Dunántúli Napló, 1973. október (30. évfolyam, 260-290. szám)

1973-10-07 / 266. szám

GALAMBOS­ LÁSZLÓ Csokonai Kankalin meg nárcisz mozdul. Kupa borra hajnal csordul. Menny­bál omló szalagok: sugár, árnyék védik testét. Hűségét, az aranyszentélyt óvják morcos alkonyok. Júlia, tolt rózsaágból fátylat száné. Jön a Vándor, karja konok cserfaág. Na a hegy. A homok serken. Vércse vijjog át a berken. Tűzben ring az égi ágy. Ottóimat a sajgó ország nem borit rá. Bölcs rokonság: ardó-mező hívja csak. Várja virág. Bogáncs veri. Röptét látják. Vendégek­: boldog kántor, fürge pap. Mézes főttet nyújt a kamra. Rontást rejt a szükség marka. Bizalom bont szőnyege. Karcsú kócsag: fönn a múzsa. Nyikorog a közöny kútja. Bújtat falánk szörnyeket Igét hirdet jár a ludtoll. Hárfahúrra új dalt hangol Munpalángnál Szent Mihály... Kristályködmön, és takarja. Kalácsot süt most az anyja. Angyal melle muzsikál. Anyaöl, mély kisded-jászol Bú fejet borzolsz, játszol. Sarjad férfi fájdalom. Épül már a Jóság könyve, aki hja, mindörökre suhog selyem szárnyakon. Modorfészkek, zsongó felhők, rétminbokrok, bársonykendők körülötte lengjetek. Holdas vállát ércvörös fák pofázta­tzák, koszorúzzák tükröt lombú ligetek. Sziklák fölött függ a lepke. Szelence a naplemente. Kattintják a tünde zárt Júlia, szép margaréta, zöld füvek közt a poéta teád soha nem talált Szerencsével ritkán forgó Magyarország: nagy koporsó, harang kong a bérceken. Gyertyát gyújtó ősi gyászra, kőkengósú kupolákra táróét lobbant Debrecen. KÁLDI JÁNOS: Psyché Sanót fújja • nél: vidéa és tmmorú. Msl Járt Msrrv fórt DteM­eseeeé-éeszefú. Vlgvúl ré, oM­oOIU-WUdts­ét. mi­g álmodta: togv*" WSlsIsn. Mm, fent, messze Télijén, héfthÓT follogon MI JÓZSEF: A cédrus tövében egyetlen gyík se csak a kő a kő egy hulla szőrtelen szeméremdombja a gyökér is csak azért hagy a görcsös törzs madártalan égre a verdeső koronát vagy az ég poklát a kő poklával legalább kortyok oltanák a szomjat forrásnélküli a kő az égből eső még nem esett C­sokonai azt irta Lillának búcsúlevelében, hogy „Elmegyek Keszthelyre és csak édes emlékezetedet viszem el magammal. Üres lesz az én szobám tetőled, de szívemben mindenkor jelen leszel.” — A szakítás utáni napon, fejében öngyilkosság gondolatával Keszthelyre indult. Szerencséjé­re útitársa akadt A komáromi születésű, debreceni iskolatárs, Szokolai Dániel éppen ekkor kelt útra, hogy Somogy megyé­ben, Hedrehelyen elfoglalja a tanítói állást Útközben a vidám cimbora vigasztalta, de Keszthelyre ér­ve elváltak egymástól. Szokolai­­nak sietnie kellett, hogy hivata­lát időben elfoglalhassa, Cso­konai pedig, habozva, egyelő­re a városban maradt A keszt­helyi tanári állást már nem szor­galmazza, hisz csupán Lilla mi­att vállalta volna. Szokolai vi­szont egész úton csábította, hogy menjen Somogyba. Hed­­rehely közel van Nagybajomhoz, ahol Pálóczi Horváth Ádám la­kik, s még közelebb Csökölyhöz, ahol Kis Bálint, debreceni szár­mazású diáktársuk a segédlel­kész. Szokolai távozása után né­hány napot tölt Keszthelyen. La­kását az egykori szálló falán tábla hirdeti: „Itt szállt meg Csokonai Vitéz Mihály, a nagy magyar költő 1798-ban”. Az ide­gen városban egyik napról a másikra rászakadt a magány. Betegsége is kiújult Baráti szó­ra, gondozó kezekre vágyott ezért ismét útnak