Dunántúli Napló, 1985. október (42. évfolyam, 270-299. szám)
1985-10-19 / 287. szám
CSORDÁS GÁBOR Magyar akármi valami kéne tenyerünkbe csurdított csupor bátya és öcs húg és néne termő család leveles bokor se úr bátya ki nyakon vág ha a táncot kedvemre járom se oszu szár ugor virág szellemhug nyűgözte álom ni a néne csossz a csaphoz jég-ágról én is szakadok szivünk nincs legyünk szabadok rám se erdő ne hagyatkozz gyökered hol tekereg húsban kövér nyű rezseg PARTI NAGY LAJOS a nulla jeremiádja hát megroskad a szívgyönyörű nyár legyek emléktáblája kigyullad, tegnap letettük a poroltót, holnaptól már csak koszorúzunk, jeget cipelek éjszaka, és úgy suhognak fenn a bőrkötények, elhagy már minden képi logika, viszem valami vizen át ezüstfekete filmek üres dobozát, viszem hova, viszem hova, szemére támad a dagály, kiszámított és nyelhetetlen, és épül a só miután, és szétmar a só miután lefut a tenger, teli a szám lélegzetvételnyi szünetekkel, fulladás ellen, fulladásig, a keszeg könyörgése ez a parton, a nulla jeremiádja, vershomokban madárláb-szavak, szárad a só, karcosodik, fehérül, kimerevíti a szemhéjamat, mindenesetre kevés ha az ember édesvízi búvár, vidámparki pilóta, szemmaró, keserves optikán át figyelik a perspektíva halálát pupillámban a párhuzamosok, lefut a tenger, leroskad a nyár, a buta homok, leplombált szájjal alszom el, citrommal álmodom, miként a trombitás, ki úgy is játszik, belefacsarodva, és meg is fullad, mint a szénrakás, a lassú égés összerontja. MELIORISZ BÉLA Meztelenül Az üveggolyókat tengerbe szórom s nem kívánom féltések puhaságát A dárdás április aranyeső fényében ázva a növények száraiban az állatok izmaiban is ifjúságom feszül most Kinyitom magam mint egy kagyló és nincsenek titkaim és nincsenek félelmeim se Lóránt Zsuzsa szobrászművész alkotásaiból rendeztek kiállítást Budapesten, a Dorottya utcai kiállítóteremben. Képeink a tárlat anyagából mutatnak be néhányat. Balról Nő egyszarvúval, Copfos és Nyilas Misi. Birtalan Ferenc KÉT TÖRTÉNET Por és — Zenét? — Mindent — felelte a Temetkezési Vállalat kirendeltségén az adminisztrátornak. Hadd meséljenek, hogy szép temetés volt. Minden temetés szép, ha nem a miénk, ameddig mi mesélhetünk róla, ameddig más számlájára borzonghatunk, lopkodunk az örökkévalóságból. Nevetséges — gondolta —, ha nem lennének a gyász szokványos kellékei, a fájdalmasra gyakorolt arcok, olyan lenne az egész, mint egy állófogadás. Az urnán csicsás kendő. Szemfödő. Micsoda hülyeség ezt a rongyot szemfödőnek nevezni. Mert letakar egy ízléstelen edényt, amiben talán az ő maradéka van? Por és hamu. Marhaság. Lehet, hogy üres. Ki a fene tudja, mi van benne? Az a kegyelet, ahogy két másik urnát a sarokba löktek, nem sok jót sejtet. Fölcédulázva mint a bőröndök, útitáskák. Nagyüzem, kötelező a sorbaállás. De az istenit, nem tudták valahová eldugni őket?! A denaturált szesz, az rohadt. Megmozdítja az ember gyomrát. Elmúlás-szaga van. Baktatott a kocsi után. Alkarján visszahajtva a fehér ing ujja, a farmer zsebében szortírozott százasok. Megtapogatja. A tanácsi búcsúztatónak három, a sofőrnek, a sírásóknak egy-egy. Vajon hányan lesznek? A ravatal körül hárman tüsténkedtek. Nézegette a kocsi függönymintásra festett üvegét. Vajon hová lettek a hinták, a fekete lovak? Mögötte szaporázó léptek. Gyorsít a kocsi. Órájára pillant. Mindennek megvan itt a koreográfiája. A sírásók vezetője elindul a farmernadrág irányába. Magától nem tudott volna választani, de a tanácsi búcsúztató kézfogása útbaigazította, kisimítva arca redőit. — Köszönöm. A sofőrnek adják oda. A Sirkert vendéglőben hétszáz forintot fizetett. Többször kérdezte, hozasson-e még? Elég volt minden. Elköszöntek. Egyedül ült kocsijába. Kinyomta a kuplungot, elfordította az indítókulcsot, gázt adott. A sírkövesek előtt már hatvanöt mutatott az óra. Eltemette az apját. Reggeli történet, darázzsal Az a kellemetlen szorítás a baloldalon nem múlik. Figyeli a kifeszített spárgákra felfutó fehérközepű, lilatölcséres virágokat. Fél kilenc. Lement a reggeli csúcs, de a kerítés mögött mindig elrobog-surran egyegy kocsi. A kövételszínes doboz fölött valami darázsféle lebeg. Csak a szárnyai járnak őrült sebességgel, ám helyét nem változtatja, mozdulatlan. Két könyöke között feketéspohár, a tányérka szélén maradt mokkacukrok kávéfoltosak. Arút forgalmát nem érzékeli. Nézi a kis repülőgépet az asztal fölött. A hamutartó alatt összehajtogatott újság, ne fújja le a szél. A tarka kockás ,térítőt könyöke, keze tartja. Az a kellemetlen szorítás a baloldalon . . . Nem lehet kiszámítani semmit. Nem kell gondolni rá, elmúlik, mint annyiszor, s ha nem, azon sem tud változtatni, ül a presszó udvarán a vasasztalka mellett. Meleg lesz ma is. Fél kilenc. Nylonszatyrában kenyér, tej. Megint istentelenül hosszú nap jön. Dolgozni kellene, és csak vár, ma sem tudja mire. Issza reggelenként a presszóban a feketéket, és olyan körülötte minden, hogy fizikai fájdalmat érez. Hamarosan fel kell állnia, hazavinni a tejet, kenyeret. Várja a postást, este bekapcsolja a tévét, mert ez a bevett szokás, ez ismétlődik évek óta. Nézi a kis repülőgépet az asztal fölött, kávéjába kortyol. Egyedül van a presszó udvarán. Szinte jelképesen. Erősödik, elhal egy busz hangja. Csak az a kellemetlen szorítás a baloldalon, az múlna már. Nézi a fehérközepű, lilatölcséres virágokat, kihörpöli a maradék kávét. Erőt gyűjt. Fogja a nylonszatyrot a kenyérrel, tejjel, feláll. A begóniák mellől még látja, az a darázsféle újra őrhelyén lebeg. Kifordul az utcára. Holnap lesz negyven éves. Csak az a kellemetlen szorítás a baloldalon . . . Mester Attila Színészek Harmadszor ugrik neki a szövegnek, harmadjára, hogy abbahagyja valahol a felénél. Nem megy. Ez még mindig nem igazi. — Haragudj jobban a Klementinára — mondja neki a rendező. — Te egy piszok fráter vagy, egy intrikus alak, egy profi gazember, aki nem bírja elviselni, ha valaki tiszta és szép. Te ráadásul rondo is vagy, aki álmomba se jöjjön elő. — Értem — nyögi a színész, és negyedszer is nekirugaszkodik. Hangjából szinte süt a gyűlölet. Már úgy haragszik Klementinára — aki egyébként valóban szép és tiszta, hogy meg tudná fojtani. — Hű, de haragszom rá — gondolja a színész. — Mindjárt nekimegyek, és megölöm az angyalarcú bestiát —és mondja, mondja a szöveget, hogy csak úgy fröcskölnek a szavak. — Ez az! — lelkendezik a rendező. — így kell. Pontosan erről van szó. Mégegyszer elölről, ötször próbálják végig a jelenetet (egyre jobb), s aztán az előcsarnokban, kifelé sodródva a jól végzett munka után vidáman nevetgélő színészek között látom, hogy az előbb még haragvó „profi gazember" kézenfogja Klementinát, és azt mondja neki: — Krumplit is vegyél, mert nincs otthon, meg valami húsfélét vacsorára. Én megyek a gyerekért. - Mesélj, öregfiú, milyen a vidéki