Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1936-10-11 / 41. szám

Negyvenhetedik évfolyam, 41. szám, Pápa, 1936 október 11. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE __________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.____________________________ ------—----——----— FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK -----------—----------------~ FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL, TANÁR PÁPA,­­ FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ­­ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK Részlet a püspöki jelentésből. 1. A folyó évi szeptember hó 2-án ünnepelte a magyar nemz­et s a vele rokonszenvező Európa Buda­vára felszabadításának, az ozmán hatalomtól vissza­vételének 250-ik évfordulóját. Az ünnepből mi is ki­vettük a magunk részét a magunk módján, egyszerű, bensőségteljes, a templomok áhítatos magányába vo­nuló, igehirdetéssel és buzgó hálaimádsággal meg­szentelt ünnepséggel. Ezekről a napilapok­ alig vettek tudomást, hisz nem adtak alkalmat annyi színes le­írásra, mint a fényes utcai körmenet pompázó lát­ványossága, de hisszük, hogy a Főgondviselő előtt a mi ünneplésünk sem maradt észrevétlen. Az ünnep­nap elmúlt, de tanulságai megmaradtak. Bizonyos, hogy ezt az ünnepet, illetve az en­nek alapjául szol­gáló nevezetes történelmi eseményt az európai ke­resztyén nemzetek szolidaritásának ránk nézve sok tekintetben elkésett, de­ végeredményében mégis a török rabigából felszabadító, — hogy úgy mondjam, —, pillanatnyi fellángolás teremtette meg. Mikor a magyar már felemésztődött és elvérzett a másfélszáza­dos rettenetes küzdelemben, a nyugat védelmében, az utolsó napkeleti kirajzás hatalmas csapásaival szem­ben, mikor az oly sok évtizeden keresztül egykedvű, vagy kárörvendő tétlen nézők, a zsákmányra éhes hatalmasságok immár a saját testükön kezdték érezni az ottomán hatalom vasvesszőjének megújuló kemény ütéseit, — akkor és csak azért jutott eszükbe az apos­toli tanítás: egymás terhét hordozzátok, legyetek egyek, egymás nyomorúságán bánkódok és így töltsé­tek be a Krisztus törvényét. Vagy talán eszükbe sem jutott, — csak az az ösztön, vagy törekvés vezette a felszabadító hatalmasságokat, ami a hatalmasabb rab­lót a kívánatos zsákmánynak a gyengébbtől elvételére készteti. A következmények legalább ezt igazolják. Mert ez a magyar sors, a magyar átok és felmagasz­­talás. Mert minden átokban, minden megpróbáltatás­ban van valami felmagasztaló is. Isten rendelése ez. Ennek a rendelésnek valósága a Golgotán láttatott meg a legtökéletesebben. Azon a szárazfán, gyalá­zatlan végigfutó vércseppek az üdvösség rózsáivá vál­toztak át; az ott lezárt múltból, a test törvényének uralmából egy szép és dicső jövendő, az istenorszá­­gának tökéletessége és boldogsága sarjadott ki. Most is, mi is a verem mélyén vagyunk, össze­törve, széttagolva, öt részre szakgatott nemzettesttel, gúzsbakötött csonkkal. Immár másfél évtized óta ke­ressük, várjuk, kérjük a kétszázötven évvel ezelőtt egyszer megnyilvánult keresztyén szolidaritás meg­segítését. Mindeddig hiába! Az a pár szem morzsa, mely e hatalmasságok egyikének-másikának asztalá­ról eddig a mi számunkra lehullott: hatalmi érdekek adománya és az is inkább ígéret, mint adomány. Pedig most is ott már a sötét, terhes, fenyegető, vil­lámokkal telített felhő a művelt európai égboltozat peremén, most is kelet felől, de annak nem a déli, hanem az északi részén. Mi már kivettük a részünket nemcsak a sötétségből, hanem a villámcsapásból is. És most is ott vagyunk a szelek és viharok útjában, épp úgy, mint négyszáz évvel ezelőtt. Ha régi mes­­gyéinket visszaadják: erős bástya, kiépített erődöv; ha sebeinkben hagynak, legfeljebb széljátéka, homoksánc. Félő, hogy megismétlődik az a négyszáz éves törté­net: az elkésett igazságszolgáltatás, a késői megsegí­tés. Mert ez a magyar­ sors. De a magyar sors az én megtörhetlen hitem szerint az örökkévalóságra való eljegyeztetés is, még pedig itt, ezen az istenadta és istenáldotta földön, a poklok kísértésének minden megismétlődésén keresztül is. Mert Isten kegyelme ostorozásokban is megdicsőülhet, — Isten pedig nem csúfoltatik meg. 2. A fentiekben jószerint bentfoglaltatik már fel­fogásom az általános világhelyzetről, melynek fő jel­lemvonása a bizonytalanság, ennek pedig szülőanyja a krisztustalan önzés. Az én látásom szerint ez a most tomboló világküzdelem ezen a sárgolyón már a pokol harca az éggel, a sátáné Istennel és az ő Krisz­tusával. Isten országának főtörvénye a szeretetben való szolgálat; a sátán országának alaptörvénye és hatóereje a­­hatalomvágy, egyesek és tömegek hata­lomvágya. Ahol ez a vágy, Isten különös kegyelme folytán egyes kiválasztottakban a szolgálat lelkével testvéresül, ott előhaladást, jólétet és nyugalmat te­remt. Példákban láthatjuk ezt. Adja Isten, hogy ez az előhaladás, jólét és nyugalom ne látszólagos és sie rövid ideig tartó legyen. Ahol a hatalomvágy nem talál erős gátlásra sem az egyesek, sem a tö­megek lelkében: forradalom — és nem egyszer test­vérirtás belharca lángol fel s ez a legirtózatosabb pokoltűz nemcsak városokat, templomokat perzsel el, nemcsak tömeggyilkosságokban őrjöng ■—, hanem Isten legszebb alkotásáról, a lélekről is kérlelhetetlen bi­zonyossággal letörli az Alkotó képét és hasonlatos­ságát. Szívrendítő példákban láthatjuk ezt is észak­keleten is, délnyugaton is. Előttünk a két példa. Az utóbbi elrettentő, visszataszító, az előbbi csábító,­­ de legalább is aggodalmas s a sima felszín alatt be­láthatatlan örvényeket rejtegethet. Mi, szegény, test­véritlen, maroknyi magyar nép, nem mehetünk e példák után, hanem keressük Annak útját, aki békes­séget adott nekünk s nem úgy adta, mint e világ. Kövessük Krisztust szeretetben, szolgálatban s atya­­fiúi indulattal tűrjük el egymást minden felekezethez, minden foglalkozási ághoz és minden társadalmi osz­tályhoz tartozó magyar testvérek. Ne csak eltűrjük pedig, hanem meg is segítsük: a gazdag a szegényt, az erős a gyengét, az egészséges a beteget, a tőkés a

Next