Dunántúli Protestáns Lap – 20. évfolyam – 1909.

VI. Könyvismertetés - Servet pörének áttétele. Gyenge János

az a tény, hogy Genf a maga függetlensége kivívá­sában Bern által egykor segíttetett is s mint ilyen, Bernnek lekötelezettje volt: mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a bíróság legtöbb súlyt a bernniek tanácsára fektessen. Ez a tanács pedig, ha­bár burkoltan is, de nem tartalmazott egyebet, mint Servetre nézve a halálos ítélet kimondásának a kivo­nását. Legalább is ezt engedik láttatni azok a szavak, melyekkel a bernniek válaszukat bevégezték: „Kérjük — írják levelükben — az Urat, hogy adja önöknek a bölcsességnek, erőnek és tanácsnak a lelkét, hogy egyházukat és a többi egyházakat biztonságba tudhas­sák tenni a pestistől". Hogy Bern, mikor ez iratot küldte, csakugyan a Servet halálos ítéletére gondolt, illetve csakis azt óhajtotta, világosan bizonyítja az a levél is, melyet Halier berni reformátor október 19-én küldött Bullin­gernek, melyben elmondja, hogy „amikor a berni Tanács tagjai fel lettek világosítva Servet hitnézetei felől a papok által, azok csak úgy reszkettek a fel­háborodástól, olyannyira, hogy nem kételkedem benne, miszerint Servetet, ha kezeik közt lett volna, ne adták volna akkor egyenesen tűzhalálra". A bázeliek örömüket fejezik ki válaszukban afe­lett, hogy Servet a genfi hatóság kezeibe kerülhetett s azt írják, hogy ők meg vannak győződve, miszerint sem a keresztyéni bölcsesség, sem a szentek buzgó­sága nem fog hiányozni a genfieknél a tekintetben, hogy gyökeresen orvosoljanak egy ily nagy vesze­delmet, mely már annyi sok lélek megromlását ered­ményezte. A választ pedig így fejezik be: „végül kérünk titeket, hogy legyetek rajta minden eszközzel e botrányok gyógyításán; de ha ő a maga perverz felfogásában gyógyíthatatlannak bizonyul: úgy Isten­től vett megbízatásotok és hatalmatok alapján vessetek gátat elibe és pedig úgy, hogy Krisztus egyházát ezentúl többé meg ne zavarhassa, nehogy a vég rosz­szab legyen, mint a kezdet. Az Úr bizonyára meg­adja nektek erre a célra az erőnek és bölcsességnek a lelkét­. Amint e válaszokból láthatjuk, Servet halálát kifejezetten egyik város sem kérte , de ez csak azért volt, mert ebbeli kívánságuk egyenes kifejezésre­juttatásával nem akartak mintegy elibevágni a genfi­ Tanács ítélkezési jogainak és azt az ítélet megneve­zésével mintegy utasítani arra, hogy Servet ügyében miképpen járjon el. Akik azonban a sorok közt olvasni tudnak, azok láhatják, hogy e Servetre nézve lesújtó tartalmú válaszok nem célozhattak egyebet, mint egyenesen a Servet halálos büntetését. Mindazáltal az ítélet milyensége az utolsó pillanatig bizonytalan volt. Október 23-án a bíróság ismét összegyűlt, de az ítélethozatalt megint elnapolta. Hozzájárult ez elnapo­láshoz az elnöknek, Perinnek is a távolmaradása, ki ürügy módon beteget jelentett. A bíróság tagjai közül is egyik-másik többszöri sürgetésre sem jött el az ülésre, miért is ki lett mondva, hogy október 26-ára, csütörtökre esküjére való hivatkozással hivattassék meg a bíróság minden egyes tagja. Kálvin ezalatt nyugodtan várta az ítéletet anélkül, hogy a per további folyamába beleavatkozott volna. Egyik művében a legü­nnepélyesebben ki is jelenti, (Declaration 25. old.) hogy sohasem kereste az alkal­mat, hogy a bírákra a legkisebb befolyást is gyakorol­jon a tekintetben, hogy azok Servet felett halálos ítéletet hozzanak. Az október 26-iki ülésen Amied Perrin elnökölt. A Tanács tagjai öt tag kivételével teljes számban megjelentek. Jelen volt húsz tanácsbeli tag. A Kálvin pártjához tartozó bírák — szám szerint heten — kivétel nélkül megjelentek, míg a Servet pártján levők közül öten voltak jelen, öten pedig távolmaradtak. Biztos embereiként tehát Kálvin hetet, Servet pedig ötöt számlálhatott. A mérleget azonban a többi nyolc bíró nyomta le, akikről nem lehetett előre biztosan tudni, hogy szavazatukat hova adják. Ezek ugyanis nagyon színtelen emberek voltak. Nem tartoztak ugyan a Kálvint halálosan gyűlölő, Perrin belső táborához, de viszont azt sem lehetett róluk állítani, hogy Kálvint valami nagyon szerették volna, sőt el lehet róluk mon­dani, hogy Kálvinnak határozottan inkább az ellensé­gei, mint a védői közé tartoztak, mit világosan bizo­nyít az a tény is, hogy egy hónappal később az exkom­munikáció jogának végleges megállapításánál egyene­sen Kálvin ellen szavaztak. És ezek — ha Servettel szemben a többi libertin birokkal együtt ki is mutatták eddig rokonszenvüket — a végén mégis meggondolták állásuknak és szavaza­tuknak felelősségteljes voltát s az ítélet kimondásánál Kálvin személyétől függetlenül, mint pártonkívüli fér­fiak adták le szavazatukat. Tették pedig ezt azért, mert úgy tartották, hogy itt nem Kálvin megtámadott személyéről, hanem a reformáció legszentebb s leg­lényegbevágóbb érdekeiről van szó, melynek véde­lembe nem vevése maga után vonná a köztársaság békéjének és belső rendjének is a felforgatását. Már­pedig ez a nyolc bíró korántsem volt annyira össze­forrva Perrinnel, hogy érette a köztársaság békéjét feláldozni tudhatták volna. S ha ehhez hozzávesszük a svájci egyházak Servetet kárhoztató egyértelmű taná­csait, Servetnek a szentháromság és a gyermekkereszt­ség ellen, de meg az összes református dogmák ellen intézett támadásait, mely dogmák akkor minden egy­házközségben szentnek tartottak; továbbá a Servet viennei elitéltetését; az ígéretet, melyet a bíróság Servet megfelelő elítélése iránt a viennei hatóságnak tett; nemkülönben az idegen városoknak, főként a nagytekintélyű Bernnek és Zürichnek szigorú ítélet­hozatal iránti buzdításait: ha mindezt figyelembe­vesszük és mérlegeljük, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy e nyolc bíró mind a Servet kárhoztatá­sára és halálos ítéletére adta szavazatát.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék