Dunántúli Napló, 1976. június (33. évfolyam, 150-179. szám)
1976-06-13 / 162. szám
Arató Károly Az alak-cserélő Ismerem, akint jól ismerem! Meggörbíti a cél egem: erős bizony, igen erős — tapsommal elismerem. Útburkolat nem birja súlyát — beszakad alatta, ki egyre utcámban sétál fel-alá: övig süllyed a kövezetbe. Menekülő bogárral: eljátszik velem — finoman, csipesz-újakkal, lágyan, cidriző lábaim után kitépi két kicsi szárnyam. Szemem lehunyom — látom mégis! Folyondárként öleli át kacsokkal, ággal szövevényesen időm málló vakolata falát. Lebegek sziklás zátonyain sóizó szeleinek kitakartan, felém mozog, rohamoz óceáni dühvel alattam. Majd alakot cserélve mozdonyként jön nekem . Rövid hir leszek másnap: lapok közüli balesetem. Mikor, smaragd mezőn ficánkoló, kezdenék trappba, mögém osonva, orvul veti a ponyvát nyakamba. De rajta mégis kifogok! Énekem visszabüvöli magamba s belém zárul a száz alakul az emberformájú palackba. Bárdosi Németh János Hiába űzöd Hiába űzöd nyomát a pillanatnak, az illat elillan, a szűzfehér hó elolvad, a szilva hamva eltűnik, ami volt vissza nem jöhet, add meg magad a pillanatnak, mely mindöröktől fogva végzetünk teljesíti. Befejeződött a hangversenyévad Egyre nehezebb a pécsi hangverseny évad eseményeit egyetlen beszámoló keretében összefoglalni, hiszen a Filharmónia hat különböző bérleti sorozatától az amatőr együttesek rendezvényéig közel kétszáz (!) hangverseny hangzott el az idén városunkban. A koncertek számának növekedése, a választék bővülése magával hozta a hallgatóság táborának szélesedését is, ami leginkább abból volt észrevehető, hogy eléggé más közönség látogatta a bérleti hangversenyeket, más a Csontváry-matinékat és megint más az amatőr együttesek, művelődési házak rendezvényeit. Tízezerre tehető azon pécsiek száma, akik az elmúlt évadban legalább 2—3 alkalommal komolyzenei hangversenyt hallgattak. Ez a szám nagyobb, mint az elmúlt években bármikor. Az új közönségrétegek bekapcsolódásával megnőtt a hangversenyre járó munkások száma is, ami az amatőr rendezvények mellett elsősorban a Filharmónia szakmunkástanuló-bérletének köszönhető. A munkásfiatalok komoly érdeklődést mutattak a hangversenyek iránt, reméljük, hogy a zenével kötődő barátságuk tartós marad. A Filharmónia bérleti sorozatai változatos, szép műsorokat kínáltak és többségükben magas színvonalú produkciókat nyújtottak. A zenekari bérletből a két vendégegyüttes, a Sziléziai Filharmonikusok és a Budapesti Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertje, valamint a Pécsi Filharmonikus Zenekar Haydn Mozart-estje volt a legemlékezetesebb, utóbbin Szabó Csilla talán pályája egyik legnagyobb teljesítményét nyújtotta Haydn D-dúr zongoraversenyének ragyogó előadásával. A „Mesterbérlet” az elnevezéshez méltóan négy kimagasló koncertet nyújtott. Ha mindenáron ki akarunk emelni közülük egyet, talán Pauk György és Frankl Péter szonátaestje a legméltóbb erre, de rögtön hozzá kell tennünk, hogy a Kodály Vonósnégyes, André Luy és Sebestyén János, valamint Andor Éva és Sólyom Nagy Sándor koncertjeiről is a legszebb élményekkel távoztunk. A „Zongora”-bérletből Ránki Dezső Schubert-játékáról és a Zempléni Kornél hangversenyén elhangzott Bartók kétzongorásütőhangszeres szonátáról őrzünk igen szép emlékeket. A pécsi művészek sajnálatosan