Új Dunántúli Napló, 2002. április (13. évfolyam, 89-117. szám)

2002-04-16 / 103. szám

8. OLDAL K­ULTÚRA 2002. Április 16., kedd Miért lepleződnek le mindig a csodák? Beszélgetés Tóth Krisztinával versről, olvasóról és az „alkotói én” nőiesebb oldaláról Kik olvasnak manapság verset és mi­kor? Létezik-e különbség úgyneve­zett „női” és „férfi” költészet között? Sikerülhet-e betapasztani azt a meg­magyarázhatatlan és kitapinthatat­­lan hiányérzetet, ami az író embert általában az írásra készteti? Egyebek mellett ezekről a kérdésekről beszél­gettünk Tóth Krisztina költővel, aki­től megtudtuk: bemutatkozáskor so­hasem mondja azt, „költő vagyok...” — Mindenféle időkben azt szokták mondani, hogy az adott korszak nem kedvez a versnek. Miképpen gondolkodik arról, hogy ebben a globalizált pénzköz­pontú világban vajon milyen szerepe van a lírának? Ez a szinte közhelynek tűnő kérdés ma mennyire érvényes? Egyáltalán érdekli-e, hogy hány ember olvassa a ver­seit? — Természetesen érdekel, hiszen min­denkit foglalkoztat, hogy olvassák-e a munkáit. Szerintem eléggé kevesen, de nem gondolom azt sem, hogy régebben nagyobb volt a vers közönsége. Ám az emberek fogékonnyá tehetők, nem igaz, hogy nem érdekli őket a líra. Egy csomó görcs, szorongás él ezzel kapcsolatban. Sokan azt gondolják, hogy mindehhez valami speciális tudás kell, mert amikor azt hallják, hogy kortárs költészet, min­denki összerezzen, és én ettől mindig in­gerült leszek, ha erről hallok, mert hon­nan tudja valaki, ha meg se próbálja meg­közelíteni. Ha tesztelnénk ezt, akkor ki­derülne, az olvasók sokkal fogékonyab­bak, mint azt hinnénk. És sokkal köny­­nyebben megérinthetők. — Az nem lehet, hogy néhány kortárs költő is „felelős” ezért? — Biztosan vannak ilyenek, de úgy gondolom, hogy egy-két költő nem tudja módszeresen leszoktatni az embereket az olvasásról. Az emberekben az él, amikor verset olvasnak, hogy elvárnak valamit tőlük, és nem hagyják, hogy érvényesül­jenek a természetes reflexeik. Azt hiszik, valami mást kell érteniük ahelyett, amit olvasnak, és meg kell felelni egyfajta elvá­rásnak. Nekem vannak jó tapasztalataim is, találkozom olyanokkal, akik nem iro­dalmárok vagy bölcsészek, igaz, ritkán, és azt látom, hogy nemcsak ebből a kör­ből kerülnek ki a profi olvasók. De példá­ul a környezetemben is: van egy építész­­mérnök barátnőm, akinek persze van ol­vasói gyakorlata, nála is azt látom, hogy bár esetleg más réteget bont ki egy vers­ből, de­­azért eléggé mélyen befogadja a vers jelentését. És bizonyos mértékig ne­velhetők is az emberek erre. — Ki nevelhetné őket erre, az iskola? — Például az is­kola is, de nevelhet­né maga az iroda­lom. Vannak olyan könyvkiadók, akik felismerték, hogy a jó irodalmat is el le­het adni, és az em­berek nem feltétle­nül csak a rosszat és a silányat olvassák el, hanem a minősé­get is. De hát nyil­ván kevesen olvas­nak verset. — Ön szerint léte­zik versolvasó réteg, vagy vannak olya­nok, akik csak bizo­nyos élethelyzetek­ben fordulnak a lí­rához? — Szerintem ez egy állandó réteg, nincs olyan, hogy valaki általában nem olvas, de egyszer csak igen, mert az olvasáshoz is kell bizonyos fajta „előgyakorlat”, nem gondolom, hogy van átjárás a két cso­port között. Lehet olyan, aki inkább prózát olvas és kevesebb verset, de hogy egyáltalán nem vesz kezébe könyvet, és aztán a költeményekhez fordul, olyat nem. — Tudom, nagyon nem szereti, ha a „női” és a „férfi" költészetről, annak kü­lönbözőségéről kérdezik. Mégis vannak olyan versei, amelyekről nehezen feltéte­lezhető, hogy „férfi költő” írta.... — Akkor most fordítsuk meg ezt az ér­vet. Valaki azt mondaná egy versre: el nem tudom képzelni, hogy ezt egy férfi ír­ta, olyan speciális..., és akkor vizsgálgat­nánk és nézegetnénk, hogy milyen külö­nös ez....