Dunántúli Napló, 1980. december (37. évfolyam, 330-358. szám)

1980-12-25 / 354. szám

3 Dunántúli napló Faludy László „Maga ripacsnak nevez en­gem?! ... Jó, az vagyok. De ma­ga minden délben meleg levest eszik!... És van magának fo­galma, doktor úr, hány talpat kell nekem végignyalnom, hogy este király lehessek? Mert az va­gyok! Nekem két doktorátusom lehetne, abból amit eddig meg­tanultam!... Igaz, megalázko­dom, ügyeskedem, mert rákény­szerülök. De este nekem tapsol a közönség ! . . ." Emlékezetből idéztem — nyil­ván nem pontosan — Rettegi Su­­dolin színidirektor úr spontán ön­vallomásából azt, ami megma­radt bennem: a lényegét. Szokatlan pillanat ez a szín­padon Rettegitől, aki születése óta jelenlétével csakis derűt fa­kasztott. A szabin nők . . . Ret­tegi Fridolinja pontosan 95 éve kacagtatja egyvégtében a kö­zönséget, „aki” most megille­­tődve hallgatja a különös inter­­mezzót. Hiszen ő a „dalizó” Rettegihez szokott hozzá, aki „Hemletet” mond, s elcsórja a ,tanér úrtól" a kitömött „bagolyt": milyen jól mutat majd Pallas Athéné vállán . . . Faludy Lászlóból most ki­buggyan a jobb sorsra érdemes Rettegi Fridolinak keserű-ön­érzetes vallomása. Igen ezt egy­szer el kellett mondani valahol. De azt is érzem, hogy a re­zignált hangvételű szövegrész­ben egy magyar színművész egykori hányatott életű önma­ga szólalt meg most. És izga­tott kíváncsisággal várom a pil­lanatot, hogy megismerhessem azt a Faludy Lászlót, aki a job­bára mindig vidám, higanymoz­gású táncosszerepek mögött rejtőzik. Mert érzem, valahol itt a kulcsa annak a mélyről fakadó emberi humornak, ami színészi lényegének teljességé­ből sugárzik. Egyelőre annyit tudok rólam, hogy földü­n, s ebben az évad­ban hármas jubileuma van. 70 éve született, 50 éve színész é­s az utóbbi 25 évadban a Pé­csi Nemzeti Színháznál. Otthonában — körülötte a pá­lya számos emléke, dokumen­tuma —, kérem, tekintsük át ezt a fél évszázadot. Faludy elbe­szélőnek is színes, élvezetes. És pontos. Percre emlékszik min­denre. Indulása szinte meghatároz­­­zott: színészcsaládba született bele. Édesapja — aki egyéb­ként az 1896-ban fölépült pécsi színház első társulatának ala­pító tagja volt — énekes-tán­cos színész édesanyja balerina az Aradi Városi Színháznál. Gimnazistaként, még tizenhat­évesen jogászi képesítést sze­rez, aminek később gyakran hasznát veszi. Személyiségfej­lődésére, műveltségigényére nyilván hatással volt a történel­mi hely is, amely kommunáli­­san és szellemiekben egyaránt már a monarchiai idején is min­dig előbbre járt egy orrhosz­­szal a többi magyar városnál. 1929-ben szerződtetik az aradi — akkor még színmagyar — szín­házhoz. „Segédszínész, karköte­­lezettséggel." Hamarosan sze­rencsés nagy lehetősége adó­dik. Megbetegszik a táncosko­mikus és ő beugrik a szerepé­be. Átütő sikert arat a Mit su­sog a fehér akác? operettben — ámde nem sokkal később Temesvárott (tájelőadáson), az Aranymadár frenetikus bukást hoz ... Ez időben nyit fogászati rendelőt Aradon. . . . .Azt mondják jól húztam, s a munkámat is szerették . . . Ha fogász maradok — milliomos lennék. .. A királyi hadsereg fenyegető réme elől Magyarországra me­nekül. "Sokat „daliztam"“ — mondja, azaz kis, harmadosztá­lyú társulatoknál vergődik. Fal­vakban, kisvárosokban játszik, míg nem egy szerencsétlen kö­rülmény miatt ,,B"-listára teszik. Magyarán: leparancsolják a színpadról. Évekig fizikai mun­kát végez, de politikailag így sem kívánatos „elem” .. . 