Űj Dunántűli Napló, 1998. április (9. évfolyam, 90-118. szám)
1998-04-19 / 107. szám
Párhuzamos interjú Belmondóval és Delonnal Az egyik szép, a másik humoros Otthon fogasra akasztom a kellékeimet Nekem nem volt olyan családom - Hogy tetszett a forgatókönyv? - Nagyon. Az utcán Bábelnek szólítanak, és hátba veregetnek. Nincs olyan érzésem, hogy műemlék vagyok. Már a Magnifique-ban is kigúnyoltam magamat, amikor azt a Don Juan-félét játszottam, aki ráugrott a kocsikra és melléjük esett. A színész egy gyerek. És én rabló-pandúrt játszom már több mint negyven éve. De otthon fogasra akasztom a kellékeimet. Sokszor szememre vetették, hogy bohóckodom. De nevetve is lehet komoly munkát végezni. Amikor Leon Morin atyát játszottam, papnak öltözve flangáltam a külvárosban. - A filmben gúnyolódik saját hőstettem, fogyatkozó erején. Szenvedett ettől? - Amit a kaszkadőrök ma csinálnak, az elképesztő. Az én sportteljesítményemen már mosolyognak. - Mit tart saját magán a legnevetségesebbnek? - A komolytalan „sportosságot”. Ki mondhatja el magáról, hogy „egy trapézon függeszkedve láttam Velencét?”. 16 éves koromban kilógattam magam az ötödik emeleti erkélyről, hogy megrémisszem a szomszédokat. Egy napon Bruno Cremer fogadott velem, hogy nem merek leugrani a színház második emeleti balkonjáról a függönyök közé. Leugrottam. A függönyök leszakadtak, mindent összetörtem. - És Alain Delonnál? - Időnként túl komoly. - Mely tulajdonságait szereti? - Nemes lelkű. Ezt már sokszor bizonyította. - És milyen hibái vannak? - Előfordul, hogy nem tudja jól megértetni magát. - Vetélytársak voltak a Borsalino idején? - Ezt a sajtó találta ki. A játék része volt. Annak idején mindketten népszerűek voltunk. Riválisok nem is lehettünk volna. Ő szép volt, én a humort, a fesztelenséget játszottam ki. Kiegészítettük egymást. Néha ő került az első helyre, máskor én. - Szereti Alain Delont? - Igen. - És szakmailag? - Ez olyan, mint a tenisz. Jobban lehet játszani egy jó partnerrel, mint egy rosszal. - Ugyanahhoz az iskolához tartoznak? - Nem. Teljesen különböző utat jártunk be. Alain véletlenül került a pályára. Én művész környezetben születtem. Anyám nagyon korán elvitt a Comédie-Francaise-be, cirkuszba. Innen ered bohócénem. Szerencsém volt: játszottam Pierre Brasseurrel, aki rengeteg mindenre megtanított. - Mit adott a francia filmnek? - Sok nézőt... És azt, hogy a francia film eljutott külföldre. - És Delon mit adott? - Nagy klasszikusokat. -Ez az utolsó közös filmjük? - Remélem, hogy nem. - És saját pályáját hogyan képzeli el? - Egy szép bűnügyi komédiával, és szeptemberben jár a Marigny színház. - Hogy tetszett a forgatókönyv? - Leconte szórakoztatni akart és szórakozni. S persze azt is, hogy magunk is szórakozzunk. Ez az „önkifigurázás” a film különlegessége. - Rosszul esett ez a színészi énjének? - Nincs „énem” e tekintetben, de azért az önparódiát nem fogadtam volna el akárkitől. - Miben tartja önmagát nevetségesnek? - Inkább másoknak nevetséges, hogy gyakran harmadik személyben beszélek magamról. Csakhogy én voltam pályám során producer, rendező, színész. Huszonhat filmet gyártottam, az alapanyag hozzájuk a színész Delon volt. És a producer Delon úgy beszélt a színész Delonról, mint harmadik személyről. - És Belmondót? - Benne nem találok semmi nevetségest. Férfiasnak látom, úgy, ahogy van. Akkor lenne nevetséges, ha például festené a haját. Az ősz haj jól áll neki, mert így önmaga marad. - Milyen tulajdonságait értékeli? - Profi és sok nemes tulajdonsága van. - Ön szereti Jean-Paul Belmondót? - Nem tudok olyanokkal dolgozni, akiket nem szeretek. Nagyon sok minden köt hozzá. Jól ismertem szobrász édesapját, és nagyon szerettem az édesanyját. Nekem nem volt olyan családom, mint az övé, de az ő családja egy kicsit az enyém is volt. A fiaink is együtt nőnek fel. Ugyanazt a nyelvet beszéljük. Az ő közönsége ugyan szélesebb, de együtt kezdtük, együtt fejezzük be. Azt hiszem, Belmondo és Delon elválaszthatatlanok egymástól a francia film történetében. -És a