Új Dunántúli Napló, 1999. május (10. évfolyam, 119-147. szám)

1999-05-21 / 138. szám

1999. május 21., péntek Háttér - Riport Egy város, amit Pécsnek hívnak Úgy van az, hogy sokan szeretnének, próbálnak „felelős városlakóként” töprengeni, jobbítani annak a helynek a sorsán (?), állapotán, ahol élünk. Vagy sikerül, vagy nem. A városnak ettől még lesz arca, sorsa (?), lesznek velünk együtt történő mindennapjai. Ez így természetes­­ ne­künk. De mi van azokkal, akik Pécset valamiért választották, messziről jőve, idegenként. Akik, ha nem is repülővel szállnak fölébe, de bármilyen más közlekedési eszközzel ér­keznek Pécsre külföldről, azoknak legelőször is térkép e táj. Már ha vannak olyan sze­rencsések, és rendelkeznek Pécs-térképpel. Jönnek, néz­nek, látnak, győzik is több­nyire, aztán mennek. Lehet, hogy soha többé nem térnek majd vissza, de azért kellemes emléket őriznek egy régi nap­ról, amikor Fünfkirchent, Pé­csit vagy Pexet meglátogatták. Ám ezeknél sokkal többen vannak, akik visszatérnek újra és újra, sőt vannak, akik bele­szeretnek a városba, és marad­nak. Még az sem lehetetlen, hogy örökre! Egy ekkora városban, egy megyeszékhelyen állandó a külföldiek mozgása. Kik ők? Turisták, kongresszu­­sokra-tárgyalásokra ér­kező szakemberek, di­ákok, vendégművé­szek. Szabóné Késmárki Andrea, a pécsi Városi Rendőrkapitányság Idegenrendészetének vezetője összefogla­lóan arról szól, hogy igazából nem lehet ma­napság kontrollálni, hogy kik, hányan és mi­lyen minőségben for­dulnak meg külföldi­ként a városban. A Romániából, Horvátor­szágból, Jugoszláviá­ból, Ukrajnából érke­zők elméletileg 30 na­pos tartózkodásra jogo­sultak, míg a németek, osztrákok, lengyelek, franciák, bolgárok 90 napig lehetnek nálunk, a britek például 180 napig. Ám mindezen határidők ellenőrzése legalábbis nehézkes annak fényében, hogy az eltelt időt az útlevélbe ütött pecséttől kellene számítani - ám az a pe­csét vagy van, vagy nincs. Az utóbbi években szintúgy megje­lenő kínaiak eleve huzamosabb tartózkodásra érkeznek, ők a megyei idegenrendészettől kapnak tartózkodási engedélyt. Az sem jellemző, hogy egyes országokból érkező szemé­lyekkel több gond, vagy rájuk több panasz lenne, mint a más nációbeliek esetében. Mindig embere válogatja, hogy akár az engedély nélküli munkaválla­lásba vagy egyéb esetlegesen törvénybe ütköző dologba ki vág bele. Összességében az mondható el, hogy az egy-két napra Pécsre érkező külföldi, ha kirívó módon nem hívja fel magára a figyelmet, nem kerül a rendőrség vagy az idegenren­dészet látóterébe. Simon Wintermans (Hollan­dia, Amsterdam) 34 éves köz­­gazdász-nyelvész-művészettör­­ténész, jelenleg cementlapok­kal kereskedik. 1998 februárjá­ban telepedett le Pécsett, bár előtte természetesen régóta és sokszor megfordult itt turista­ként.-Mikor 1986-ban nyaraló diákként először jártam Pécsett, alapvetően szépnek találtam, s bár az itt töltött két-három nap­ról olyan nagyon sok emlékem nincs, valahogy mégis úgy éreztem, hogy hosszú távon ez egy kicsit unalmas városka. Emlékszem, akkor bosszantott, hogy képtelenség volt bárhol is autót bérelni! És egyébként is, a „Keleti Blokk” számomra ak­kor még valami furcsa kaland volt, ahol a határon megnézik az útlevelet, vámvizsgálat van, és az egész olyan volt - már in­kább a boltok kínálatát értve ezen -, mint egy időutazás húsz évvel korábbra. Ugyanakkor, mikor Orfűről stoppal jöttem vissza, egy nagyon