­­ Ha például az idő múlásáról van szó, ennek kapcsán és ennek érzékelteté­sére talán ritkábban használ egy férfi olyan képeket, mint amiben például a sa­ját testét figyeli, illetve arról ír. Vagy ide so­rolhatnám azt is, amikor a kisfiával való kapcsolatáról ír. - Költője válogatja, sok ellenpéldát tud­nék mondani. Dsida Jenő például gyakran foglalkozott a saját romlandó testével, az idő jeleivel, de említhetném Kálnoky vagy Vas István nevét, de másokat is.­­ Már beszéltünk a korról, amely nem kedvez a költészet­nek. Az nem lehet, hogy ilyen körülmé­nyek között az inti­mitás felértékelő­dik, a korábbiaknál nagyobb szerepet kap, s ennek a sze­repnek a nők in­kább megfelelnek? — Legalább any­­nyi közös vonás van néhány férfi pálya­társammal, vagy sokkal több, mint a nőiekkel. Tehát semmiképpen sem jelent valamiféle kö­zösséget ez a ne­mek szerinti beso­rolás. Nincsenek ilyen közös elemek, és érdekes módon, a férfi költőket soha nem próbálják meg ilyen módon csoportosítani. De az intimi­tással kapcsolatban azt gondolom, hogy a férfiak között is van olyan szerző, aki a magánszférának ilyesfajta teret enged, te­hát ez nem feltétlenül nem specifikus do­log, hanem alkati kérdés. Ezt nevezhetjük feminim alkatnak, ami fellelhető a férfiak­nál és a nőknél is, de maga az alkotói tevé­kenység szerintem alapvetően androgün tevékenység, bár lehet, hogy ezt a fajta in­timitást nevezhetjük az alkotói én nőie­sebb oldalának is. És van olyasfajta igény az emberekben, hogy belelássanak egy számukra ismeretlen világ részleteibe, hogy magukra ismerjenek. Mert ez a lé­nyeg. Ha azt érzi valaki, hogy alapvetően róla van szó, hogy ezt akár ő is írhatta vol­na, persze idézőjelben. Egyébként érnek meglepetések azzal kapcsolatban, hogy kik olvasnak. A legutóbbi könyvhéten ta­lálkoztam egy rendőrfiúval, aki rendszere­sen olvassa és ismeri a kortárs magyar iro­dalmat. Azt gondoltam, hogy inkább böl­csész típusú emberek, tanárok forgatják ezeket a műveket. - Ki tekinthető költőnek? Van-e ilyen éleforma? Úgy tudom, hogy Ön mással is foglalkozik, nemcsak az irodalommal. — Igen, van egy üvegesműhelyem, ahol rendszeresen dolgozom. Nem tu­dom egyébként, hogy a ráfordított idő vagy az elért eredmények alapján ki te­kinthető költőnek. Nyilván az ember nem is nagyon szívesen jelenti ki magáról, hogy költő, és ez nagyon érdekes, mert egy szobrász nyugodtan bemutatkozhat úgy, hogy igen, én egy szobrász vagyok, de azt, hogy költő..., azt nem nagyon le­het mondani, mert rögtön adódik a kér­dés: jó, jó, de egyébként mit csinálsz? Úgyhogy én nem is szoktam így bemutat­kozni. Inkább egyfajta szemléletmódról van szó, ahogyan a világra tekintek, mint lehetséges költői alapanyagra, vagy ahogy ezt felfogom, és ez nem feltétlen kapcsolódik az adott időszakban az írás­hoz. Lehet valaki költő, de - szélsőséges esetekben - például bizonyos években nem ír semmit. De attól még az a mód, NÉVJEGY TÓTH KRISZTINA 1967-ben született Budapesten. 