hibái? - Teljesen különböző természetünk van. Én komolyan koncentrálok, ő a nevetésben koncentrál. Amikor együtt dolgozunk, ez kicsit idegesít is. - Volt Önök között korábban rivalizálás? - Nem hiszem. Párhuzamos, de különböző volt a pályánk és negyven éve egymás mellett vagyunk a moziban. - Mit adott Ön a francia filmnek? - Próbáltam oldást, kikapcsolódást, izgalmat adni a nézőknek. Azt hiszem, lehetőségeimhez mérten a maximumot tettem meg azért, hogy a legjobban műveljem, mesterségem. És ezt kivételes emberek mellett csinálhattam. Remélem, néhány klasszikus mű is a nevemhez fűződik, amelyek túlélnek. - És Belmondo? - Ugyanez. -Ez az utolsó közös filmjük? - Ha a közönség igényli a folytatást, benne vagyok. - És saját filmes pályájának folytatását hogyan képzeli el? - Fatalista vagyok. Ez a film számomra kicsit a sors jele: újra megtalálni Jean-Pault 28 év után, olyan, mint egy kör, amely összezárul. Huszonnyolc évvel a Borsalino után Alain Delon és Jean- Paul Belmondo ismét együtt játszik. Patrice Leconte Két esélyből egy című komédiájában egy ifjú leány (Vanessa Paradis) lehetséges apát. Ebből az alkalomból készült a a két színésszel a párhuzamos interjú. Az örök lázadó kevés olyan színész van, aki még életében legendává magasztosult, mint James Dean. Alig néhány színpadi szereppel és mindössze három - köztük az Édentől keletre című - játékfilmmel a háta mögött milliók bálványa lett. Lázadó volt, aki haragban állt az egész világgal. „Mindig jobb és jobb akarok lenni, hogy senki se érhessen a nyomomba” - mondta. Valóságos szállóigévé vált ars poeticája: „Élj gyorsan, halj meg fiatalon”. Ez az élettempó szükségszerűen vezetett a pusztulásához. 1955-ben, 24 évesen száguldott a halálba. (Vasárnap, MTV 1,21.00). -szig- i I Kevés a hadra fogható ötven körüli színész Szilágyi játszik és rendez Sokat és keveset tudunk magánéletéről. Szilágyi Tibor nem az a fajta színész, aki, ha megkérdezik, nem felel, titokban tartja azt, ami a színházon kívül történik körülötte. Nem volt titok, amikor negyvennyolc évesen új asszonyra talált, nem titok, hogy felesége immár nagyobbacska lányát barátként kezeli, hogy tőle „örökölte” macimániáját. Nem titok, hogy hölgyek szavazatai alapján tavaly elnyerte a „Magyarország legjobban öltözködő férfija” címet, s ha teheti, utazik. Sok ez, és akár kevés is. Szilágyi nevetve meséli: - Amikor hét éve elterjedt a szakmában, hogy a Vígszínházból a József Attilába szerződöm, sokan azt mondták, olyan ez, mint amikor az egyszeri ember földrengéskor igyekszik porcelánt szállítani. Amikor fölálltam a Vígszínházban, ahol színészi pályám fontos korszakát éltem meg, tényleg úgy gondoltam, itt az ideje, hogy magam vegyem kezembe a sorsomat, magam irányítsam pályámat. Azt mondtam, a jövőben csak olyan szerződést írok alá, amely pontosan megmondja, kikkel, mikor, mit fogok játszani, milyen feladat vár rám a színházban. - Egy éve mégis másképp döntött. - Nem titok, én kerestem meg az Új Színházban Székely Gábort. Örömmel fogadott, de őszintén megmondta, meg kell beszélnie munkatársaival. Azután jött a hír, társulati tagságot ajánlanak. Akkor még nem sejtettem, hogy Székely Gáborral csak egy fél évig fogok együtt dolgozni. - Tudta, mit és mikor fog játszani, vagy most már úgy érezte, nem köti egykori fogadalma? - Nem is kérdeztem, hogy mit fogok játszani, s azon sem csodálkoztam volna, ha csak néhány mondatos epizódok jutnak. Egyszerűen arról van szó, hogy az ember harminckét éves színészi múlttal a háta mögött átértékel dolgokat. Egy fiatal színész még meg akarja mutatni magát, én meg azt mondom, ha egy előadásban érdemes jelen lenni, ha a színen valami igazán fontos dolog történik, mindegy, hogy a színész mekkora szerepet kap, a lényeg, hogy ne értelmetlenül töltse az idejét. - A színész sorsát meghatározza - sarkítottan fogalmazva -, hogy gondolkodik-e benne a színház? - Amikor én eljöttem a Vígszínházból, azért álltam föl, mert úgy éreztem, foglalkoztatottságom intenzitása, legalábbis az én mércém szerint, már a nullponton