Új Dunántúli Napló, 2015. november (26. évfolyam, 256-280. szám)

2015-11-07 / 261. szám

2015. NOVEMBER 7., SZOMBAT Izgalmas hódíthBMMWMI A kaland elkezdődött. A Makláron élő kétszeres kötélugró Európa-bajnok, Bánhegyi Hanna mielőtt elkezdi az egyetemet, egy évet arra szán, hogy átadja tudását a világ különböző országaiban élő sporttársainak. De nem csak munkával telik ez az év. Guti Rita rita.guti@mediaworks.hu MAKLÁR/HONGKONG „Biztos vagyok abban, hogy az elkövetkezendő egy hónap életre szóló élményeket, kapcsolatokat, barátságokat, tapasztalásokat tartogat számomra. Hatalmas kaland és heteken át tartó tanulás lesz. Alig várom, hogy részese lehessek valami teljesen újnak, szokatlannak, valami ismeretlennek.” Ezekkel a mondatokkal kezdődik az a blog, amelyet a húszesztendős Bánhegyi Hanna néhány hee kezdett írni, amikor Hongkongba indult. A makiári, kétszeres Európa-bajnok kötélugrót tanítani hívták az ázsiai országba, ahol korábban már sikeresen versenyzett. „Az elmúlt öt évem nagyon sűrű volt, nem álltak másból a napjaim, mint felkeltem, iskolába mentem, tanultam edzettem. Érettségi után felvettek a Corvinus Egyetemre, mégis úgy döntöttem, halasztók. Pedig a középiskolai osztálytársaimtól nem különböztem a célomban: közgazdaságtannal szeretnék foglalkozni, s a célt el is értem, felvettek. Mégis azt mondom, nem akartam »mindenki« lenni. Egy osztálytársam fogalmazta meg az utazás alatt írt blogom olvastán: »Jó olvasni olyan emberekről, akik mertek valami izgalmasat és valódit választani a tömegsodrás helyett. Nagyon sok bepótolnivalóm van, mert a tanulás és a sport mellett nem volt időm a hétköznapokra. Elkezdtem élni, mert úgy érzem, ilyen lehetőségem nem lesz több, mert majd jön az egyetem, a felnőtt élet, a család. Szeretném most kihasználni az adódó lehetőségeket, így vágtam bele a hongkongi kalandba is.” Hanna az alapján döntött az „extra év” kitöltéséről, hogy mi az, amit a legjobban szeret csinálni. Ez pedig nem kérdés: a sport, a „kötelezés” a legfontosabb számára, így bátran néz a lehetőségek elé, amelyek változatos irányból érkeznek. A hoszszú évek alatt, mióta a kötélugrás élvonalában versenyez, rengeteg sportolót megismert, akikkel a közösségi hálón is tartja a kapcsolatot. A felkérések nagyobbik része innen érkezik, olykor egyszerűen egy csevegőüzenetben, de reméli, hogy mind az európai (ERSO), mind pedig a világszövetség (FISAC) keretein belül lesz lehetősége utazni, tanítani. Hongkongba vegyes érzelmekkel indult el, hiszen legutóbb a világbajnokságon járt ott, s akkor nem igazán zárta szívébe az országot. „Többnek indult, szerették volna, ha akár három hónapot is maradok ott, de amikor tavaly ott voltunk a világbajnokságon, nekem nagyon nem tetszett Ázsia, nem tetszett az, ahogyan ők ott élnek. Nem volt jó emlék. Ezért első nekifutásra csak három hetet vállaltam be. Az ottlétem alatt aztán totálisan megváltozott a véleményem, ha most hívnának, bármikor visszamennék Hongkongba, nagyon megszerettem az ottaniakat. A legnagyobb ajándék az úttól, hogy a vendéglátóimat megismerhettem, remélem, az életem részévé válhatnak.” S hogy mi motiválta abban, hogy belevágjon élete kalandjába? Erről így mesélt: „Át szeretném adni azt a tudást, azt az életérzést, amit én a kötelezéstől kaptam. Természetesen van ebben útkeresés is, hiszen én eddig a kötelezés versenyzői részét ismertem meg, szeretném a laza, ashow oldalát is kipróbálni. Az útkeresés persze nem azt jelenti, hogy ne tudnám, mit akarok kezdeni a felnőtt életben, hiszen a közgazdaságtan a sporttal variálva biztosan része lesz az életemnek. Persze fontolgatom a külföldön való továbbtanulást is. Legkomolyabban Dánia merült fel, viccesen mondhatnám, hogy azért, mert ott a legmagasabb a boldogságindex, de nem ez a valódi ok, inkább az ottani tanulási lehetőségek. A kötelezésnek köszönhetem azt is - persze az iskola mellett, ahol jó lehetőséget kaptam a nyelvtanulásra -, hogy elég biztonságosan használom az angolt. A nemzetközi versenyeken az edzőnk, Kovács Judit is segítette ezt, nem oldotta