kis számú bérleti fellépésből e sorok írójának Barth István és Borsay Pál Mozart-játéka jelentett ,különösen nagy élményt a ,,D”-bérlet januári hangversenyén. Évközi beszámolóinkban többször bíráltuk a Pécsi Filharmonikus Zenekar előadását. A figyelmes olvasó észrevehette, hogy nem a muzsikusokat marasztaltuk el, csupán tényeket kívántunk rögzíteni. A bajok végső okai ismertek és sajnos, valószínűleg még évekig fennállnak. A közeljövőben ugyanis aligha várható, hogy a zenekar a jelenleginél kedvezőb szervezeti formában működhessék. Abba azonban nem lehet belenyugodni, hogy kellő felkészülés nélkül álljanak most már rendszeresen pódiumra. Aki félig kész produkció előadására kényszeríti az együttest, az nem csak a közönséget csapja be, hanem a zenekar művészi hitelét, munkamorálját is rontja. Igénytelenségre szoktatja a muzsikusokat, akik rendezett körülmények között, az elmélyült műhelymunkára is lehetőséget adó , próbákkal a jelenleginél jóval magasabb színvonalú muzsikálásra volnának képesek és azt többségükben igénylik is. A helyzet ismeretében felelősséggel állíthatjuk, hogy jobb munkaszervezéssel, a rendelkezésre álló szolgálatszám gazdaságosabb kihasználásával, célravezetőbb módszerekkel a jelenlegi szervezeti formában is lehetne kidolgozott produkciókat nyújtani. A nem-filmharmóniai rendezvények közül ez évben is a Doktor Sándor Művelődési Központ és a Janus Pannonius Múzeum összefogásával létrejött Csontváry-matiné sorozat játszotta a főszerepet. A jó érzékkel szerkesztett műsorokban kiváló pécsi muzsikusok egész sora jutott pódiumhoz és nyújtott emlékezetes élményt a többségében fiatalokból álló hallgatóságnak. Új színfolt volt a Zeneművészek Szövetsége Dél-dunántúli Csoportjának szovjet, illetve csehszlovák szerzők műveiből összeállított két hangversenye. Lapunk nem vállalkozhatott arra, hogy rendszeresen beszámoljon a pécsi amatőr és iskolai együttesek örvendetesen nagy számú és többségében magas színvonalú zenei rendezvényéről. Hadd emeljük ki ezúttal a két pécsi bányászfúvószenekar, a MÉV és a Szénbányák együttesének zeneileg igényes munkáját, jól szervezett népművelői tevékenységét; hangversenyeik széles körű munkás-hallgatósághoz juttatták el az értékes zenét. Európai rangú kórusmuzsikálásban gyönyörködhetett, aki a Tanárképző Főiskola két kórusának áprilisi hangversenyét meghallgatta. A női kar a BBC számára készült műsorát mutatta be, a vegyeskar pedig azokat a számokat, amelyekkel néhány nappal később nemzetközi nagydíjat nyert Belgiumban Az idén is telt házakat vonzottak, sok szép élményt nyújtottak az Éneklő Ifjúság hangversenyei. öröm volt hallani, hogy az általános iskolák kórusai mennyivel szebben, kidolgozottabban énekeltek, mint korábban. Annál elszomorítóbb viszont, hogy azokban a középiskolákban, ahol a gimnáziumi osztályok csökkentésével háttérbe szorul az énekoktatás, érezhetően hanyatlik a kóruséneklés színvonala is. A VII. Országos Kamarakórus Fesztivál néhány napon keresztül Pécsre irányította az ország zenekedvelőinek figyelmét. Azok a szerencsés helybeliek, akik a különböző városokból idesereglett vendégek mellett be tudtak jutni az ugyancsak szűknek bizonyult Liszt-terembe, a kórusirodalom ritkán hallható remekműveiben gyönyörködhettek. Beszámolónk távolról sem teljes, még vázlatosan sem