rendes, an­golul is jól beszélő fiatalember vett fel, aki azonnal felaján­lotta, hogy aludjak nála, mert a gyerekei amúgy a Balatonon vannak. Majdnem egy évtized­del később ez az ember lett a vállalkozásom kültagja! - Mikor aztán úgy alakult az életem, hogy itt nősültem meg, először magától értetődő volt számomra, hogy a családom­mal Hollandiába megyünk és ott élünk. Ám mindent egybe­vetve (lakás- és állásügyek okán) be kellett lássam, hogy egy fiatal házaspárnak két gye­rekkel mégis Pécs ígérkezett üdvözítőbbnek - legyen ez bármily furcsa is! Persze, hogy sajnáltam odahagyni szép Ams­terdamomat, de addigra már tudtam, hogy Pécs egyáltalán nem egy „szörnyű hely”. Ter­mészetesen, ha valaki alaposan megismeri, látja a határokat is, hiszen a belváros nem több, mint három-négy szép utca, és olyan kocsma, ami nekem iga­zán tetszik, talán egy, ha akad. Amsterdamban pedig annyi, hogy egy élet nem elég hozzá, hogy az összeset végiglátogas­sam.­Ugyanakkor paradox mó­don, éppen a lassúbb, nyugod­tabb élet egyben Pécs nagy elő­nye is. Itt még van arra idő és kedv, hogy egy boltban odafi­gyeljenek a gyerekekre, rájuk mosolyogjanak. Nálunk ez nincs, kiveszett az emberekből a tolerancia. Mindenki rengete­get keres, de akkora a hajtás, a stressz, hogy a szabadidőt, a sa­ját barátainkat is úgy kell „me­nedzselni”.­­ Ami - sajnos - engem ki­csit mindig megmosolyogtat, az Pécs önmagáról kialakított képe. Már­mint hogy „mediter­rán város”, nem igaz. Az, hogy jó időben sétálnak néhány­an a Király utcában, még nem vará­zsol olyan hangulatot, mint Dé­len, ahol éjjel kettőig nyüzsgő élet folyik, a gyerekek kint ját­szanak az utcán, és el lehet veszni a tömegben. Ez nem azt jelenti, hogy Pécs rossz hangu­latú lenne, de nem mediterrán. A másik a kultúrváros mivolta. Magyar viszonylatban ez tény­leg megáll, főképp a remek múzeumoknak köszönhetően. De egy európai összehasonlí­tásban (hasonló nagyságú váro­sokat értve) már nem olyan ró­zsás a helyzet, főképp a kortárs művészete terén - bár ennek valószínűleg inkább anyagi okai vannak. Cathrine Feidt-Illés (Fran­ciaország, Nancy) hazájának tiszteletbeli konzulja lassan ne­gyedszázada, 1975-től él Pé­csett, ide jött férjhez. -Mikor 17 évesen először jöttem ide, érdekes módon semmi különbséget nem észlel­tem a két ország között, bár igaz, hogy nem ugyanazokat a dolgokat tartottam fontosnak, mint ma. Amikor ideköltöztem, először az zavart leginkább, hogy nem tudtam francia módra főzni, nem ta­láltam az alapanyago­kat, a zöldségeket. Persze, az is furcsa volt, hogy nem tudtam szabadon mozogni. A rendőrség ugyan min­dig megadta a kiuta­záshoz az engedélyt, de maga az engedély­­kérés ténye is nyo­masztó volt. Amúgy, azt hiszem, a minden­napi élet alapvetően mindenütt egyforma. Amit ma élvezek Pécsben, hogy a ko­rábbiaknál sokkal több gondot fordítanak az építészeti és várostör­téneti emlékekre. Én fontosnak tartom a Pécs TV működését, azt, hogy lehet nézni a közgyűléseket, és a la­kók megtudhatják, mi­lyen döntéseket hoz­nak a nevükben. Ugyanez a helyzet a külföld felé való nyi­tással, hiszen a testvérvárosi kapcsolatok sok mindenben se­gítenek előre lépni.­­Ami bosszant és nem tu­dom megszokni, az a nemtörő­dömség, már ami a környeze­tünket illeti. A város, a Me­­csek-oldal ápolása egyáltalán nem a pénz kérdése, sokkal in­kább idő és akarat kell hozzá. Ahányszor otthonról visszajö­vök, mindig olyan rendetlen­nek, ápolatlannak tűnik min­den. Azonban, ha néha tőlünk még keletebbről térek vissza Pécsre, az egészen üdítő - hirte­len minden olyan szépnek, ren­dezettnek tűnik! Méhes Károly: Többen visszatérnek újra és újra, sőt vannak, akik beleszeretnek a városba hetedik oldal holnap Vita 16.) Pécs, Baranya és a régió jövőjéről indított vitasorozatunkban Kocsis Imre Antal, Szekszárd polgármestere kapcsolódik be. A legkisebb lélekszámú megye és megyeszékhely vezetői sajátos helyzetben vannak a régiós pozíciókért folyó küzdelemben. Arra törekednek, hogy az értékek bemutatása ne kisebbségi érzést sugalljon és kerülje el a provincializmust. Tárca..... Egy nekrológ elő- és utóélete. „A nagy ember azt szokta mondogatni, neki ugyan semmi a rang, a cím, de ha egyszer már megválasztották..." "JP hetedik oldal — Jegyzet Diadalcsend A költői következtetés­­ is belejátszhatott abba, j|­ hogy a rendszerváltás után a mai évforduló ra lett a Honvédség Napja. ■ Hiszen Petőfi Sándor gyjp Budavár 1849. május 21-i visszafoglalásának hatá­sára írta ezt a büszkén idézett verssort: „Te vagy hazám most a világ vezére ”. Ám tanulságosan jellemző, hogy ez a diadal egyike had­történelmünk legvitatottabb eseményeinek. A honvédek soha kétségbe nem volt hősi­ességét, vezetőik hozzáértését leszámítva saját jelenében is sokan felvetették, hogy vég­zetesen elvesztegetett idő volt az ostrom. S annak politikai propaganda okát és Kossuth befolyását látták. Aztán az újabb kutatások kimutatták, hogy a katonai vezetés dacos erőfitogtatása volt ez a diadal. Abban azonban semmi két­ség nincs, hogy ilyen ünnep­napnak kell lennie egy olyan országban, amelynek históri­ája sajnálatos módon nem unalmas olvasmány azoknak, akik a kalandok, a hősiesen reménytelen harcok, a végze­tes sorsfordulók leírásait ked­velik.A hadtörténészek és a poli­tikusok annak idején i­s úgy látták: mivel a ►1» nemzetközileg legis­íjjp mértebbet, a déli ha­■L rangzúgással emlékez­. ■ tető 1456-os nándorfe­hérvári diadalt enyhén szólva problematikus lenne megünnepelnünk a helyszí­nen, a sok alkalmas közül vá­lasszunk olyat, amely a hon­véd szó fogalmához időben legszorosabban kötődik. És persze nem csúszik ki jelen­legi államhatáraink közül. A budavári diadal pedig az 1848/49-es szabadságharc te­tőpontja volt. És ennek éppen 150 éve. A megemlékezés ennek ellenére feltűnést kerü­lően csendes. Még a petárda­raktárak mellett is lábujjhe­gyen járunk. Azok számára, akiknek a honvédelem hivatá­suk, és azok számára, akiket állampolgári és hazafiúi köte­lességből elsőként érint a fel­adat, most hiányzik az ünnep­ből a békesség meghittsége. Ahogy aggódó hozzátartozó­iknak is, így, honvédelem ünnepén izgalmas hadtörténeti tanul­mányokat és unalmas napi hí­reket vágynánk olvasni. Kü­lönösen Budavárról és Nán­dorfehérvárról. Dunai Imre Hosszú hónapok óta rossz a pécsi főpálya­­udvar önműködő bejá­rati ajtaja. Tulajdon­képpen ebben semmi különös nincsen, az önműködő ajtók arra valók, hogy rosszak legyenek, egyébként is van jobb és bal­oldalt egy-egy kis csapóajtó, a szerencsétlen utazni vágyó vagy azokat használja, vagy megkerüli az egész állomás­­épületet. Ez utóbbi ráadásul különösen egészséges is, ezekben a koleszterindús időkben kifejezetten jót tesz a mozgás. Az ajtót nyilván meg lehetne csináltatni, gyanítom, azért nem teszik, mert hama­rosan megint elromlana, ak­kor meg a javítás teljes költ­sége gyakorlatilag ablakon (akarom mondani