meg a nyelvi helyzeteket, hanem ránk bízta, hogy kommunikáljunk. Mindezeken túl pedig a céltudatosság, ami belém nevelődött a sport által. A kitűzött célok, az, hogy elérjem, ami fontos számomra, nélkülözhetetlen ahhoz, hogy továbblépjek. Az ilyen utazások, amilyenről most visszajöttem, nemcsak arra jó, hogy világot lássak, nemcsak a tudás átadásáról szól, hanem én is nagyon sok mindent tanulok. A módszereikből, a hozzáállásukból. Ázsiában például teljesen más a kötélugrás szervezése: ott iskolákban tanítják, nálunk klubok vannak. Az ő módszerük nagyon tetszik, hiszen sokkal-sokkal több gyerekhez, fiatalhoz eljut így ez a lehetőség. Az Eb előtt azt mondtam, ez az utolsó egyéni versenyem, ha úgy tudom befejezni, ahogy gondolom, akkor befejezem. Úgy sikerült, bajnok lettem, de nem jött a hang, hogy abba kéne hagyni, mert azért hiányzik még az a világbajnoki cím. Persze ott van a fejemben, hogy vajon meddig tudom tartani ezt a szintet. Most nyáron tényleg minden összejött. Csúcson voltam a verseny napján, életem legjobb 24 órája volt. Kétséges, hogy összejöhet-e az még egyszer. Egy nagyon nagy példaképem, az ausztrál Luke Boon azt mondta: minden egyes verseny után vissza kell menni nullára, mentálisan és fizikálisan is nulláról kell felépíteni a felkészülést. Fontos, hogy az út is jó legyen, ha vissza tudsz menni a nullára, újra meg tudod találni a motivációt.” Hamar megtalálta a hangot az ázsiai diákokkal: közös szerelmük a kötélugrás " Kevés alvás, rengeteg munka Az ázsiai gyerekek már abba nőnek bele, hogy a lehető legmaximálisabban kihasználják az idejüket. Hanna ezt úgy foglalta össze: a kevés alvás, rengeteg munka elvét követik, s neki is ezt a tempót kellett felvennie a kinnléte alatt. Megszámlálhatatlan iskolában tartott órákat gyerekeknek, s bár kiváló az angolja, akadtak nehézségek. Volt olyan intézmény, ahol senki, még a tanárok sem beszéltek angolul, így a magyar lánynak, ahogy ő mondta „a kötelezés nyelvét" kellett használnia. Bemutatta a gyakorlatot, ha kellett, megfogta, igazította a gyerekek kezét-lábát, hogy megértsék, mit akar nekik mutatni. Utólag már mosolyogva mesélt ezekről az órákról, de akkor bizony megizzasztotta a helyzet, amiből nagyon sokat tanult ő maga is. Blogjában így írt erről: „Első nap. A legnagyobb élmény talán az volt, hogy egy kicsit beleláthattam, milyen is egy hongkongi napirend. Őrület: 8:45 körül mentünk el otthonról, és 22:30- kor értünk vissza! Egész nap menetelnek. Egy átlagos hongkongi ember 21:00 után fejezi be a munkát. (Ebből következik, hogy hatalmas az éjszakai élet.) Egy kínai étteremben ebédeltünk, ami tele volt oda-vissza rohangáló, kiabáló kínaiakkal. Elég szokatlan, hogy mindent szürcsölve, szinte beletömve a szájukba esznek, és persze mindeközben ordibálva beszélnek. Náluk egyáltalán nem illetlenség tele szájjal beszélni, sőt, ez a normális. Tele szájjal, kiabálva. Igen, ez tényleg más kultúra, más szokások...” RIPORT 11 Hongkong másik arca Tain gyönyörű szigetére is elvitték a vendéglátót, ott található a világ legnagyobb Buddha-szobra. „Kilenckor indult a hajónk a kikötőből, és egy félórás út után meg is érkeztünk, először egy igazi halászfaluba. Elképesztő látvány tárult elénk. Körülöttünk hegyek, előttünk a tenger. A faluban olyan nyugalom, béke uralkodott, hogy azt nem nagyon lehet szavakkal leírni. Minden utcán különböző halakat, kagylókat, tengeri állatokat vagy az ezekből készült ételeket árultak, bambuszt gyűjtöttek, virágokat ápoltak, vagy a vízen halásztak. Ez a munkájuk, ezt csinálják nap mint nap. Nincsen autó, biciklivel közlekednek mindenhova. Kijelölt helyeken nagy-nagy fémdobozokban három-négy kerekes szék van elhelyezve, hogy ha valaki esetleg rosszul lesz, és el kell szállítani a kórházba, legyen mivel. Hihetetlen! Mintha egy másik világba csöppentünk volna! És ami a legnagyobb csoda ebben az egészben: ez is Hongkong! Nemcsak a felhőkarcolók, magas épületek, tömött utcák, zsúfolt piacok és bevásárlóközpontok, hanem a természet által alkotott, ember által megőrzött gyönyörűség is.”