1986-ban érettségizett a Képzőművészeti Szakközépiskola szobrász szakán, majd 1993-ban szer­zett diplomát az ELTE Bölcsészkarán. Első kötete, amelyet Radnóti Miklós­­emlékéremmel jutalmaztak, 1989-ben jelent meg Őszi kabátlobogás címmel. 1990-92-ben ösztöndíjasként közel két évet töltött Párizsban. 1995-ben je­lent meg A beszélgetés fonata című kötete, 1996-ban az általa válogatott és szerkesztett Látogatás című kortárs francia költészeti antológia. 1996-ban Graves-díjat és Déry Tibor-jutalmat ka­pott, 2000-ben József Attila-díjat. 1997-es Az árnyékember című kötetét követően 2001 -ben Porhó címmel je­lentette meg új és válogatott verseit. „Az intimitással kapcsolatban azt gondolom, hogy szférának ilyesfajta teret enged.” a férfiak között is van olyan szerző, aki a magán­FOTÓ: SZABÓ J. JUDIT Sajnálom - mondta. Nincsen több beszédem az egymás szavába vágó évszakokkal, a lépcsőn lepörgő levéllel, mindenre van már hallgatásom. A szó nélkül hagyott virágzás, nem mondom, zavarba hoz néha, ilyenkor félrefordulok, vagy úgy teszek, mintha mit se tudnék. Memorizálok. Megjegyzem a dombot, ahogy a domb is elismétli a vonatot, naponta kétszer, és az elosztó füst után a látvány helyreáll. Keret vagyok. Megőrzők, átfogok. Bevéstem régen tenyerembe az összes járható utat: csukott, járhatatlan tenyér. Az időt úgy mérem, ahogy a kérgen megtett hosszú-hosszú nap után a gyantacsepp leér. Harminckettő hogy telhetett? Hogy múltak el napok, hetek? Letelt, s hitelt Porhó sőt, egy bocsom is van (de szép! beszélni is kezd majd ez év telén talán, de hogy mi történt, mire volt jó harminckét éven át e porhó, havam, hevem mélyén mi ülepszik, mi lesz, így fog eltelni, élni ez? Vagy túl a túl­ bonyolult léten, túl ezen egyszercsak majd megérkezem s ittlétemet átlátom ott?! hová gomolygott nyomtalan, és ugyan hol, ha nyoma van, szívek, szavak ahogy feldolgozza a világot, ahogyan el­raktározza a megélteket, az egy költői lét. A szemléletmód alapján persze én is kö­zéjük valónak érzem magam, akkor is, amikor nem írok, ahogy az ember válogat abból, ami fontos számára. Mert csak azt veszem ki a tapasztalatok­­ közül ebből a hangzavar­ból, ami nekem fontos le­het. — Említette, hogy egy üvegesműhelyben dolgo­zik. Ez a versekhez képest egy egészen különálló vi­lág? — Számomra nem, én össze tudom kapcsolni, érzem, hogy hol egy ez a két dolog. Nagy színes üvegtáblákkal foglalkozni számomra egy költői fel­adat is, de azt gondolom, hogy a koncentrációban és az elmélyültségben is ha­sonlít a versíráshoz. Arról van szó, hogy nagyon oda kell figyelni, és mind a ket­tő magányos „műfaj”. Ez figyelmet, fizikai erőt igénylő tevékenység, olyan, mint a sport, mi­közben az agyam más ré­szének viszont óriási szabadságot ad. Na­gyon kompatibilis a két dolog.