Dunántúli Napló, 1973. október (30. évfolyam, 260-290. szám)
1973-10-07 / 266. szám
GALAMBOS LÁSZLÓ Csokonai Kankalin meg nárcisz mozdul. Kupa borra hajnal csordul. Mennybál omló szalagok: sugár, árnyék védik testét. Hűségét, az aranyszentélyt óvják morcos alkonyok. Júlia, tolt rózsaágból fátylat száné. Jön a Vándor, karja konok cserfaág. Na a hegy. A homok serken. Vércse vijjog át a berken. Tűzben ring az égi ágy. Ottóimat a sajgó ország nem borit rá. Bölcs rokonság: ardó-mező hívja csak. Várja virág. Bogáncs veri. Röptét látják. Vendégek: boldog kántor, fürge pap. Mézes főttet nyújt a kamra. Rontást rejt a szükség marka. Bizalom bont szőnyege. Karcsú kócsag: fönn a múzsa. Nyikorog a közöny kútja. Bújtat falánk szörnyeket Igét hirdet jár a ludtoll. Hárfahúrra új dalt hangol Munpalángnál Szent Mihály... Kristályködmön, és takarja. Kalácsot süt most az anyja. Angyal melle muzsikál. Anyaöl, mély kisded-jászol Bú fejet borzolsz, játszol. Sarjad férfi fájdalom. Épül már a Jóság könyve, aki hja, mindörökre suhog selyem szárnyakon. Modorfészkek, zsongó felhők, rétminbokrok, bársonykendők körülötte lengjetek. Holdas vállát ércvörös fák pofáztatzák, koszorúzzák tükröt lombú ligetek. Sziklák fölött függ a lepke. Szelence a naplemente. Kattintják a tünde zárt Júlia, szép margaréta, zöld füvek közt a poéta teád soha nem talált Szerencsével ritkán forgó Magyarország: nagy koporsó, harang kong a bérceken. Gyertyát gyújtó ősi gyászra, kőkengósú kupolákra táróét lobbant Debrecen. KÁLDI JÁNOS: Psyché Sanót fújja • nél: vidéa és tmmorú. Msl Járt Msrrv fórt DteMeseeeé-éeszefú. Vlgvúl ré, oMoOIU-WUdtsét. mig álmodta: togv*" WSlsIsn. Mm, fent, messze Télijén, héfthÓT follogon MI JÓZSEF: A cédrus tövében egyetlen gyík se csak a kő a kő egy hulla szőrtelen szeméremdombja a gyökér is csak azért hagy a görcsös törzs madártalan égre a verdeső koronát vagy az ég poklát a kő poklával legalább kortyok oltanák a szomjat forrásnélküli a kő az égből eső még nem esett Csokonai azt irta Lillának búcsúlevelében, hogy „Elmegyek Keszthelyre és csak édes emlékezetedet viszem el magammal. Üres lesz az én szobám tetőled, de szívemben mindenkor jelen leszel.” — A szakítás utáni napon, fejében öngyilkosság gondolatával Keszthelyre indult. Szerencséjére útitársa akadt A komáromi születésű, debreceni iskolatárs, Szokolai Dániel éppen ekkor kelt útra, hogy Somogy megyében, Hedrehelyen elfoglalja a tanítói állást Útközben a vidám cimbora vigasztalta, de Keszthelyre érve elváltak egymástól. Szokolainak sietnie kellett, hogy hivatalát időben elfoglalhassa, Csokonai pedig, habozva, egyelőre a városban maradt A keszthelyi tanári állást már nem szorgalmazza, hisz csupán Lilla miatt vállalta volna. Szokolai viszont egész úton csábította, hogy menjen Somogyba. Hedrehely közel van Nagybajomhoz, ahol Pálóczi Horváth Ádám lakik, s még közelebb Csökölyhöz, ahol Kis Bálint, debreceni származású diáktársuk a segédlelkész. Szokolai távozása után néhány napot tölt Keszthelyen. Lakását az egykori szálló falán tábla hirdeti: „Itt szállt meg Csokonai Vitéz Mihály, a nagy magyar költő 1798-ban”. Az idegen városban egyik napról a másikra rászakadt a magány. Betegsége is kiújult Baráti szóra, gondozó kezekre vágyott ezért ismét útnak