Dunántúli Napló, 1980. december (37. évfolyam, 330-358. szám)
1980-12-25 / 354. szám
3 Dunántúli napló Faludy László „Maga ripacsnak nevez engem?! ... Jó, az vagyok. De maga minden délben meleg levest eszik!... És van magának fogalma, doktor úr, hány talpat kell nekem végignyalnom, hogy este király lehessek? Mert az vagyok! Nekem két doktorátusom lehetne, abból amit eddig megtanultam!... Igaz, megalázkodom, ügyeskedem, mert rákényszerülök. De este nekem tapsol a közönség ! . . ." Emlékezetből idéztem — nyilván nem pontosan — Rettegi Sudolin színidirektor úr spontán önvallomásából azt, ami megmaradt bennem: a lényegét. Szokatlan pillanat ez a színpadon Rettegitől, aki születése óta jelenlétével csakis derűt fakasztott. A szabin nők . . . Rettegi Fridolinja pontosan 95 éve kacagtatja egyvégtében a közönséget, „aki” most megilletődve hallgatja a különös intermezzót. Hiszen ő a „dalizó” Rettegihez szokott hozzá, aki „Hemletet” mond, s elcsórja a ,tanér úrtól" a kitömött „bagolyt": milyen jól mutat majd Pallas Athéné vállán . . . Faludy Lászlóból most kibuggyan a jobb sorsra érdemes Rettegi Fridolinak keserű-önérzetes vallomása. Igen ezt egyszer el kellett mondani valahol. De azt is érzem, hogy a rezignált hangvételű szövegrészben egy magyar színművész egykori hányatott életű önmaga szólalt meg most. És izgatott kíváncsisággal várom a pillanatot, hogy megismerhessem azt a Faludy Lászlót, aki a jobbára mindig vidám, higanymozgású táncosszerepek mögött rejtőzik. Mert érzem, valahol itt a kulcsa annak a mélyről fakadó emberi humornak, ami színészi lényegének teljességéből sugárzik. Egyelőre annyit tudok rólam, hogy földün, s ebben az évadban hármas jubileuma van. 70 éve született, 50 éve színész és az utóbbi 25 évadban a Pécsi Nemzeti Színháznál. Otthonában — körülötte a pálya számos emléke, dokumentuma —, kérem, tekintsük át ezt a fél évszázadot. Faludy elbeszélőnek is színes, élvezetes. És pontos. Percre emlékszik mindenre. Indulása szinte meghatározzott: színészcsaládba született bele. Édesapja — aki egyébként az 1896-ban fölépült pécsi színház első társulatának alapító tagja volt — énekes-táncos színész édesanyja balerina az Aradi Városi Színháznál. Gimnazistaként, még tizenhatévesen jogászi képesítést szerez, aminek később gyakran hasznát veszi. Személyiségfejlődésére, műveltségigényére nyilván hatással volt a történelmi hely is, amely kommunálisan és szellemiekben egyaránt már a monarchiai idején is mindig előbbre járt egy orrhoszszal a többi magyar városnál. 1929-ben szerződtetik az aradi — akkor még színmagyar — színházhoz. „Segédszínész, karkötelezettséggel." Hamarosan szerencsés nagy lehetősége adódik. Megbetegszik a táncoskomikus és ő beugrik a szerepébe. Átütő sikert arat a Mit susog a fehér akác? operettben — ámde nem sokkal később Temesvárott (tájelőadáson), az Aranymadár frenetikus bukást hoz ... Ez időben nyit fogászati rendelőt Aradon. . . . .Azt mondják jól húztam, s a munkámat is szerették . . . Ha fogász maradok — milliomos lennék. .. A királyi hadsereg fenyegető réme elől Magyarországra menekül. "Sokat „daliztam"“ — mondja, azaz kis, harmadosztályú társulatoknál vergődik. Falvakban, kisvárosokban játszik, míg nem egy szerencsétlen körülmény miatt ,,B"-listára teszik. Magyarán: leparancsolják a színpadról. Évekig fizikai munkát végez, de politikailag így sem kívánatos „elem” .. . 