eredt. Füre­den, Tihanyán át. Szántódnál somogyi földre lépett Kinek mondhatta volna el közben bá­natát ha nem a természetnek, füveknek, fáknak, köveknek. A füredi parton című költemény, melyet később átírt és A tiha­nyi ekhóhoz címen vált ismertté, a kitaszított költő magányát és keservét visszhangozza ma is. Óh­athannak h­íradó hányás Szállt ki szent hegyed közül, ám­eit a sors eddig annyit hánya, Partod ellenibe 01. Itt a halvány holdnak főnyim Jajgat és sir elpusztult reményén Egy magános árva szív, Egy magános árva szív ... hűincsen, aki lelkem vigasztalta. Oly barátaim nincsenek; Vállat rándít, aki sorsom hallja; Már elhagyták mindenek. Nincsen szár az emberekbe. Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe Szivem bus panaszait. Szivem bus panaszait Hol van már a nagy lendü­let, amely két évvel korábban Pest és­ Pozsony felé hajtotta ? Egy megtört ember áll előttünk, aki ott folytatja, ahol Sárospa­takot, majd Debrecent elhagy­­va, kis falusi tanítólakások és paplakok ajtaján kopogtatva, vándorköltőként elkezdte. Megy Szokolai Dániel után Hedre­­helyre. Miért? — így emléke­zett később az útra: „Örök számkivetésre kárhoztattam ma­gamat és cél és reménység és minden nélkül elbuttam a ren­geteg Somogyba.” Hedrehelyig nem ért el A szomszéd faluban, Csökölyben ágynak esett. Nagy Gergely tiszteletes — ugyancsak egykori debreceni diák — és veje, Kis Bálint fogadták hajlékukba. Megérkezése napján kitelte a hideg és „oly rosszul lett, hogy már másnap Kaposvárról Varga doktort” kellett kihozatni hozzá. Három hét múlva kezd lábadoz­ni. Nagy Gergelyné és Kis Bá­­lintné, a ház asszonyai annyira megszeretik a türelmes beteget, hogy valósággal családtagként kezelik, felgyógyulása után nem akarják elengedni. Közben beköszönt a tavasz. Az eleinte csak rövid mezei sé­tára vállalkozó költő hamarosan átrándul, majd átköltözik ba­rátjához, Szekcióihoz, és másfél órányira fekvő Hedrehelyre. Az * Szerzőnek a Móra Kiadó­­­­nál megjelent, az ifjúság szám­­­mára írt művéből, első hedrehelyi napokról Gaál László emlékezését idézzük: „El­veszett kedvese miatti bújától az idő múltával valamennyire szabadulván, jó barátja társa­ságában, a gyönyörű erdők és szőlőhegyek közötti többszöri já­rás-kelés által egészsége, sőt egyrészben elébbeni ártatlan vi­­dorsága is visszatért.” Külön öröme, hogy ezen a tavaszon Kis Bálintot is áthelyezték Csö­­kölyből Hedrehelyre. A vidámságot, a tréfát és a bort szerető Szokolai Dániel, akit később egyházi felettese „korhely tanítónak" nevezett, hamarosan lelket lehelt bele. Kis Bálinttal, hármasban mint­­ha csak a debreceni Nagyerdő­ről csöppentek volna a somogyi erdők közé. De itt nem voltak kollégiumi törvények, nem volt Szilágyi Gábor. Mindenki ked­vében járt a lassacskán felépü­lő betegnek. E­gyik reggelen parasztsze­kér állt a hedrehelyi ta­­nítólakás elé. Szokolai Dániel felsegítette az ülésre barátját, és elindultak Nagybajomba, Pá­­lóczi Horváth Ádám látogatásá­ra. Pálóczi Horváth és Csoko­nai még 1792-ben verses levelet váltottak, s Kazinczy volt, aki „enyv gyanánt fogta össze" őket. Ismerősként köszöntötték egymást Pálóczi Horváth az idősebb és nevesebb költő. Amellett jo­gász, teológus, mérnök, csilla­gász, valóságos polihisztor. Rá­adásul jó gazda. Birtoka, föld­je van, amiről Csokonai csak