tudtunk felsorolni minden jelentős eseményt, minden arra érdemes nevet. Pécs hangversenyélete túlnőtt azon a határon, hogy egyetlen nézőpontból teljes egészében áttekinthető legyen. Városunkban a zene még nem mindenkié, de az elmúlt évadban egy lépéssel ismét közelebb jutottunk a Kodály által kitűzött célhoz. Dobos L. : Nőtt a komolyzenekedvelők tábora Szép műsorok, magas színvonalú produkciók Énekkari hangverseny a Liszt-teremben. Képünkön a Lahti kórus. Fotó: Erb János teni való elfogyott. Ragyogtak a kilincsek, pántok, fáradt, régi fémek. Visszaült a konyhaasztal mellé, és fülelt. A házban mindenütt danoltak a csövek. Fújtak, brummogtak, zümmögtek, felelgettek egymásnak, jeleket adtak, jeleket továbbítottak pincétől a padlásig. Szétáradtak a házban,, mint az erek, száz ágon, szálon kanyarogtak, s behatoltak minden titkos zugba, összetartották a házat és a lakókat, hangokkal szaladtak egyik emeletről a másikra, lakásról lakásra, konyhából fürdőszobába, s a vízcseppek pengtek, csorogtak a rossz lefolyókon. Fuchsné hallgatta a csövek énekét, brummogását, s ijedten várakozott. A viaszosvászon kopott mintáit bámulta, s valami bizonyosságot keresgélt a sószínű kacskaringók között. A mintázat nagyon elvásott, a virágok szára már a semmibe oldódott, s néhol a vászon barnállott elő. Megtapogatta a viaszosvásznat. Zsíros tapintású volt. Átjárták a konyhai párák, a konyha illata, az olvadó, vastag zsírszagok. — Istenem .. . Milyen szerencsétlen vagyok — mondta hangosan. Ujja a viaszosvászon síkján matatott. Keresgélt valamit. Elmélázott. Fájt a háta. A csöngetésre összerezzent. Éjfél már elmúlt. Kiment, ajtót nyitott. — Nahát... Julika ... — mondta, és megcsókolta a lányát. — Csókolom, anyu, apu már alszik? — lépett a lány az előszobába. — Most aludt el szegény apád . . . Nagyon ideges volt miattad. Tudod, hogy te vagy a szeme fénye... Retteg miattad . .. — Ó, az apu ... — mondta a lány, s a fürdőszoba felé hátrált. — Gyere, egyél ... Jó kis pörköltet főztem. Kovászos uborka is van . .. — Ó, anyu . . . Megyek is már, csak megmosom a kezemet. Olyan koszos vagyok. A szél hordja a port — mondta a lány, és hirtelen beugrott a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót. Fuchsné megállt a fürdőszoba előtt, és megcsóválta a fejét. — Szél.... Milyen szélről beszélsz? Nem volt szél . .. A lány hangja a vízcsobogáson át, halkan érkezett: — Volt egy kis szél, anyu. Szél, jégeső, aztán meg köd. Majd mesélek, csak melegítsd meg a pörköltet. — Nyáron köd? Ki hallott ilyent — mondta Fuchsné, aztán bement a konyhába, és munkához látott. A pörkölt gyorsan megmelegedett. Kiöntötte egy cseréptányérra, aztán evőeszközt, kenyeret s kovászos uborkát is odakészítette az asztalra. Leült az egyik székre és várakozott. A fürdőszobában még javában csobogott a víz. A pörkölt felett párafelhő lebegett. Oszloposan a mennyezetig emelkedett, aztán szétterült a régi gőznyomok térképvonalán. Fuchsné maga elé bámult, s egyszer csak látta, hogy a pörkölt már nem gőzölög. Kihűlt. Felállt, és kiszólt a folyosóra: — Julika! Kihűl a pörkölt... — Megyek már, anyu — mondta a lány, de meg sem mozdult. Fuchsné gyanúsnak találta az ügyet, és bekopogott az ajtón: —■ Julika, mi az ördögöt csinálsz? — Jaj, semmit anyu, de nem tudnál beadni egy pongyolát. Vagy az