1937- ben visszatoloncolják Romániába, ahol várja a büntetés: kétéves katonaidő, az aradi várban. Leszerelve Bukarestben nyit fogászati rendelőt. Ámde rövidesen (a második bécsi döntésikor) ismét behívó várja: egy munkaszolgálatos századba . . . Átszökik a határon, s Kolozsvárról egy akkor szerveződő kis társulattal járják a Székelyföldet. Majd egy pesti bábszínháznál működik, újabb „musz”és bevonultatásáig. 1943. Nagykáta gyűjtőtábor ... Ez ma már történelem De akkor? A kezdet. Hároméves pokoljárásának kezdete a munkaszolgálatos-élet (élet?) legmélyebb bugyraiban. Amiből mégis haza került — maga se tudja hogyan —, 1945. április 11-én, Ausztriából, egy flekktífuszos lágerból hazavánszorogva. Akkor 32 kiló volt a testsúlya. Negyvenöt májusában már szerződés várja. Ismét vándorló társulatokkal dolgozik, majd 1950-ben Kecskemétre, 1955 nyarán Pécsre hívják. Táncoskomikus, „naturbursch” és buffo szerepkörökben játszik, tehát nagyobbára zenés vígjátékokban, operettekben. Megszámlálhatatlan szerepeire következtetni lehet csupán. Az utóbbi 15 évben (erre van adatunk) Pécsett több, mint 80 kisebb-nagyobb szerepet játszott. Évadonként átlag négyet-hatot. A rendezők szívesen fölkérik prózai művekhez, karakterszerepekre is. Az idei évadban most készül a negyedik feladatára. Rendkívüli szellemi-fizikai megterheléséhez tökéletes erőnlét kell, vallja, másképp hogyan bírná hetvenévesen a fárasztó próbákat, a vasárnapi kettős előadásokat? És olvas, tanul, sportol, jógázik . . . Rendszeresen. . . .Nem érzem a hetven évemet. Apám 85 évesen még játszott az aradi színházban. Sőt, énekhangja is volt! Az enyém valahol eltűnt a háborús években ...* Mégis jólesik hallani, ha elénekel vagy sanzonszerűen előad egy-egy számot. Mint most legutóbb A szabin nők . . . egyik dalát. A közönség szeretettel fogadja, mint mindig. És ez nemcsak, nem elsősorban ennek a fél vagy negyed évszázadnak szól. A közönség hálás, hogy szívből kacaghat. Hálás a derűt fakasztó színpadi alakok százaiért, akikre mindig oda kell figyelnünk valamiért. Lelkiismeretesen és nagyon tudatosan építi fel őket, nem egyszer gyötrő tusakodásban önmagával. Ezt tette segédszínészként a próbákat figyelve: ezt — bár mily paradoxon hangzik — kop lalva, esőben-sárban szekeret húzva a vándorló évtizedek során; s ezt — meggyőződésem — élet és halál gyepűjén is. Millió apró megfigyeléssel. Észrevéve a legszörnyűbb tragikumban is az életszikrákat csiholó komikumot. Mert az ember örömre született. És százezreket, milliókat meg lehet ölni. Az életet soha. Én ezt a minden utakat bejáró fél évszázadot érzem humora fő forrásának. Mondják ezt abszurdnak, sokfélének — szerintem nagyon is realista. Szinte mindennapi. Emberközeli. Mint a ripacsnak tartott negyedrangú színigazgatóé, aki lelki intellektusban hány és hány kiművelt pályatársát felülmúlja . . . Sok szép hasonló szerepet kívánunk Faludy Lászlónak — és önmagunknak. W. E. 1960. december 25., csütörtök Igencsak érdekes és jó filmet készített Bódy Gábor Weöres Sándor „Psyché” című könyve alapján. Olyant, amilyent régóta képzel magának a kritikus. Filmet láthatunk a mozikban, filmet a szó művészeti jelentésében, öntörvényűt, mással öszsze nem hasonlítható, másképp