álmodozott Még aznap este bemutatja vendégét sógorának, Sárközy Istvánnak. Sárközy iro­­dalomkedvelő bajomi földbirto­kos, aki maga is levelezett Ka­zi­nczyval. Csokonai egyik napról a má­sikra olyan társaságba kerül, ahol tá bor és pálinka mellett irodalomról, politikáról folyik a szó. Nem győzi dicsérni Sárközy könyvtárát ahol a francia fel­világosodás íróinak, Diderot­­nak, Voltairenek a könyveit is ott találja. Sárközy messze áll az ő jakobinus indulataitól, de a németeket vele együtt szidja, s lelkesedik a franciákért. A költőt humor megszereti. Kéri, költözzön át hozzá Hedre­­helyről. Akár holtáig ellakhat nála. Csokonai belátja, hogy az alispánjelölt földesúr sokkal in­kább képes a vendéglátásra, mint a hedrehelyi tanító, s az sem megvetendő, hogy Nagy­bajomban könyvek, irodalmárok társaságában élhet. 1798 júniu­sában átköltözik Sárközy István­hoz. Kisebb-nagyobb megszakí­tásokkal majdnem egy eszten­deig lakik nála. Június végén a házigazda és a somogyi nemesség nagy ün­nepre készül. Július negye­dikén fogják beiktatni Kaposvá­rott a főispán­ székbe gróf Szé­chényi Ferencet A név halla­tára Csokonai felüti a fejét Széchényi Ferenc? — Az egyet­len főúr, aki két esetben pénz­zel támogatta. Itt az alkalom, hogy újra lekötelezze. Gyorsan megírja A haza templomának örömnapja című költeményét a gert magasztalására, Sárközy­­től pénzt kér, s Pécsre utazik, hogy versét kinyomtassa. Ami­kor a beiktatási ünnepség nap­ján átnyújtja Széchényinek, száz forintot kap tőle. Kaposvárott végignézi a ne­mesek bevonulását, a beiktatási ceremóniát Gratulál házigazdá­jának, aki Széchényi mellett al­ispán lett. A tőle kapott dísz­magyarban az esti bálon is részt vesz. Sürög-forog az úri gyüle­kezetben, s hogy valamivel vi­szonozza a vendéglátást hirte­lenjében újabb alkalmi költe­ményt kanyarít. Ezzel Széchényi Ferencnének tiszteleg, s ötven forint honorárium üti a markát. Július 7-én utaznak vissza Nagybajomba. Ott a házigazda feleségének nevenapját ünnep­­lik. Mit tehet a vendég? et az­tán igazán illik felköszöntenie. Pedig sokallja már az alkalmi versgyártást Humorosan szőve bele véleményét a köszöntőbe: Mennyi volt a pécsi várban, Mennyi itthon s Kaposvárban Fáradtságom és bajom ! Alig lövök meg omonnan, S már letett lantom újonnan Felparancsolja Bajom, a­ N. Nádasdi Sárközy Istvánná ... tiszteletére) Alkalmi verset addig is, ké­sőbb is sokat írt Különösen So­mogyban, ahol a vendéglátó uraságok szinte elvárták a kö­szöntőket Mással fizetni nem tudott, így szolgálta meg az el­látást Alkalmi verseit nem sok­ra tartotta. Amikor néhány év múlva annyira megszaporodtak, hogy kötetet állíthatott össze belőlük, a bevezetőben így mi­nősítette őket: „Én magam is megvallom, hogy ennek a gyűjteménynek nagy részét nem azért adom ki, mintha azokat a múzsákhoz méltónak tartanám. Egy része lát azért világot, hogy magam is érzem róla, hogy valósággal poétás darab. Más részét né­­hol-néhol képenként helyenként tartom poétásnak. Vannak olyan poémák benne, amelyeket a tárgynak nevezetes volta miatt, vágynak olyanok, amelyeket tiszteletből vagy háládatosság­­ból, vágynak, amelyeket paran­csolatból nyomtatásra adtam.. Nincs nagyobb rosta az idő­nél... Elég van ebben az én könyvemben olyan, amit magam is csak az ő számára tartok.” Egyelőre nem