eredt. Füreden, Tihanyán át. Szántódnál somogyi földre lépett Kinek mondhatta volna el közben bánatát ha nem a természetnek, füveknek, fáknak, köveknek. A füredi parton című költemény, melyet később átírt és A tihanyi ekhóhoz címen vált ismertté, a kitaszított költő magányát és keservét visszhangozza ma is. Óhathannak híradó hányás Szállt ki szent hegyed közül, ámeit a sors eddig annyit hánya, Partod ellenibe 01. Itt a halvány holdnak főnyim Jajgat és sir elpusztult reményén Egy magános árva szív, Egy magános árva szív ... hűincsen, aki lelkem vigasztalta. Oly barátaim nincsenek; Vállat rándít, aki sorsom hallja; Már elhagyták mindenek. Nincsen szár az emberekbe. Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe Szivem bus panaszait. Szivem bus panaszait Hol van már a nagy lendület, amely két évvel korábban Pest és Pozsony felé hajtotta ? Egy megtört ember áll előttünk, aki ott folytatja, ahol Sárospatakot, majd Debrecent elhagyva, kis falusi tanítólakások és paplakok ajtaján kopogtatva, vándorköltőként elkezdte. Megy Szokolai Dániel után Hedrehelyre. Miért? — így emlékezett később az útra: „Örök számkivetésre kárhoztattam magamat és cél és reménység és minden nélkül elbuttam a rengeteg Somogyba.” Hedrehelyig nem ért el A szomszéd faluban, Csökölyben ágynak esett. Nagy Gergely tiszteletes — ugyancsak egykori debreceni diák — és veje, Kis Bálint fogadták hajlékukba. Megérkezése napján kitelte a hideg és „oly rosszul lett, hogy már másnap Kaposvárról Varga doktort” kellett kihozatni hozzá. Három hét múlva kezd lábadozni. Nagy Gergelyné és Kis Bálintné, a ház asszonyai annyira megszeretik a türelmes beteget, hogy valósággal családtagként kezelik, felgyógyulása után nem akarják elengedni. Közben beköszönt a tavasz. Az eleinte csak rövid mezei sétára vállalkozó költő hamarosan átrándul, majd átköltözik barátjához, Szekcióihoz, és másfél órányira fekvő Hedrehelyre. Az * Szerzőnek a Móra Kiadónál megjelent, az ifjúság számmára írt művéből, első hedrehelyi napokról Gaál László emlékezését idézzük: „Elveszett kedvese miatti bújától az idő múltával valamennyire szabadulván, jó barátja társaságában, a gyönyörű erdők és szőlőhegyek közötti többszöri járás-kelés által egészsége, sőt egyrészben elébbeni ártatlan vidorsága is visszatért.” Külön öröme, hogy ezen a tavaszon Kis Bálintot is áthelyezték Csökölyből Hedrehelyre. A vidámságot, a tréfát és a bort szerető Szokolai Dániel, akit később egyházi felettese „korhely tanítónak" nevezett, hamarosan lelket lehelt bele. Kis Bálinttal, hármasban mintha csak a debreceni Nagyerdőről csöppentek volna a somogyi erdők közé. De itt nem voltak kollégiumi törvények, nem volt Szilágyi Gábor. Mindenki kedvében járt a lassacskán felépülő betegnek. Egyik reggelen parasztszekér állt a hedrehelyi tanítólakás elé. Szokolai Dániel felsegítette az ülésre barátját, és elindultak Nagybajomba, Pálóczi Horváth Ádám látogatására. Pálóczi Horváth és Csokonai még 1792-ben verses levelet váltottak, s Kazinczy volt, aki „enyv gyanánt fogta össze" őket. Ismerősként köszöntötték egymást Pálóczi Horváth az idősebb és nevesebb költő. Amellett jogász, teológus, mérnök, csillagász, valóságos polihisztor. Ráadásul jó gazda. Birtoka, földje van, amiről Csokonai