van. Az igazsághoz azt is hozzá kell tennem: abban a pillanatban, amikor elterjedt, menni akarok, rögtön támadt egy csomó lehetőség. Mindig megkerestek és megtaláltak. - Mit gondol, miért? - Tudja rólam a szakma, hogy munkabíró színész vagyok. Azután azt sem szabad elfelejteni, hogy kevesen vagyunk efféle ötven körüliek, pedig erre az évjáratra mindig szükség van. - Néhány esztendő alatt tizennégy előadást rendezett, mára e téren is múltja van. De rendezőként is színész maradt. - Nem hiszem, hogy ettől kezdve már csak rendezője lehetek egy előadásnak. Azok a színészek, akik évtizedeket töltöttek a pályán, egy bizonyos tapasztalat után képesek arra, hogy színpadra segítsenek egy előadást. - Önnel gyakran találkozni színházban, amint előadást néz. - Nem tudok leszokni arról, hogy lássam az ország legfontosabb előadásait. Ha külföldön járok, megnézem az ottani meghatározó színházak érdekes produkcióit is, mert tudnom kell, hogy miről is szól másutt a színház. Az Új Színházban két szerepe volt ebben az évadban: Az üvegcipő „Mérgese” és Tigris Brown a Koldusoperában. Ez utóbbit a következő évadban már nem játsszák. Szilágyi a társulat tagja marad. De ismerjük, ha úgy érzi, egy pillanat alatt fölkapja a cserepeket. (zóna) A vatikáni ceremóniamester tanácsai Egyetlen gyöngysor elég Ügyfelei régen tudják, hogy a Mester szerdánként nem ér rá, még Itália egyik legelőkelőbb hercegnője számára sem. Massimo Sansolini divattervező és butiktulajdonos ugyanis ezen az egy napon - apjához és nagyapjához hasonlóan - a Vatikánban tevékenykedik: ő a Sediario Pontificio, vagyis a pápai szertartásmester. A Szentszék audienciái során immár a harmadik Sansolini-nemzedék gondoskodik arról, hogy a látogatók minden szempontból megfelelő módon, megfelelő öltözetben járuljanak a katolikus egyházfő elé. Van miért aggódnia, hiszen az audienciákon a különböző rendű First Ladyk hajlamosak fura toaletben megjelenni. Ebben a műfajban a legijesztőbb élménye a különben közismerten buzgó katolikus Lech Walesa neje volt, aki szó szerint idézzük a a mestert: „fején valami zacskókülsejű izével, a nyakán pedig Stuart Maria-körgallérral jelent meg”. Rosalyn Carter, az annak idején „bibliás embernek” becézett amerikai elnök felesége „egy fátyol és egy parasztsál kombinációjában feszített”, Barbara Bush pedig „valami formátlan dologban jelent meg, amit ő talán ruhának hitt”. Helmut Kohl kancellár felesége, Hannelore aszszony viszont „szép és hibátlanul szolid összeállításban” kereste fel a Szentatyát férje oldalán. II. Erzsébet királynőn 1980-ban akadt kifogásolnivaló. „Túl sok ékszert viselt az alkalomhoz képest”. Ugyanakkor Madame Chirac az ellenpélda: egyetlen gyöngysora szerényen és nem hivalkodóan volt elegáns. A hölgyeknek a ceremóniamester általában térden alul érő fekete ruhát ajánl megfelelő kabátkával és a fejen fekete fátyollal. Hillary Clinton éppen így volt öltözve. A férfiak ölthetnek frakkot, de manapság már megteszi egy elegáns sötét, kétsoros öltöny is. A Mester szerint tévhit, hogy a látogatónak a Szentatya gyűrűjét meg kellene csókolnia. Nem kötelező, hívő katolikusok számára megengedett! A pápa, éppen azért hogy segítsen vendégének „dönteni”, rendszerint szívélyesen mindkét kezét nyújtja, s ebből lehet akár kézfogás, akár kézcsók is. A legbumfordibb látogatót nem nevezi meg, csak éppen elmondja, mit csinált. Amikor beléphetett a terembe, körülnézett és elismerően megveregette az egyházfő vállát. Harmat Endre A Titanic filmes világsikerének hírével egy időben jelent meg Magyarországon a halálhajó legújabb regénye is. Beryl Bainbridge Közelebb hozzád, Istenem című könyve A Titanic éjszakája alcímet kapta. A játékos, Makk Károly filmje, amely az idei Filmszemle nyitódarabja volt, immár elindul világhódító útjára. A film két hónapja elnyerte a brüsszeli nemzetközi filmfesztivál különdíját, s most be is mutatták a belga fővárosban. Megeshet, a Dosztojevszkij-témát feldolgozó mozinak Brüsszelben nagyobb lesz a visszhangja, forróbb a fogadtatása, mint itthon volt.