Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)
1933-12-24 / 52. szám
214. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 933. det csinál ,a diákok öltözködésében. Fontos ünnepélyekké teszi az exameneket. A konviktus 1794 óta áll fenn Márton gondja alatt. A pápai egyház alumnusait coquián tartotta. Tandíjon kívül gabona és bor volt a kollégium jövedelme, a kezelésük s a számadás is eleinte Márton gondja. A könyvtár ügyét is fölveszi Márton István s azt 1802-ig vezeti. A classicus praeceptorságot nem szerette, de a pénzügyi nehézségek miatt tűrte és alkalmazta. 1799-ben harmadik professzori állásra Tóth Ferenc választatik (az állás terhe a kerületé), kinek kezébe megy át azután a vezetés. III. rész az iskola székhelyének kérdése körüli bonyodalmakat tárgyalja. A szép fejlődésben Győr, Kocs, Csurgó iskolái lemaradnak, de veszedelmes versenytárs lett Komárom. Igaz, hogy a kerülettől nem nyert segítséget iskolája továbbfejlesztésére, de a pénzromlás miatti tanári fizetésemelésügy izgalmai felszínre hozták a pápai iskola Komáromba áthelyezésének gondolatát. .Az izgalmakban sértő és utóbb sértettnek mégis magát tartó Márton István, aki sértődöttségében kitalálta, hogy a főiskolát a gazdag és népes református egyházzal bíró Komáromba kell áthelyezni s Pápát a főiskola továbbfejlődésére alkalmatlannak hirdetve, széleskörű mozgalmat indított az áthelyezésre. A pápaiak a hűtlen Márton István ellen elkeseredve, felségfolyamodványt nyújtanak be az iskolának Pápán maradhatása érdekében. Kedvező válasz birtokában készülnek a pápaiak a kerületi gyűlésre, de készülnek a tanárok s a komáromiak is. A felsőbb hely állásfoglalásának birtokában Pápa győz. A tanárok által beadott panaszpontok megvizsgáltatásának ügye még jobban kiélezi az ellentéteket Márton István és a pápaiak között. A vizsgáló bizottság véleménynyilvánítás nélkül egybegyűjti az adatokat, de ez a munka már csak arra jó, hogy tisztázza a kerületnek a főiskolához való viszonyát. A generális konvent nem helyesli, hogy ennek az országos iskolának áthelyezési ügyében a dunántúli kerület egyedül határoz. Közben harcok folynak a pápai egyház és Márton István között a kollégiumi kassza és a levelek átadása ügyében. A kömlődi kis gyűlésen bezárult a vita: a professzorok fizetésemelést, a superintendentia jogokat nyert, a kollégium Pápán hagyatott. De az ellentét tovább is ki-kiújul: a professzorok nem akarnak az egyháztanácstól függteni; a vezető Márton István, aki maga akarja az iskola „ügyét intézni. Célja volt az iskolát kerületivé tenni, de az országos anyaiskola lett s egy ilyen iskola nem tűrt többé diktátort. Márton István továbbra is összeköttetésben maradt a komáromiakkal s azokat ösztönözte új akció kezdésére. Hogy a komáromi iskola is olyan legyen, mint a pápai. Ez az akció is kudarcot vall s aztán a vezető szerep átmegy Tóth Ferenc kezébe. Viszont az iskola ügyeinek intézése a presbitérium kezéből az egyházi és iskolai tanács kezébe megy át. A IV. részben Mártont mint a főiskola (kerületi) professzorát szemlélteti. 1809-ben, a francia dúláskor megmenti a könyvtárt. Pénzromlás miatt örökös fizetésemelések, a diákok rossz élelmezése rontják az iskolát. De a pénzérték állandósulásával hamar új építkezéssel bővítik az iskolát, mely munkában Márton István is részt vett, bár az egészet a superintendentia irányította. A latin nyelvű tanításnak ellenzője, magyar könyveknek volt a barátja: filozófiát, theologiát, történetet az ő iskolájában tanítottak először magyarul. Tüzes harcot folytatott a magyar nyelvű oktatásért részint azért, mert anyanyelvükön a diákok többet tudnak végezni, részint, mert ezzel a magyar nyelv pallérozódik, de ebben a harcban legyőzetik: kénytelen latinul tanítani. Tanártársaival gyakran keveredik összeütközésbe. Összeférhetetlensége ellenére is elismerték és megtisztelték kiválóságát, mikor Patakra meghivatását el nem fogadván, a kerület 100 frt.