­­ Több olyan verse is van (például a Dosszié című), amelyből valamiféle csaló­dottság olvasható ki. Ez a költő egy „álta­lános" elégedetlenségre utaló jelzése a vi­lággal és az élettel kapcsolatban, vagy in­kább személyes tapasztalatokról van szó, amely például az idő múlásával függhet össze. - Szerintem ez is alkati kérdés. Ez a fajta hangulat tulajdonképpen már az el­ső kötetemben is fellelhető, amelyben 17-18 éves kori versek is vannak, s ez a hang már akkor is ott volt. Ebből követke­zően azt gondolom, hogy ez nem feltétle­nül valaminek az elmúlásához, visszavá­­gyásához kapcsolódik, hanem ez alapter­mészet valahol. Tehát ebbe a nyugtalan­ságba, amit egyébként nap mint nap ta­pasztalok a barátaimon is, valami meg­magyarázhatatlan és kitapinthatatlan hi­ányérzet vegyül, ami tulajdonképpen összekapcsolható az írással. Hogy valami nincs, és ezt próbálja az ember betapasz­tani valamilyen módon. De aztán észre­veszi, hogy állandóan foszlik valami kö- Dosszié mely lényegében földeríthetetlen. Van, aki meg se szólal. Bára szemmel figyel és dől előre-hátra, belső ritmus szerint. Vagy jobb esetben feláll, feldönt egy széket és esetlen léptekkel kimegy, nem is nézve hátra, csak fojtva, gondolatban, és a háta sokáig vibrál még a képkeretben, nem kér tüzet, nem gyújtja fel magát, merész ötlete nem támad a síneken, megy át a hídon, éppen csak lenéz — — mit kellett volna tennem? Rezzenéstelen arccal táskámba nyúlni és rád lőni, mint a filmeken ö­rülötte, és ez a folytonos hiábavaló igye­­kezet, tehát ez a fajta hang ebből fakad­hat. És ugye minden az idő múlásával kapcsolódik össze, mert hát mivel is kap­csolódhatna össze mással? Mi lenne más, ami ennek a hangulatnak a hordozója le­het, ami megközelíthetővé teszi, és ami ezt az érzést mindenki számára a legis­­merősebben megfogalmazhatja. Ez nyil­ván az idő múlása, mert az ember akkor érzi ezt a furcsa keserűséget. De hát ez mélyebb gyökerű dolog, nemcsak az idő­ről van itt szó... — Ön francia nyelvből fordít verseket. Honnan a kapcsolat? A francia kultúrá­hoz vonzódik ennyire, vagy magát a he­lyet kedveli? Szereti-e például Párizst?­­ Akkor kezdtem el fordítani, amikor két évig Párizsban éltem, ahová a nyelvet mentem ki tanulni, még egyetemista ko­romban, amikor az ELTE-n magyar-törté­nelem szakra jártam, és még nem volt egyszakos képzés, engem pedig csak az irodalom érdekelt. Szóval ekkor határoztam el, hogy kimegyek. Két év alatt itthon megváltozott az egyetemi rend­szer, és már lehetett egyszakos oklevelet szerezni, és mire visz­­szajöttem, nem kellett történe­lemből diplomáznom. Aztán ösz­töndíjjal egy újabb évet töltöttem kint. A vonzódásom tehát nem új keletű. A kultúrát és a helyet én nem is tudom szétválasztani, ná­lam ez egybetartozik. Érdekes, hogy amikor Párizsban éltem, nem szerettem a várost, túl nagy volt nekem, és eléggé magányos voltam, reggeltől estig dolgoz­tam, igen kemény időszak volt. De azóta, itthon, újra megszeret­tem. Nagyon szívesen megyek oda, ha tehetem. HAVAS ANDRÁS Nem fájt? Figyelsz egyáltalán? Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén, hogy süt át a fény a színes karikákon, mint egy templomban, sárga, kék, piros ólomüveg, lakásban ilyet sose láttam. Sietni kellett, ötre jött az anyja. Letolt gatyában ugrált ki utánam, a kádban guggoltam, ő a csaphoz állt. Szerintem is klassz. Reggelenként a legszebb. Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat, mellettem állt a piros hetesen. ...az ólomüveg, tudod, az ebédlő és a nappali közt, azt ugye meghagytátok? ... dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta, színes dossziék a két ablak között, a vállalattól hozta haza őket... ...én most leszállok, metróval megyek. Mert lepleződnek le mindig a csodák. Mikulás. Gólya. Most meg ez. A fájdalom természetéről.

Next