csak álmodozott Még aznap este bemutatja vendégét sógorának, Sárközy Istvánnak. Sárközy irodalomkedvelő bajomi földbirtokos, aki maga is levelezett Kazinczyval. Csokonai egyik napról a másikra olyan társaságba kerül, ahol tá bor és pálinka mellett irodalomról, politikáról folyik a szó. Nem győzi dicsérni Sárközy könyvtárát ahol a francia felvilágosodás íróinak, Diderotnak, Voltairenek a könyveit is ott találja. Sárközy messze áll az ő jakobinus indulataitól, de a németeket vele együtt szidja, s lelkesedik a franciákért. A költőt humor megszereti. Kéri, költözzön át hozzá Hedrehelyről. Akár holtáig ellakhat nála. Csokonai belátja, hogy az alispánjelölt földesúr sokkal inkább képes a vendéglátásra, mint a hedrehelyi tanító, s az sem megvetendő, hogy Nagybajomban könyvek, irodalmárok társaságában élhet. 1798 júniusában átköltözik Sárközy Istvánhoz. Kisebb-nagyobb megszakításokkal majdnem egy esztendeig lakik nála. Június végén a házigazda és a somogyi nemesség nagy ünnepre készül. Július negyedikén fogják beiktatni Kaposvárott a főispán székbe gróf Széchényi Ferencet A név hallatára Csokonai felüti a fejét Széchényi Ferenc? — Az egyetlen főúr, aki két esetben pénzzel támogatta. Itt az alkalom, hogy újra lekötelezze. Gyorsan megírja A haza templomának örömnapja című költeményét a gert magasztalására, Sárközytől pénzt kér, s Pécsre utazik, hogy versét kinyomtassa. Amikor a beiktatási ünnepség napján átnyújtja Széchényinek, száz forintot kap tőle. Kaposvárott végignézi a nemesek bevonulását, a beiktatási ceremóniát Gratulál házigazdájának, aki Széchényi mellett alispán lett. A tőle kapott díszmagyarban az esti bálon is részt vesz. Sürög-forog az úri gyülekezetben, s hogy valamivel viszonozza a vendéglátást hirtelenjében újabb alkalmi költeményt kanyarít. Ezzel Széchényi Ferencnének tiszteleg, s ötven forint honorárium üti a markát. Július 7-én utaznak vissza Nagybajomba. Ott a házigazda feleségének nevenapját ünneplik. Mit tehet a vendég? et aztán igazán illik felköszöntenie. Pedig sokallja már az alkalmi versgyártást Humorosan szőve bele véleményét a köszöntőbe: Mennyi volt a pécsi várban, Mennyi itthon s Kaposvárban Fáradtságom és bajom ! Alig lövök meg omonnan, S már letett lantom újonnan Felparancsolja Bajom, a N. Nádasdi Sárközy Istvánná ... tiszteletére) Alkalmi verset addig is, később is sokat írt Különösen Somogyban, ahol a vendéglátó uraságok szinte elvárták a köszöntőket Mással fizetni nem tudott, így szolgálta meg az ellátást Alkalmi verseit nem sokra tartotta. Amikor néhány év múlva annyira megszaporodtak, hogy kötetet állíthatott össze belőlük, a bevezetőben így minősítette őket: „Én magam is megvallom, hogy ennek a gyűjteménynek nagy részét nem azért adom ki, mintha azokat a múzsákhoz méltónak tartanám. Egy része lát azért világot, hogy magam is érzem róla, hogy valósággal poétás darab. Más részét néhol-néhol képenként helyenként tartom poétásnak. Vannak olyan poémák benne, amelyeket a tárgynak nevezetes volta miatt, vágynak olyanok, amelyeket tiszteletből vagy háládatosságból, vágynak, amelyeket parancsolatból nyomtatásra adtam.. Nincs nagyobb rosta az időnél... Elég van ebben az én könyvemben olyan, amit magam is csak az ő számára tartok.” Egyelőre nem menekülhet Sárközy István bemutatja a rokonságnak. Elviszi anyjához és öccséhez Kisasszondra, es Sárközy Lászlónéhoz Kiskorpádra. Kisasszondi kirándulás emlékét őrzi a költő egyik legszebb verse, A magánossághoz. „Ha mások elhagynának is, ne hagyj el” — fohászkodik a magányhoz, amely egyedüli „mentsvára a szomorkodóknak", kerüli a királyok udvarát és a kastélyokat Hiába a szíves vendéglátás, az úri ceremóniák, a költő nem csinálhatja, amit szeretne. Vendéglátói többsége abban látja a költészet feladatát hogy mulattasson, alkalmi eseményeket zengedezzen. Ki kiváncsi a kastélyokban az a bánatára? Megfeneklett terveire? Lillára? Újra rádöbben, hogy egyedül van. Hova menekülhetne, hol sírhatná el keserveit ha nem a természet ölén. Itt a magános völgybe is cserében Megfrisselő árnyék fedez, A csonka gyertyánok mohos tövében A tiszta forrás csörgedez. A versben megörökített kisasszondi cserfák, bükkfák, gyertyánfák alatt Rousseau tanítványa áll. Amit a társadalomban nem tehet meg, itt a természetben véghez viheti: lekenned úgy csap a poéta széjjel. Mint sebes villám sötétes Midőn teremt új dolgokat S a semmiből világokat, éjjel. Egy évvel korábban, oldalán Lillával még reménykedett. Most 1798 nyarán legszívesebben otthagyna csapot-papot Augusztus negyedikén lehangolt keserű levelet küld Nagybajomból Erdélybe, Aranka Györgynek: „Nálunk nem a hazának fiai változtak el, hanem egyéb — — — —. Boldog vagyoh kisded Erdélyi... Vajha tihozzátok, Bethlen fejedelem tartományának nagylelkű polgárai ! — vajha tihozzátok csak egyszer beutazhatnék ... Hányt engemet a szerencse tulajdon hazámba és tulajdon hazámért... és egyedül az nyugtatott engemet s az serkentgetett eddig, az ébresztett a munkára, hogy, ha nem tett is, akartam, ha másért nem is, legalább a jövendőért... Néktek örülni fog a jóvá — ama késő — emberi nyom, mi rajtunk pedig szánakozik.” Pálóczi Horváth Ádámnak és Sárközynek bizonyára elmondta ezeket a gondolatokat. Ilyenkor azonban rendszerint előkerült a pálinkás vagy borosüveg, s népdalok, régi magyar énekek dúdolgatása közben nyugtatgatták: Úgy sem tehetünk semmit Horváth Ádám sosemhallott somogyi népdalok dallamára tanítja. Teheti, mert több százat gyűjtött össze. Csokonainak sem kell szégyenkeznie. Már 1790-ban háromszáz dalból álló gyűjteménye volt , hangja rossz, de a zongora ősén, a spineten kitűnően játszik. Legtöbbször ő kíséri a többiek éneklését A poftikoi tehetetlenség érzése és a népdalok példája irányítja tollát, amikor népies verseket kezd írni. Ekkor készül el a Parasztdal, majd a Szegény Zsuzsi a táborozáskor és a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, hogy csak a legismertebbeket említsük. Ezeknek a verseknek ízes népi humora, népdalformája, népies kifejezései, friss paraszti népiességük jelzik az utat amelyen Petőfi majd nagy költővé válik. Mintha őt hallanánk a Parasztdal strófáiból: Füstöl, galambom, füstöl a Kéményetek; Mert tán bizony nagyon alá Tüzeltetek, Héj, héj, az én szivembe Is Nagy tűz vagyon; Héj, héj azért sóhajtok én Ilyen nagyon. 