menekülhet Sárközy István bemutatja a ro­konságnak. Elviszi anyjához és öccséhez Kisasszondra, es Sár­közy Lászlónéhoz Kiskorpádra. Kisasszondi kirándulás emlékét őrzi a költő egyik legszebb ver­se, A magánossághoz. „Ha má­sok elhagynának is, ne hagyj el” — fohászkodik a magány­hoz, amely egyedüli „mentsvá­ra a szomorkodóknak", kerüli a királyok udvarát és a kastélyo­kat Hiába a szíves vendéglátás, az úri ceremóniák, a költő nem csinálhatja, amit szeretne. Ven­déglátói többsége abban látja a költészet feladatát hogy mu­lattasson, alkalmi eseményeket zengedezzen. Ki kiváncsi a kastélyokban az a bánatá­ra? Megfeneklett terveire? Lillára? Újra rádöbben, hogy egyedül van. Hova mene­külhetne, hol sírhatná el keser­veit ha nem a természet ölén. Itt a magános völgybe is cserében Megfrisselő árnyék fedez, A csonka gyertyánok mohos tövében A tiszta forrás csörgedez. A versben megörökített kis­asszondi cserfák, bükkfák, gyer­tyánfák alatt Rousseau tanítvá­nya áll. Amit a társadalomban nem tehet meg, itt a természet­ben véghez viheti: lekenned úgy csap a poéta széjjel. Mint sebes villám sötétes Midőn teremt új dolgokat S a semmiből világokat, éjjel. Egy évvel korábban, oldalán Lillával még reménykedett. Most 1798 nyarán legszívesebben ott­hagyna csapot-papot Augusz­tus negyedikén lehangolt kese­rű levelet küld Nagybajomból Erdélybe, Aranka Györgynek: „Nálunk nem a hazának fiai változtak el, hanem egyéb — — — —. Boldog vagy­oh kisded Erdélyi... Vajha tihozzátok, Bethlen fejedelem tartományá­nak nagylelkű polgárai ! — vaj­ha tihozzátok csak egyszer be­­utazhatnék ... Hányt engemet a szerencse tulajdon hazámba és tulajdon hazámért... és egye­dül az nyugtatott engemet s az serkentgetett eddig, az ébresz­tett a munkára, hogy, ha nem tett is, akartam, ha másért nem is, legalább a jövendőért... Néktek örülni fog a jóvá — ama késő — emberi nyom, mi raj­tunk pedig szánakozik.” Pálóczi Horváth Ádámnak és Sárközynek bizonyára elmond­ta ezeket a gondolatokat. Ilyen­kor azonban rendszerint előke­rült a pálinkás vagy borosüveg, s népdalok, régi magyar éne­kek dúdolgatása közben nyug­tatgatták: Úgy sem tehetünk semmit Horváth Ádám sosem­­hallott somogyi népdalok dalla­mára tanítja. Teheti, mert több százat gyűjtött össze. Csokonai­nak sem kell szégyenkeznie. Már 1790-ban háromszáz dal­ból álló gyűjteménye volt , hangja rossz, de a zongora ősén, a spineten kitűnően ját­szik. Legtöbbször ő kíséri a töb­biek éneklését A pof­tikoi tehetetlenség ér­zése és a népdalok példája irá­nyítja tollát, amikor népies ver­seket kezd írni. Ekkor készül el a Parasztdal, majd a Szegény Zsuzsi a táborozáskor és a Sze­relemdal a csikóbőrös kulacs­hoz, hogy csak a legismertebbe­ket említsük. Ezeknek a versek­nek ízes népi humora, népdal­formája, népies kifejezései, friss paraszti népiességük jelzik az utat amelyen Petőfi majd nagy költővé válik. Mintha őt halla­nánk a Parasztdal strófáiból: Füstöl, galambom, füstöl a Kéményetek; Mert tán bizony nagyon alá Tüzeltetek, Héj, héj, az én szivembe Is Nagy tűz vagyon; Héj, héj azért sóhajtok én Ilyen nagyon. 1­­798—1799 telében já­runk. Csokonai, ha meg­unja a nemesi kastélyokat, sze­r­ényebb barátaihoz menekül.­zokolai Dánielhez Hedrehelyre, Kis Bálinthoz Csökölybe. A bor ott sem hiányzik, s neki van te­hetsége az uraknál látott-hal­lott fonákságok megidézéséhez. A volt iskolatársak dülöngélnek a nevetéstől, ha egy-egy néme­teket majmoló uracskát, vagy pipiskedő dámát kifiguráz. Ezen a télen írja meg Csö­kölyben és Hedrehelyen vidám hőskölteményét, a Dorottyát a játékosan mulatságos eposzt, melyet érelmében „furcsa vitézi versezetnek" nevez. A pártában maradt vénlányok Dorottya ve­zetésével szövetségre lépnek, hogy egy farsangi mulatság al­kalmával meghódítsák maguk­nak a házasságtól húzódozó agglegényeket. Most sem akar­ja elvenni őket senki, de az eposzok régi törvénye szerint közbelépnek az istenek, s mi­után Vénusz ifjú leányokká va­rázsolja a néniket, — a „furcsa vitézi versezetben” — mind­egyik megtalálja a maga pár­ját A csúfondáros humor és vi­dámság „kútfeje — ahogy Cso­konai írja — az, hogy a törté­net amely magában nevetsé­ges, úgy adom elő, mint nagy és fontos dolgot..." A „nem­zeti visszaéléseket”, a nemesek magyartalanságát és tudatlan­ságát kívánta kigúnyolni. Felvo­nultatja kortársait, akárcsak a Tempelölben, de a gúny itt el­sősorban a női nem ellen irá­nyul. Költő ír szerepel a hőskölte­ményben. Alakjában nem nehéz Csokonaira ismerni. A karnevá­li mulatságra csilingelő társa­ság, amely éppen úgy vonul be Kaposvárra, mint 1798. július 4- én a főispán­ beiktatásra, a köl­tőt fel sem veszi a szám­a. De ahogy annak idején Széchényi Csokonait, Dorottya az eposz­béli költőt jutalmazza meg. Föl­det is ad neki, amire Csokonai egész életében vágyakozott, íme, Dorottya végrendeletének öt sora: Minthogy, amint mondják, eddig minden nagyok üresen bocsátok; neki fundust hagyok.Ír Lencséni kertemet mezei házammal. Minden bankáimat az egész smokkommal adják néki; ebből holtig elverselhet.„. A vígeposz nemcsak a csö­kélyi és hedvehelyi cimborákat fakasztotta humorra, hanem a környékbeli nemesi házak kiké-­k is. A sikeren felbuzdulva egy­re élénkebben foglalkoztatja a költőt az Árpád fejedelemről és a honfoglalásról szóló nagy nemzeti eposz terve. Az elejét még Sárospatakon megírta. Ha egyszer valami vagyonhoz jult, vagy eddigi írásait kiadhass, semmi mással nem akar fog­lalkozni, csak vele. Van-e erre remény? Somogyban úgyszólván semmi t­öhet, Ihat. Sárközynél akár holtáig ellakhat de sem a Dorottyában megidézett „fun­dust”, sem a rég vágyott kiadót nem hozza eléje a szerencse. Csupán egy átmeneti állást kí­nálnak fel neki, s még egyszer tanár lesz. Bertók László: így élt Csokonai Vitéz Mihály PAKOUTZ ISTVÁN Csokonai utolsó verse Filoméla-kidaloltan Maradtál csak liba-sorban, Káromlásom mégse érjen, Sorsom baljós csillagképei Ragyás orcom, rücskös orrom Csakazértis fennen hordom: A szívemből angyal szárnyal Zengő aranytrombitával. Hogyha lenne pár Forintom, Járhatnék aranyos hintán, S nem emésztene tüze ennek A hatalmas szerelemnek. Dalaimban zsongó zsoltár, Szivemben a Bálvány voltál; Tetszett versem ékessége; Hiúságod tűzpecsétje. Csókod helyett kehes lázban, Halállal-cimbora­ságban Feleselek, balga echo: „Et in Arcadia ego.” Igazaim bolondságát Koldússágom krézusságát Tékozlom a vakvilágba, * Az ördögnek árendába. A gondok csak elcsucsulnak, Nem oldódnak, megújulnak. Garabonciás deákok Hordják vállán a világot Aki maga­tehetetlen, Mért rúgódzik sorsa ellen? Beteljesületlen vágyunk: Szép örökkévalóságunk. I I

Next