élet! - kérlelték Tódort a cimborái. A kerthelyiség, amelynek egyik bádogasztalához telepedtek, bágyadt volt, akár az egész nyárutói délelőtt, akár a legyek a szeptemberi napsütésben. Tódor kínosan érezte magát, fülön fogta a söröskorsót, és lötyögtetni kezdte a habot. Másik kezével a halántékát törölgette, aztán halkan és lassan megszólalt: - Hiszen tudjátok, a feleségem ápolónő. - És a lányok, a szegvári híres lányok, akiknek olyan fürgén fickándozik a mellük? - vihogott Lajos, a legkövérebb. - Örülsz, hogy létszámhiánnyal küszködik az egészségügyi? Sok a hosszú ügyelet, ugye? - kajánkodott Béla. - Meghívhatnál minket, az édes volt szobatársaidat egy kis pecázásra. Vagy még mindig nem tudod, mire harapnak a síkos szegvári halak? Kukacra, Tódorkám, finom vastag kukacra! Tódor megszámolta: tizennyolc kenyérmorzsa, hét fogpiszkáló-darabka, és három zsírfolt volt a fakó abroszon. Ivott egy kortyot, köhintett, viszolyogva nézett körül, de végül mégis megszólalt. - Szép tőletek, hogy itt vagytok. Azért hívtam össze a rettenthetetlen bandát, mert tanácsot szeretnék kérni. - Mennyi kell? — vágott közbe Lajos, majd a választ meg sem várva mentegetődzött. - Sokat elvitt a nyár, egy kissé leégtünk, legföljebb tíz rongyot tudunk öszszekaparni neked. - El akarok válni - nyögte ki Tódor. - Nofene - dörmögte a bajsza alá Bálint, aki eddig meg sem szólalt, mert amióta leültek, a Dunán vonuló uszályokat nézte. Ancsa összeállt egy pincérrel. Azt mondja, költözzek el, nála marad a gyerek, és természetesen övé a lakás is, amit az anyám vett az esküvő után. — Még egy kört! - csettintett Béla az ujjával. - Éljen a szabadság! — Azt mondja, eleve csak érdekből jött hozzám. Dr. Kiss Tódor, sebész. Azt állítja, hogy a gyerek sem tőlem van, hanem attól a pincértől. Mindenkinek azt híreszteli, hogy én őt meg szoktam verni, ha tíz percet késik. Pedig egy ujjal sem nyúltam hozzá. Még akkor sem, amikor váratlanul elutazott egy hétre a Balatonra, és otthagyta rám a tízhónapos kölyköt. - Talán arra vágyik, hogy tényleg megpofozzad egyszer. A projekció tipikus esete. Pláne, ha egy ujjal sem nyúltál hozzá - vigyorgott Béla. Hallgattak, kortyolgatták a híg sört. Bálinton látszott ugyan, hogy szeretne mondani valamit, de a fullasztó melegben elakadtak az ő szavai is. Tódor sem folytatta. Ahogy társam végignézett, rájött, mind a négyen elveszítették életükből ezt az öt évet. Bálint még agglegény, melankolikus lett, elcsitultak szakmai ambíciói is. Béla már két házasságon túl van, körzeti orvos, és egyre többet iszik. Lajosról pedig leperegnek a dolgok, Lajos boldog, akár egy víziló, akinek csak a szeme szomorú. Elfogyott a harmadik kör, el a negyedik, ültek és hallgattak. Tódor lopva az órájára pillantott, eléri-e még az utolsó gyorsvonatot. Nem tudta megkérdezni, mit rontott el. Nem is hitte már, hogy éppen tőlük kellett volna megkérdeznie. Amikor elbúcsúztak, Lajos még jól hátbavágta: - Aztán táviratozz vagy telefonálj, ha segítségre van szükséged ! — És akkor is, ha szerveznél egy jó bulit - tette hozzá bizonytalanul Béla. Amint a vonat elindult, Tódorral forogni kezdett a világ. Aktatáskáját a csomagtartóra tette, és kilépett a fülkéből a folyosóra. Lakását és ingóságait felesége, valamint másfél éves kisfia örökli. A gyámhatóság által végzett környezettanulmány szerint a gyermek fejlődéséhez megfelelőek a körülmények. HÉTVÉGE 9. Szokolay Zoltán VÉSZFÉK