Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1923-06-10 / 23. szám

90. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1923. Nem a praedestinatio tana tesz bennünket ke­resztyénekké, de ez a tan tesz bennünket elszántakká a magunk keresztjének bátran hordozására az élet minden Golgotáin. Ez a tan, mely erősebb mint a halál, ez a tan, mely közülünk még a gyöngéket is edzi, s ez fejlesztette Tisza Istvánnak veleszületett nagy egyéni erejét a kálvinista erő legnagyobb magyar példájává. S minthogy az erő ő benne rendíthetetlen keresztyén positív hittel, minden keresztyén erénnyel, a legjobb magyar erkölcsökkel és tüneményes elmével egyesült­ lett Tisza István, hazánk leggyászosabb kor­szakában, a nemzet legnagyobb fia és legdicsőbb vértanúja. Vértanúja is, „mert ennek így kellett lennie”. Ő mondá. Ő, abban a rettentő, de mégis ma­gasztos pillanatban, mikor testi szemei kihunytak és megnyíló lelki szeme közelebbről s jobban láthatott be Isten örök végzéseibe, mint mi, földi gyarlók láthatunk. Nem hiszem, hogy akkor Tisza István csak azt látta volna: mennyivel szebb és jobb megdicsőült szellemként az örök fényben élni, mint tovább von­szolni a testi életet szétdarabolt, csonka koldussá nyomorított, erkölcsi és anyagi romlás felé sodort szerencsétlen rab hazában, s ott óhajtva várni — ki tudja, még meddig! — a szabadító halált. Tisza István bizonyára azt is látta, hogy a romlás időszakaiban a legjobbak vértanúsága amaz örök törvény szerint való, melynél fogva egykoron még Isten földre szállt fiának emberi sorsa is eleve megpecsételtetett. Áldozat nélkül, vértanú nélkül a romlásból nincs megváltás, s nem volt és nem is lehet a jónak feltámadása soha. — Tisza István még bizonyára azt is látta, hogy eltiport igazságoknak, eltiport hazáknak és nemzeteknek csak akkor van örökre végük, ha nincs többé egyetlen nagy igaz ember sem, aki kész értük meghalni. Mi, könnyfátyolos földi szemeinkkel őt keresve, csak azt látjuk, hogy legjobb, legnagyobb emberün­ket rettenetes módon elveszítettük. Elveszítettük, holott ő a miénk volt. Sokszorosan a miénk. Miénk, mint magyaroké, — mert ő minden magyaroké volt, vallás­különbség nélkül. Miénk, mint keresztyéneké, — mert ő minden keresztyéneké volt, felekezeti különbség nélkül. Miénk, mint kálvinistáké, — mert ő minden kálvinistának hitben testvére, hitvallói buzgalomban pedig tündöklő példaadója volt. És mindezeken felül a miénk volt, különösen és egészen csak a miénk, ezé az egyházkerületé, mint ennek feledhetetlenül nagy világi főgondnoka. Mi, valóban, a mi fejünk koronáját, a mi leg­méltóbb büszkeségünket, nagyságáért csodált, jósá­gáért szeretett vezérlőnket vesztettük el benne. Mily fájdalmas éppen nekünk kimondani, hogy ennyire, ily közvetlenül a miénk volt és *— elvesz­tettük! . . . Nem is úgy mondjuk, különösen nem is úgy értjük, mintha egyházkerületünknek szomorúan bár, de bele kellene törődnie az ő teljes elvesztésébe. Ebbe nem kell s nem is szabad beletörődnünk. Mert nem is vesztettük őt el egészen! Tisza István halhatatlan lelkéből olyan ihletést lehelt egyházkerületünk kormányzatába, mely mara­dandó. Ez, mint a pünkösdi tüzes nyelvek a tanít­ványokra, lelkükbe szállt mindazoknak, akik vele egyházkerületünkben együtt­működtek. Ha csak mél­­tóságos püspök urunkra vetjük tiszteletteljes tekinte­tünket s mellette nagyméltóságu világi elnöktársára, aki Tisza István leghívebb közéleti tanítványa és a főgondnoki széken méltó utóda, meghatottan és biza­lommal érezzük, hogy egyházkerületünkben él még és élni fog Tisza István igaz, keresztyén szelleme. Hogy pedig a megdicsőült nagy szellem tova­tűnt nemes földi alakjának legalább emlékét szintén megtartsuk magunk és az utánunk következő nem­zedékek részére, feldíszítjük tanácstermünknek már sok érdemesünk arcképeivel díszes falát még a leg­dicsőbb férfiúnak, Tisza Istvánnak képével is. Ez a festmény, amellett hogy Tisza István magyar férfiúi méltósággal ékes külső egyéniségének leghívebb ábrázolása, a magas színvonalú honi festő­művészet főremekei közé tartozik. Eredetijét a, fájdalom, már szintén elhunyt világhírű nagy művész, Ben­czúr Gyula festette, a képviselőház elnöki díszterme számára. Ezt, az eredetivel tökéletesen egyező, festői virtuozitás tekintetében a mögött el nem maradó másolatot Balló Ede, a budapesti m. kir. képző­művészeti főiskolán Benczúr volt tanártársa, a művészi másolásnak messze földön elismert legnagyobb mes­tere alkotta. Balló mesternek hálával tartozunk azért is, hogy ő, hódolatból Tisza István és Benczúr Gyula emléke­s tiszteletből egyházkerületünk iránt, a nagy munkára éppen csak készkiadásait fedező, szerény honoráriumért volt szíves vállalkozni. Íme, itt a kész mű, melynek láttán, ha Isten úgy akarja, még számos, nálunk boldogabb nemzedék fogja sok változatban ismételni, hogy: „Tekints e képre ! ... Nézd, milyen fenség ül e homlokon!..." — Nagytiszteletű Uraim és világi Urak! — Én jól tudom, hogy a mi egyházunk senkit sem kanonizál szentté, mert hitünk szerint, halandó nem vághat elébe az Örök Biró örökre szóló ítéletének. De azért nekünk is vannak szent életű és szent halálú dicsőink! . . . És ha az Örök Biró ítélőszéke előtt ugyanazok az emberi, keresztyéni és hazafiúi erények a döntők, amelyek tiszteletére és csodálatára bennünket az írás tanít, akkor, bizony mondom, mától fogva egy szent­nek képe is függ itt, a mi puritán tanácstermünk falán! Áldás Tisza István emlékére! Maradjon velünk szelleme! „Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen.“

Next