveres őrként beengedte szálláskörletükbe az ellenséget. Az utolsó két német a legfelső emeletig hatolt a felderítésben. Ezek még nem tudtak semmit. Hogy lövés nem esett, hatalomban érezték magukat, dúdolva jöttek lefelé az emeletről. Csizmájuk jelezte, amint közelednek. Gyurka eléjük ment egy fordulót. Mikor az első német előbukkant, elhúzta a billentyűt, három méternyiről dőlt le a német. Gyurka a halottat nézte, egy lépést hátrált, s nem is gondolt az utolsó vendéggel, a halott társával. Az utolsó német ijedtében egész tárat eresztett Gyurkába. Ezzel az egy némettel aztán hajnalig bíbelődött a század az emeleten. Végül is egy kézigránát végzett vele. Ő János egy alezredes előtt áll. Az ablakon át a Gellért-szálló körvonalai látszanak. Megtette a jelentését. A feljebbvaló arca komor, kemény, majdnem kérlelhetetlen. - Hogyan történhetett? - Nem tehettünk mást. Olyan hirtelen kellett határoznom, szinte gondolkodni se maradt időm. - Gondolkozni se? - Igen, olyan volt a helyzet, nem lehetett gondolkozni, vagy a teljes megalázkodás, vagy a legmesszebbmenő tiltakozás. - A szövetséges német hadsereg tagjaival szemben! Erre nem gondolt? - Nem! - Vállalnia kell a következményeket! - Vállalom! Az alezredes váratlanul megenyhül. - Helyes. - Kezét nyújtja: - Szervusz —, s elmosolyodik, közelebb lép Jánoshoz. — Hogy lásd, milyen komolyan gondolom a következményeket: a Gellért ablakaiba egy őrült tüzér alezredes lövegeket állított. Közvetlenül akarja lőni az oroszokat. A fegyvereket a másik irányba kell fordítani! Érted? Számításaim szerint az oroszok reggelre ott lesznek. Hány embered van? A század körletében nagy készülődés. - Alázatosan jelentem, nem tudok nyolcvan embert kiállítani. - Hatvanöt? - Talán. János bólint A nyüzsgésben a civilek is előmerészkednek. A szomszédos földszinti lakórészből még küldöttségféle is érkezik. Az a nő vezeti, akit Horogh János számára kiszemelt, s akit a főhadnagy férfias tapintattal nem hódított meg. - Tessék? - Félünk, főhadnagy úr! Ha a katonák elmennek, védtelenek leszünk. - Holnap már nem kell félni. Vagy holnapután. A nő hálás. Az egész ház nevében is szeretné meghálálni a védelmet. — Legfeljebb imádkozni tudnánk magukért. — Hisz maga az imádságban? — Nem. — Én sem. Attól, hogy miben hisznek ők ketten, és miben nem, kapcsolat létesült kettejük között Ha János most megfogná a nő kezét, úgy vezethetné bárhová, mintha már jártak volna orra. Utcára, rétre. Akár az ágyba is. Nevetnek. Egymásra nevetnek. Feledve a perc környezetét. A szemüveges zászlós lép oda. Nyel egyet Vár egy pillanatig, s ezt mondja: — Egy tüzér százados keres. — Na, máris? Elfordul a nőtől, hogy a belépő századost fogadja. Mire visszafordul, kilépett életéből a nő. Igen. Nemcsak a szobából. — A Gellértből? Megyünk, megyünk. A százados meglepődik. — Talán tisztelegne a főhadnagy úr! Nem ijed meg, elszontyolodik János. Meg is lepődik azonban, de tudja, ennek a századosnak semmi köze nincs a Gellérthez. Milyen kedves volt, milyen más szavú volt az alezredes, összerántja magát, Jelent. A százados megenyhül, de barátságossá nem változik. — Fontos parancsot hoztam. Két zászlós, az egyik hadapród, s a hadnagy szivárog be pillanatok alatt. Érzik, itt most készül valami. A százados körülnéz. — Csak urak maradhatnak a szobában. Meghátrálnak a legénységiek. Az ajtó becsukódik. De János tudja, ott fülelnek kívül az emberek. — Hindy altábornagy úr parancsa egészen lehalkítja hangját a százados: — a zászlóalj azonnal vonuljon fel a Várba! A felmentő seregekkel egyesülünk. A legénységnek tudnia kell, hogy a Führer meg a Nemzetvezető gondoskodtak kiszabadításukról, teljes harckészség! — Kitörés? Várta ezt a kérdést a parancskozó. - Igen! Mégpedig harc árán. - Minden fölösleges holmi hátrahagyásával... — mondja a kitalálni való részletes utasítást János. - Úgy van. - Minden lőszert felmálházva, járművek nélkül. - Helyes. A százados egészen felvidul. - A kitörés iránya? - Idejében meg fogják tudni. A zászlóalj... - Ez csak század. Kérem szépen ... - Megtiltom, hogy ilyen hangon beszéljen. János a tisztjéhez fordul. Előbb a hadnagyhoz szólna, de gondol egyet, a szőke zászlóshoz szól: - Milyen embernek ismer engem a zászlós úr? - Nem is tudom ... - Vadnak, harciasnak vagy szelídnek? A százados hüledezik, a következő mondat neki szól: - Hallotta, százados úr? Én szelíd ember vagyok! A főhadnagy úr szelíd ember. - Mit jelentsen ez? - Azt, hogy menj az anyádba! Te piszok! Az altábornagyoddal meg a Führereddel meg a Nemzetvezetőddel együtt! A hang emelkedőjéből értenek a deszkán túl. És már nyílik is az ajtó, segítő arcok bukkannak elő. A százados pisztolyához kap, de meggondolja nyomban. - Ez belekerül a minősítésébe! Figyelmeztetem! Én figyelmeztettem. - Mit beszélsz, te vodbarom? - Ezt nekem mondta?! És kezek ragadják meg a századost. - Rámegy a kardbojtja! - Menj az anyádba, te seggfej, a kardbojtoddal együtt! - Hazaáruló! Nagyot lök erre a tüzéren János. De már nem eshet el a százados, adják kézről kézre az emberek. Kifelé. Csak a kapuban kap egy olyan nyomást, hogy ülepre pottyan. Kint a járdán. A járda söpretlen, fagyos haván. - Nyolcvan. - Elég lesz! Berták László G., a tuskó, kifordult a gödörből és megállt. „Micsoda utat tettem meg!" - mondta és körülnézett. Kívánta, hogy hallják, hogy igazat adjanak neki. Három csenevész facsemete állt a közelben. Az egyik éppen a gyökereit szidta, mert nem találják meg a kövek közötti hézagot. A másik bőven sütkérezett a napon. A harmadik a tegnap kipattant huszadik levélkéjét simogatta. G.-re ügyet sem vetettek. G. agyában felvillant, hogy valami tüskék feletti erő segítette őt a gödör szélére, és hogy azelőtti életében a világmindenség fontos láncszeme volt. Mi történhetett? Mozgatni kezdte gyökércsonkjait, nyögött néhányat, és megismételte az előző mondatot. Ekkor a harmadik facsemete odanézett, simított egyet újszülött levélkéjén és ennyit mondott: „Nicsak, megint egy tuskó!” G. megmozdult, hogy móresre tanítsa a fickót, de roszszul billent és visszagurult a gödörbe. J., a kampósszemű, kiegyenesítette kampóit és elmosolyodott. Kiderült, hogy a kampósság nem alapvető jellemvonása, pontosabban: nem az egyetlen. Mosolya természetes volt, beragyogta a szobát. „Az ember társas lény, a Föld lakható." Ez a mondat lebegett a kis asztal fölött, amikor újra J. szemébe néztem. Mint a húsbolt falán a marhacombok, mindnyájan benne lógtunk. Arca fáradt volt, szája szögletében apró rugók feszültek. Az egyenesek ismételt meggörbítése próbára tette. A húsboltban csend volt és hűvös. Fénylett a hűtő, a padló, a csempe. Kések és bárdok csillogtak a pulton. A fal körbeaggatva, a polcok tele áruval, de a mérleg nyelve állt, egy légy sem mozdult A bolt zárva volt. J. megvárta, amíg mindenki megitta, ami előtte volt, akkor kezét, mint a bárdot, az asztalra helyezte, billegtette, játszott vele kicsit, majd megmarkolta poharát, a tartalmát egyetlen lendülettel benyelte. Hajnalodott. Arcok, betűkkel G. I. Mezei András: Megérkezem Múlhatatlan szomorúság, ahol nem volt ifjúság, szebb éveim, testvéreim, a szabadság mellvédein továbbszolgáló katonák, testüket golyó járta át, előre holtan egy se dűl, ragyognak sértetlenül. Odatámasztva véresen végig a holt töréseken, könyöklőn, kezük fegyveren, immár örökös őrhelyen, közöttük keresem magam, még tétován, bizonytalan, s mintha intenének nekem: megérkezel? megérkezem! tiM . A