1937- ben visszatoloncolják Romániá­ba, ahol várja a büntetés: két­éves katonaidő, az aradi vár­ban. Leszerelve Bukarestben nyit fogászati rendelőt. Ámde rövi­desen (a második bécsi dön­tésikor) ismét behívó várja: egy munka­szolgálatos századba . . . Átszökik a határon, s Kolozs­várról egy akkor szerveződő kis társulattal járják a Székelyföl­det. Majd egy pesti bábszín­háznál működik, újabb „musz”­­és bevonultatásáig. 1943. Nagykáta gyűjtőtábor ... Ez ma már történelem De akkor? A kezdet. Hároméves pokoljárásá­nak kezdete a munkaszolgála­­tos-élet (élet?) legmélyebb bugyraiban. Amiből mégis ha­za került — maga se tudja ho­gyan —, 1945. április 11-én, Ausztriából, egy flekktífuszos lágerból hazavánszorogva. Ak­kor 32 kiló volt a testsúlya. Negyvenöt májusában már szerződés várja. Ismét vándor­ló társulatokkal dolgozik, majd 1950-ben Kecskemétre, 1955 nyarán Pécsre hívják. Táncos­komikus, „naturbursch” és buf­fo szerepkörökben játszik, tehát nagyobbá­ra zenés vígjátékok­ban, operettekben. Megszám­lálhatatlan szerepeire következ­tetni lehet csupán. Az utóbbi 15 évben (erre van adatunk) Pécsett több, mint 80 kisebb-na­­gyobb szerepet játszott. Éva­donként átlag négyet-hatot. A rendezők szívesen fölkérik pró­zai művekhez, karakterszerepek­re is. Az idei évadban most készül a negyedik feladatára. Rendkívüli szellemi-fizikai meg­terheléséhez tökéletes erőnlét kell­­, vallja, másképp hogyan bírná hetvenévesen a fárasztó próbákat, a vasárnapi kettős előadásokat? És olvas, tanul, sportol, jógázik . . . Rendszere­sen. . . .Nem érzem a hetven éve­met. Apám 85 évesen még ját­szott az aradi színházban. Sőt, énekhangja is volt! Az enyém valahol eltűnt a háborús évek­ben ...* Mégis jólesik hallani, ha el­énekel vagy sanzonszerűen elő­ad egy-egy számot. Mint most legutóbb A szabin nők . . . egyik dalát. A közönség szeretettel fogadja, mint mindig. És ez nemcsak, nem elsősorban ennek a fél vagy negyed évszázadnak szól. A közönség hálás, hogy szívből kacaghat. Hálás a de­rűt fakasztó színpadi alakok százaiért, akikre mindig oda kell figyelnünk valamiért. Lelkiisme­retesen és nagyon tudatosan építi fel őket, nem egyszer gyöt­rő tusakodásban önmagával. Ezt tette segédszínészként a próbákat figyelve: ezt — bár­­ mily paradoxon hangzik — kop­ lalva, esőben-sárban szekeret húzva a vándorló évtizedek so­rán; s ezt — meggyőződésem — élet és halál gyepűjén is. Millió apró megfigyeléssel. Ész­revéve a legszörnyűbb tragikum­ban is az életszikrákat csiholó komikumot. Mert az ember örömre született. És százezreket, milliókat meg lehet ölni. Az életet soha. Én ezt a minden utakat be­járó fél­­ évszázadot érzem hu­mora fő forrásának. Mondják ezt abszurdnak, sokfélének — szerintem nagyon is realista. Szinte mindennapi. Emberköze­li. Mint a ripacsnak tartott ne­gyedrangú színigazgatóé, aki lelki intellektusban hány és hány­­ kiművelt pályatársát fe­lülmúlja . . . Sok szép hasonló szerepet kí­vánunk Faludy Lászlónak — és önmagunknak. W. E. 1960. december 25., csütörtök Igencsak érdekes és jó filmet készített Bódy Gábor Weöres Sándor „Psyché” című könyve alapján. Olyant, amilyent rég­óta képzel magának a kritikus. Filmet láthatunk a mozikban, filmet a szó művészeti jelenté­sében, öntörvényűt, mással ösz­­sze nem hasonlítható­, más­képp meg nem fogalmazhatót.