ajtón) ki­dobott pénz lenne. Azt azonban sokáig elkép­zelni sem tudtam, vajon miért nem nyitják ki. Pedig nem volna egy utolsó dolog, az emberfia megy azokkal a marha nagy táskákkal, furak­szik be a kis ajtókon, jó ha nem veri hasba saját magát. A főpályaudvari logika azonban sok­kalta kacifántosabb an­nál, mint amit földi ha­landó elsőre felfogni képes.Történt, hogy jegyet szeret­tem volna vásárolni. Igen ám, de a pénztáros kisasszony egy árva szót sem értett a mon­dandóból. Már-már kezdtem volna azt hinni, hogy süket, de észrevettem, hogy az ab­lakba fúrt, elvben az emberi hang jobb terjedését előse­gítő, kis, kör alakú lyukak egytől egyig le vannak ra­gasztva celluxszal. Amikor szelíden, az akusztikai körül­mények ismeretében már hangosan rákérdeztem, miért­­e csel, a kisasszony unottan azt válaszolta: azért, mert az emberek büdösek. Azóta tudom a választ. A főpályaudvar ajtaja azért van zárva, hogy az emberek ne menjenek be rajta. Lendvai Dávid B­üdös Dr. Kosztolányi György orvosi akadémiai díjat kapott, ami nagy elismerés napjainkban. A tudós kutató eddigi munkássá­gát, eredményeit ismerte el a szakma. Intézete, a POTE Orvosi Genetikai és Gyermek­fejlődéstani Intézet kétesztendős, a leg­újabb a pécsi egyetemen. Oktató- és kutatóbázis, legfeljebb megállapítják a té­nyeket.Persze azért hasznos a meg­előzésben: a genetikus taná­csokkal szolgálhat a gyermek­­vállalás előtt avagy megpróbál „közvetíteni” a terhesség korai szakaszában (súlyos etikai döntés elé kerülve), hogy ér­zakedik: előbb-utóbb a rohanó léptekkel fejlődő genetika „gyógymóddá” is válhat. Ez a jövő nagy reménye, s a biza­kodás nem nélkülöz minden alapot. Mert bár a gének biro­dalma nagyon zárt világ, nehe­zen megközelíthető, találtunk már e világba átjárókat. A pro­fesszor szerint ezen dolgozik Pécsett is ez az emberileg nagy­szerű és szakmailag kie­melkedő team. Kosztolányi György az élet nemes­e, szabad-e világra szerelmese, hobbija az értékek hozni a gyereket vagy sem, tisztelete a szép szeretete. Ha Mindenesetre a professzor ki- ráér, sokféle szabadidős tévé-Most munkálkodik azon Kosz­tolányi György, aki a POTE rektorhelyettese is, hogy a gyermekklinika területén kisar­jadt intézetének önálló épületet, épületegyüttest szerezzen. Ugyanis kinőtték a falakat, s meglehetősen kínos már e fur­csa szimbiózis a gyermekgyó­gyászokkal, noha szinte minde­nütt a világon genetikával a gyermekgyógyászok kezdtek foglalkozni az ősidőkben. Hi­szen a gének okozta fejlődési rendellenességekkel - akár testi, akár szellemi zavarról van szó - a születés után, a ko­rai gyermekkorban szembesül az orvos. Tényleg nincs mit? A professzor legnagyobb szomorúsága, hogy a gene­tikai gondok­kal az orvos­tudomány ma még igazából nem tud megküzdeni - nincs terápia csak diagnózis -, azaz P­ortré A genetika gyógymóddá válhat majd Dr. Kosztolányi György genetikus professzor 1942-ben született Szekszárdon. Pécsett 1960 óta él, itt végzett orvosegyetemet. Intézete országosan is úttörő jellegű. A Méhes Károly alapozta genetikus­ csoporthoz tartozónak vallja magát. Felesége biológus, lánya orvos, fia medikus. kenység vonzza, életmódja sportos, s talán akkor érzi leg­jobban magát, ha a kisjakab­­falvi tanya körül végzett a ka­szálással, s megpihenhet a fris­sen vágott fű illatában. Ugye, ki gondolta volna ezt, a Magyar Tudományos Aka­démia orvosi-genetikai albi­zottságának elnökéről? Kozma Ferenc

Next