-al több fizetést rendelt neki, mint a többi professzoroké. A főiskola minden intézményének vezetésében teljes mértékben kivette részét. Egyetlen, amithez nem ért s amit nem kedvel, a pénzgyűjtemény rendezése. A haladással kapcsolatban az iskola hasznára örökös újításoknak volt barátja és akarója. V. rész Márton földi életének a végét adja elő. 1827 óta lassan visszavonul az iskolai ügyek intézésétől. Mégis 70 éves korában még rektor, a következő évben a tanács jegyzője. De ennek az évnek szept. 20-án (1837) elhal kolerában. Az irtózatos járvány miatt rövid tisztességtétellel temették el. Méltó végtisztességtétele dec. 11-én a visszatért diákság és egyházkerületi gyűlés jelenlétében. Azzal is megtisztelik, hogy utódául azt választják, kit életében még maga ajánlott: Tarczy Lajost. 1864-ben az egyházkerület hálás közönsége Izsó Miklóssal elkészítteti emlékszobrát, melyet a könyvtárban állítanak fel s 1871 okt. 17-én megtartják leleplezési ünnepélyét. A vonatkozó jegyzőkönyv így nevezi: »Pápai tanintézetünk áldott emlékű egykori tanára, újrateremtője és halhatatlan érdemű alapítója«. Életrajzát megírta Tóth Dániel a halálát követő évben, Szabó Károly pedig születése 100-ik évfordulatán. Jelen munkát halála 100-ik évfordulatára íratta az egyházkerület. E dátum egybeesik a főiskola négyszázados évfordulójával. De nem csak e drága dátummal kapcsolatban fölmagasult érzéseink alapján, nem is csak az »újrateremtő« iránti ama szeretetből, mely érte rajongott diákjai lelkéből átplántálódott a megújuló diákgenerációk lelkébe s a lelkeken keresztül a miénkbe is, hanem belső érdemeiért is szeretnünk kell ezt a könyvet. Megmutatja már ez a dióhéjban közölt tartalom is, amely 200 oldal kivonata, hogy miért kell szeretnünk. Szerzőnek a kollégium élete iránti nagy szeretete, mely fáradhatatlanul minden hozzáférhető adatot egyháznál, kollégiumnál, egyházkerületnél, levelekben, anyakönyvekben, nemzetségi táblázatokbang számadásokban stb. fölkeres; tudományossága, mely nem engedi a regényes jellemrajz, vagy emlékbeszédszerűség kívánatos szép tereire való ragadtatást, hanem megtartja szilárdan költői vagy szónoki szépségek keresése és kihasználása nélkül a történeti munka kereteit és jellegét; az a sok dunántúli egyház és élet történetének felkutatásában kialakult meggyőződése, hogy — kicsi ekklézsiát teremt, véd, újjáteremt, vagy kollégiumot, úgy ahogy történt, minden szépítés nélkül is szép a nagy vagyonokra nem támaszkodható, kicsi létszámmal, sok akadállyal küzdő, tisztán Istenre és a telkekre építő dunántúli eleink élete; az a széles áttekintése, mely Márton Istvánt a kollégium életével összeforrottnak látja s a kollégium nélkül még a feleségéről sem tud szólni s amelynek folyománya, hogy munkája nemcsak Mándi Márton István élete, hanem a kollégiumnak Mártom István idejében való élete; telkekbe láttatása, mely főkurátorok, superintendensek, iskolainspektorok, professzorok érzelem és gondolatvilágát s az abban beállott változásokat is megláttatja velünk s velük és bennük a korszellemet —, ezek azok a tulajdonságok, melyek miatt szeretnünk kell és szeretnünk érdemet.