­­A kétrészes film első felét karácsonykor, a másodikat új­évkor tűzik műsorukra a bemu­tató mozik. Az összesen közel négyórás vetítési idő sem indo­kolja azonban a két rész szét­választását, több szól az egy­­ben vetítés mellett, mint ellene. Ha már szét is választották a két részt egymástól, arra is kel­lett volna lehetőséget adni, hogy egyben is megnézhető le­gyen a film. S mivel Pécsett mindkét bemutató mozi műso­rára tűzte a filmet, elképzelhe­tő lett volna, hogy az egyikben külön-külön, a másikban pedig folytatólagosan vetítsék­ a film két részét. Bizonyára sokan­­ lesznek pár hónap múlva, akik újból meg fogják majd nézni Bódy Gábor filmjét. Ha már addig nem lehet, a film vissza­­hozatalakor, vagy prolongálá­sakor erre is módot kell terem­teni.­ Mert a film többszörösen is csábít az újranézésre. Először is, mert képi világa oly gazdag, ha csak azt figyelnénk is, ma­radna észre nem vett motívum. Másodszor, tartalmában is oly összetett, hogy ha csak azt fi­gyeljék is, találunk mindig újat az újbóli nézéskor. Harmadszor, mert képtelenség külön-külön figyelni a kettőt. Tartalmilag a film, legalábbis annak első ré­sze, Weöres Sándor kötetén alapul. A forgatókönyvet író Bódy Gábor és Csaplár Vilmos a film keretéül a regény Egy kortárs Psychéről és az Utószó című fejezetét választotta. Psyché, „egy hajdani költőnő" első írásait 1808-ból datálja Weöres, a hegyaljai évekkel kezdődik a film is. Weöres 1831-ben „halasztja" meg az általa kitalált költőnőt, a film Psychéje már közel száz év múlva, e század húszas éveiben hal meg. A több mint száz év alatt alig öregszenek néhány évet a szereplők — nyilvánva­lóan hat történelmi parabolát is rajzol Bódy, miközben azt is el tudja hitetni, amit Weöres is elhitetett, hogy hősei törté­nelmi személyek. Amit a költő szóval, azt a filmrendező lát­vánnyal. Egy emberöltő irracionális kitágítása nem csupán ötlet, hanem ésszerű művészeti esz­köz egy évszázad ábrázolására — a realizmus rációja csupán csak köpönyegként vette magá­ra az ésszerűtlent. Bódy azért élteti végig a múlt századot hő­seivel, hogy végigéltesse a né­zőjével a XIX. század alapvető eszmei irányzatait. Azokat, amelyek e században lettek pusztító valósággá, Bódy vé­giggondolja Weöres látens po­litikumát, ami a könyvben egy elvont szabadságeszmény. Vé­giggondolta kegyetlen követke­zetességgel. A Psyché által képviselt sza­badságvágy, szabadságforma létezésének lehetetlensége ugyanis csak a huszadik század első negyedében vált nyilván­valóvá. Mi több, ennek az esz­mének e századi halálát éppen az okozza, ami a múlt század­ban még éltetni látszott. Az el­ső világháborút követő forra­dalmakkal és ellenforradalmak­kal ért véget tulajdonképpen a XIX. század, amelyben még — ha nem is békésen, de egy­másból is táplálkozva — meg­élt az egyéni szabadságtörek­vés, a társadalom megreformá­lásának hite, a filozófiai irra­cionalizmus és a romantikus utópia. Bódy filmjében három eszmei irányzat — a reformkori sza­badságeszmény, az utópisztikus romantika és a filozófiai irra­cionalizmus — háborgásában hánykolódnak a hősök, egy­szersmind képviselve is ezeket az eszméket. A korlátlan szabadságért küzdő Psychét beteljesületlen szerelem fűzi az önpusztító köl­tő-tudós, Ungvárnémeti Tóth Lászlóhoz, s egy szabadságot ígérő kapcsolat a bányatulaj­donos