meg nem fogalmazhatót.A kétrészes film első felét karácsonykor, a másodikat újévkor tűzik műsorukra a bemutató mozik. Az összesen közel négyórás vetítési idő sem indokolja azonban a két rész szétválasztását, több szól az egyben vetítés mellett, mint ellene. Ha már szét is választották a két részt egymástól, arra is kellett volna lehetőséget adni, hogy egyben is megnézhető legyen a film. S mivel Pécsett mindkét bemutató mozi műsorára tűzte a filmet, elképzelhető lett volna, hogy az egyikben külön-külön, a másikban pedig folytatólagosan vetítsék a film két részét. Bizonyára sokan lesznek pár hónap múlva, akik újból meg fogják majd nézni Bódy Gábor filmjét. Ha már addig nem lehet, a film visszahozatalakor, vagy prolongálásakor erre is módot kell teremteni. Mert a film többszörösen is csábít az újranézésre. Először is, mert képi világa oly gazdag, ha csak azt figyelnénk is, maradna észre nem vett motívum. Másodszor, tartalmában is oly összetett, hogy ha csak azt figyeljék is, találunk mindig újat az újbóli nézéskor. Harmadszor, mert képtelenség külön-külön figyelni a kettőt. Tartalmilag a film, legalábbis annak első része, Weöres Sándor kötetén alapul. A forgatókönyvet író Bódy Gábor és Csaplár Vilmos a film keretéül a regény Egy kortárs Psychéről és az Utószó című fejezetét választotta. Psyché, „egy hajdani költőnő" első írásait 1808-ból datálja Weöres, a hegyaljai évekkel kezdődik a film is. Weöres 1831-ben „halasztja" meg az általa kitalált költőnőt, a film Psychéje már közel száz év múlva, e század húszas éveiben hal meg. A több mint száz év alatt alig öregszenek néhány évet a szereplők — nyilvánvalóan hat történelmi parabolát is rajzol Bódy, miközben azt is el tudja hitetni, amit Weöres is elhitetett, hogy hősei történelmi személyek. Amit a költő szóval, azt a filmrendező látvánnyal. Egy emberöltő irracionális kitágítása nem csupán ötlet, hanem ésszerű művészeti eszköz egy évszázad ábrázolására — a realizmus rációja csupán csak köpönyegként vette magára az ésszerűtlent. Bódy azért élteti végig a múlt századot hőseivel, hogy végigéltesse a nézőjével a XIX. század alapvető eszmei irányzatait. Azokat, amelyek e században lettek pusztító valósággá, Bódy végiggondolja Weöres látens politikumát, ami a könyvben egy elvont szabadságeszmény. Végiggondolta kegyetlen következetességgel. A Psyché által képviselt szabadságvágy, szabadságforma létezésének lehetetlensége ugyanis csak a huszadik század első negyedében vált nyilvánvalóvá. Mi több, ennek az eszmének e századi halálát éppen az okozza, ami a múlt században még éltetni látszott. Az első világháborút követő forradalmakkal és ellenforradalmakkal ért véget tulajdonképpen a XIX. század, amelyben még — ha nem is békésen, de egymásból is táplálkozva — megélt az egyéni szabadságtörekvés, a társadalom megreformálásának hite, a filozófiai irracionalizmus és a romantikus utópia. Bódy filmjében három eszmei irányzat — a reformkori szabadságeszmény, az utópisztikus romantika és a filozófiai irracionalizmus — háborgásában hánykolódnak a hősök, egyszersmind képviselve is ezeket az eszméket. A korlátlan szabadságért küzdő Psychét beteljesületlen szerelem fűzi az önpusztító költő-tudós, Ungvárnémeti Tóth Lászlóhoz, s egy szabadságot ígérő kapcsolat a bányatulajdonos Zedlitz báróhoz. Tóth önpusztító életében nem nehéz felismerni azt az irracionalizmust, ami filozófiai alapot adott a maga totalitáriusságával minden egyéni szabadságot negligáló fasiszta hatalomnak - noha filozófiájában az egyén abszolút szabadságát mindenek, a valóság fölé is helyezte. Zedlitz báróban pedig azt a romantikus utópistát, aki karitatív cselekedetekkel próbálja áthidalni egy feudál-kapitalista társadalom ellentmondásait, s aki éppen gondoskodásával kérdőjelezi meg az egyén szabadságának jogosságát. De Bódy filmjének ez csupán a lemeztelenített váza. Erre épülnek fel a mitológiai, kultúrtörténeti Psyché- és Nárcisz-értelmezések, a korfestések — vagy ha úgy tetszik, ezeket redukálja az előbbire. De a redukció ez esetben nem egyszerűsítés, hanem minőségi változtatás: ahogy rőt kövekből redukcióval acélt nyerhetünk, tesz szert Bódy az eddigi felfogások redukálásával kemény igazságára: a társadalmi irracionalizmus és a társadalmi utópiák mai vetélkedésében a tét már nem az egyéni, hanem a társadalmi szabadság. Formailag Bódy filmje szintézise mindannak, amit a film formanyelvének alakításában eddig elértek, s talán annak is még amit — nélküle - ezután kitalálhattak volna. Filmbarátoknak való csemege egyszer csak azt figyelni, mi mindenre hivatkozik, mint előzményre: Bunuel Andalúziai kutyájától kezdve a magyar kortársakig, elsősorban Jancsóra, és Huszárikra. Ami különleges érdeme, hogy nem szolgaian másolja, mégcsak nem is eklektikusan összehordja a filmművészet eddigi értékeit, hanem új minőséget szintetizál belőlük. Ez öszszetéveszthetetlenül egyéni, sajátos és eredeti. Amit a film művészete a kezdeti próbálkozások után oly hamar elfelejteni látszott, s aminek újbóli megteremtésére oly sok igyekezet volt hosszú szünet után, az most Bódynak látszólag könnyed eleganciával sikerült. Ez pedig a látvány elsődlegessége. A látvány hordozza a filozófiát, a látvány közvetíti a történetet, a látvány gördíti a cselekményt, a látvány értelmezi a szereplőket, cselekedeteiket, indítékaikat, érzelmeiket, gondolataikat. Mindebből következően Bódy filmje látványos film, ha nem is a szó mai, leegyszerűsített és gyakorta pejoratív értelmében. Bódynál a látvány nem illusztráció, hanem a lényeg. Ennek megteremtésében kiváló segítői voltak: az operatőr Hildebrand István, a látványtervező Bachman Gábor, a zeneszerző Vidovszky László és az őt is segítő Szalay Sándor, s a színészek is, Patricia Adriani, Udo Kiér, Cserhalmi György, s a többiek, „sokan mások", köztük Pilinszky János. Bódy a szabadság, ebben az alkotás, a szerelem, a bizalom, az egyenrangúság igenlője és féltője. Ezért lesz elviselhetetlenül rút és fertelmes filmjében az, ami azt veszélyezteti, ezért lesz fennkölten gyönyörű, ami azt segíti — nem pedig a naturalista hatásvadászat okán, amire utóbbi idők „látványos" filmjei oly sok elkeserítő példát adtak, legyen szó csupán csak borzalmakról vagy szerelmi jelenetekről. Külön méltatást igényelne mindkettő elemzése, most csak jelezhetjük: talán az egész filmtörténet legszebb szerelmi jeleneteit láthatjuk a Psychében, akkor is, amikor vaskosan, akkor is, amikor éterien erotikusak. Bódy Gábor filmje a lehető legszebb, legértékesebb ajándéka a magyar filmgyártásnak. A magyar film művészetének. B. L. PSYCHÉ Patrícia Adriani