1798—1799 telében járunk. Csokonai, ha megunja a nemesi kastélyokat, szerényebb barátaihoz menekül.zokolai Dánielhez Hedrehelyre, Kis Bálinthoz Csökölybe. A bor ott sem hiányzik, s neki van tehetsége az uraknál látott-hallott fonákságok megidézéséhez. A volt iskolatársak dülöngélnek a nevetéstől, ha egy-egy németeket majmoló uracskát, vagy pipiskedő dámát kifiguráz. Ezen a télen írja meg Csökölyben és Hedrehelyen vidám hőskölteményét, a Dorottyát a játékosan mulatságos eposzt, melyet érelmében „furcsa vitézi versezetnek" nevez. A pártában maradt vénlányok Dorottya vezetésével szövetségre lépnek, hogy egy farsangi mulatság alkalmával meghódítsák maguknak a házasságtól húzódozó agglegényeket. Most sem akarja elvenni őket senki, de az eposzok régi törvénye szerint közbelépnek az istenek, s miután Vénusz ifjú leányokká varázsolja a néniket, — a „furcsa vitézi versezetben” — mindegyik megtalálja a maga párját A csúfondáros humor és vidámság „kútfeje — ahogy Csokonai írja — az, hogy a történet amely magában nevetséges, úgy adom elő, mint nagy és fontos dolgot..." A „nemzeti visszaéléseket”, a nemesek magyartalanságát és tudatlanságát kívánta kigúnyolni. Felvonultatja kortársait, akárcsak a Tempelölben, de a gúny itt elsősorban a női nem ellen irányul. Költő ír szerepel a hőskölteményben. Alakjában nem nehéz Csokonaira ismerni. A karneváli mulatságra csilingelő társaság, amely éppen úgy vonul be Kaposvárra, mint 1798. július 4- én a főispán beiktatásra, a költőt fel sem veszi a száma. De ahogy annak idején Széchényi Csokonait, Dorottya az eposzbéli költőt jutalmazza meg. Földet is ad neki, amire Csokonai egész életében vágyakozott, íme, Dorottya végrendeletének öt sora: Minthogy, amint mondják, eddig minden nagyok üresen bocsátok; neki fundust hagyok.Ír Lencséni kertemet mezei házammal. Minden bankáimat az egész smokkommal adják néki; ebből holtig elverselhet.„. A vígeposz nemcsak a csökélyi és hedvehelyi cimborákat fakasztotta humorra, hanem a környékbeli nemesi házak kiké-k is. A sikeren felbuzdulva egyre élénkebben foglalkoztatja a költőt az Árpád fejedelemről és a honfoglalásról szóló nagy nemzeti eposz terve. Az elejét még Sárospatakon megírta. Ha egyszer valami vagyonhoz jult, vagy eddigi írásait kiadhass, semmi mással nem akar foglalkozni, csak vele. Van-e erre remény? Somogyban úgyszólván semmi töhet, Ihat. Sárközynél akár holtáig ellakhat de sem a Dorottyában megidézett „fundust”, sem a rég vágyott kiadót nem hozza eléje a szerencse. Csupán egy átmeneti állást kínálnak fel neki, s még egyszer tanár lesz. Bertók László: így élt Csokonai Vitéz Mihály PAKOUTZ ISTVÁN Csokonai utolsó verse Filoméla-kidaloltan Maradtál csak liba-sorban, Káromlásom mégse érjen, Sorsom baljós csillagképei Ragyás orcom, rücskös orrom Csakazértis fennen hordom: A szívemből angyal szárnyal Zengő aranytrombitával. Hogyha lenne pár Forintom, Járhatnék aranyos hintán, S nem emésztene tüze ennek A hatalmas szerelemnek. Dalaimban zsongó zsoltár, Szivemben a Bálvány voltál; Tetszett versem ékessége; Hiúságod tűzpecsétje. Csókod helyett kehes lázban, Halállal-cimboraságban Feleselek, balga echo: „Et in Arcadia ego.” Igazaim bolondságát Koldússágom krézusságát Tékozlom a vakvilágba, * Az ördögnek árendába. A gondok csak elcsucsulnak, Nem oldódnak, megújulnak. Garabonciás deákok Hordják vállán a világot Aki magatehetetlen, Mért rúgódzik sorsa ellen? Beteljesületlen vágyunk: Szép örökkévalóságunk. I I