iskolaköpenyemet. . . Ott lóg a szekrény oldalán . . . Úgy beleizzadtam ebbe a ruhába, nincs kedvem visszahúzni. ’ Fuchsné bement a szobába, s néhány pillanat múlva már hozta is Julika iskolaköpenyét. Lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Bekopogott. Az ajtó résnyire kinyílt. — Dugd be, anyu . . . — Nyisd ki rendesen, így nem tudom begyöszmékelni ezt a köpenyt. — Dehogynem, anyu . . . Olyan ügyes vagy te . . . Fuchsné türelme elfogyott. Belökte az ajtót. Lánya a kádhoz tántorodott. Teljesen meztelen volt. Szőke haja a vállára lógott. Fuchsnét boldog, elégedett érzés környékezte: „Milyen szép ez a lány." De aztán hirtelen elkomorodott. A lány vállán egy fogsor kékeslila nyoma éktelenkedett. — Mi az ott a válladon? — csattant az asszony hangja. — Az Ica olyan marha. Lehúztam róla a takarót, és belém harapott —– mondta a lány sírás, bizonytalan hangon, s a két karját szorosabbra zárta a melle előtt. — Az Ica ...? — Igen, anyu. — Az Icának mióta vannak ilyen lófogai? Ezek lófogak. — Pedig az Ica volt. . . Fuchsné inas, fáradt keze meglendült. A pofon nagyot csattant. A lány nekiesett a fürdőszobapolcnak, s ledöntötte a kölnisüveget és a fogmosópoharakat. A csörömpölésben alig hallatszott a lány vinnyogása : — Igazán . . . Anyu . . . — Mit állsz itt meztelenül? Hol a nadrágod?! — Elszakadt... Az Ica azt mondta, hogy másszunk fel a fára barackért, és elszakadt. Ott is maradt... De úgyis van itthon elég, gondoltam. Fuchsné tenyere ismét lesújtott. Dühösen, rémülten verte a lányát. Minden ütés után felnyögött, mintha neki jobban fájna a verés. Te disznó... Te utolsó... Erre neveltünk téged!? Nesze, te utolsó . . . Megmondod végre az igazat?! Vagy azt hiszed, vak vagyok? Kivel henteregtél, te utolsó?! — Jaj, anyu . . . Ne, anyu . . . — sírdogált a lány, s az ütések elől ügyetlenül kapkodta a fejét a szűk helyen. Fuchsné abbahagyta a lánya ütlegelését. Rámeredt, s látta, hogy nemcsak a vállán vannak fognyomok. — Ö, egek ... Én téged már hiába verlek . . . Ugye, hiába, lányom? — Nem tudom, anyu. — Megtörtént aminek nem szabadott volna. Egy diáklánnyal. Belehalok a szégyenbe. ■— Igen, anyu — szepegte a lány. — Öregek, mi lesz most? Férjhez kell menned. Nyilatkozott legalább? Hozzád beszélek! Nyilatkozott, vagy nem? — Kicsoda, anyu? — Az illető . . . — Azt mondta, ha akarom, feljárhatok az irodájába . . . — Az irodájába? Hát irodája van már? Hány éves? — Talán mint apu . . . — Micsoda? Mint apád? öregemberekkel henteregsz? Te lány, én azonnal megőrülök. Megőrülök . . . — Az Ica az eső után mindjárt kapott kocsit, én meg nem . . . Ott álltam Fűzfőnél a mezőn. Sötét volt, a köd is leereszkedett. Ez jött. Ez az illető. De én nem akartam . . . Erőszakkal vitt be Velencére, mert ott is van neki víkendháza, meg a Balatonon is. — Megőrülök — nyögte Fuchsné. — Ó, anyu . . . Ne légy enynyire maradj . . . Fuchsné elvesztette az önuralmát, ököllel csapott le a lányra, ököllel, tenyérrel, újra és újra. A lány aztán hirtelen elkapta a fejét, s Fuchsné keze nekiütközött a üvegpolcnak. A polc eltörött, Fuchsné kezéből ömlött a vér. A lány zokogva szaladt a folyosóra. A csörömpölésre Fuchs is felébredt a szobában. Nyögött egy nagyot, aztán felült. Percekig nem tudta eldönteni, hogy amit hall, az sírás, vagy csak a vízvezetékcsövek énekelnek a falakban.