Zedlitz báróhoz. Tóth önpusztító életében nem nehéz felismerni azt az irracionaliz­must, ami filozófiai alapot adott a maga totalitáriusságá­­val minden egyéni szabadságot negligáló fasiszta hatalomnak - noha filozófiájában az egyén abszolút szabadságát minde­nek, a valóság fölé is helyezte. Zedlitz báróban pedig azt a romantikus utópistát, aki kari­tatív cselekedetekkel próbálja áthidalni egy feudál-kapitalista társadalom ellentmondásait, s aki éppen gondoskodásával kérdőjelezi meg az egyén sza­badságának jogosságát. De Bódy filmjének ez csupán a lemeztelenített váza. Erre épülnek fel a mitológiai, kultúr­történeti Psyché- és Nárcisz-ér­telmezések, a korfestések — vagy ha úgy tetszik, ezeket re­dukálja az előbbire. De a redukció ez esetben nem egyszerűsítés, hanem mi­nőségi változtatás: ahogy rőt kövekből redukcióval acélt nyerhetünk, tesz szert Bódy az eddigi felfogások redukálásá­val kemény igazságára: a tár­sadalmi irracionalizmus és a társadalmi utópiák mai vetél­kedésében a tét már nem az egyéni, hanem a társadalmi szabadság. Formailag Bódy filmje szinté­zise mindannak, amit a film formanyelvének alakításában eddig elértek, s talán annak is még amit — nélküle - ezután kitalálhattak volna. Filmbará­toknak való csemege egyszer csak azt­ figyelni, mi mindenre hivatkozik, mint előzményre: Bunuel Andalúziai kutyájától kezdve a magyar kortársakig, elsősorban Jancsóra, és Huszá­rikra. Ami különleges érdeme, hogy nem szolgaian másolja, mégcsak nem is eklektikusan összehordja a filmművészet ed­digi értékeit, hanem új minősé­get szintetizál belőlük. Ez ösz­­szetéveszthetetlenül egyéni, sa­játos és eredeti. Amit a film művészete a kez­deti próbálkozások után oly hamar elfelejteni látszott, s aminek újbóli megteremtésére oly sok igyekezet volt hosszú szünet után, az most Bódynak látszólag könnyed eleganciával sikerült. Ez pedig a látvány el­sődlegessége. A látvány hor­dozza a filozófiát, a látvány közvetíti a történetet, a látvány gördíti a cselekményt, a lát­vány értelmezi a szereplőket, cselekedeteiket, indítékaikat, érzelmeiket, gondolataikat. Mindebből következően Bódy filmje látványos film, ha nem is a szó mai, leegyszerűsített és gyakorta pejoratív értelmében. Bódynál a látvány nem illuszt­ráció, hanem a lényeg. Ennek megteremtésében ki­váló segítői voltak: az operatőr Hildebrand István, a látvány­­tervező Bachman Gábor, a ze­neszerző Vidovszky László és az őt is segítő Szalay Sándor, s a színészek is, Patricia Adriani, Udo Kiér, Cserhalmi György, s a többiek, „sokan mások", köz­tük Pilinszky János. Bódy a szabadság, ebben az alkotás, a szerelem, a bizalom, az egyenrangúság igenlője és féltője. Ezért lesz elviselhetetle­nül rút és fertelmes filmjében az, ami azt veszélyezteti, ezért lesz fennkölten gyönyörű, ami azt segíti — nem pedig a natu­ralista hatásvadászat okán, amire utóbbi idők „látványos" filmjei oly sok elkeserítő példát adtak, legyen szó csupán csak borzalmakról vagy szerelmi je­lenetekről. Külön méltatást igényelne mindkettő elemzése, most csak jelezhetjük: talán az egész filmtörténet legszebb szerelmi jeleneteit láthatjuk a Psyché­­ben, akkor is, amikor vaskosan, akkor is, amikor éterien eroti­kusak. Bódy Gábor filmje a lehető legszebb, legértékesebb aján­déka a magyar filmgyártásnak. A magyar film művészetének. B. L. PSYCHÉ Patrícia Adriani

Next