Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1936-10-11 / 41. szám
Negyvenhetedik évfolyam, 41. szám, Pápa, 1936 október 11. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE __________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.____________________________ ------—----——----— FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK -----------—----------------~ FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL, TANÁR PÁPA, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK Részlet a püspöki jelentésből. 1. A folyó évi szeptember hó 2-án ünnepelte a magyar nemzet s a vele rokonszenvező Európa Budavára felszabadításának, az ozmán hatalomtól visszavételének 250-ik évfordulóját. Az ünnepből mi is kivettük a magunk részét a magunk módján, egyszerű, bensőségteljes, a templomok áhítatos magányába vonuló, igehirdetéssel és buzgó hálaimádsággal megszentelt ünnepséggel. Ezekről a napilapok alig vettek tudomást, hisz nem adtak alkalmat annyi színes leírásra, mint a fényes utcai körmenet pompázó látványossága, de hisszük, hogy a Főgondviselő előtt a mi ünneplésünk sem maradt észrevétlen. Az ünnepnap elmúlt, de tanulságai megmaradtak. Bizonyos, hogy ezt az ünnepet, illetve az ennek alapjául szolgáló nevezetes történelmi eseményt az európai keresztyén nemzetek szolidaritásának ránk nézve sok tekintetben elkésett, de végeredményében mégis a török rabigából felszabadító, — hogy úgy mondjam, —, pillanatnyi fellángolás teremtette meg. Mikor a magyar már felemésztődött és elvérzett a másfélszázados rettenetes küzdelemben, a nyugat védelmében, az utolsó napkeleti kirajzás hatalmas csapásaival szemben, mikor az oly sok évtizeden keresztül egykedvű, vagy kárörvendő tétlen nézők, a zsákmányra éhes hatalmasságok immár a saját testükön kezdték érezni az ottomán hatalom vasvesszőjének megújuló kemény ütéseit, — akkor és csak azért jutott eszükbe az apostoli tanítás: egymás terhét hordozzátok, legyetek egyek, egymás nyomorúságán bánkódok és így töltsétek be a Krisztus törvényét. Vagy talán eszükbe sem jutott, — csak az az ösztön, vagy törekvés vezette a felszabadító hatalmasságokat, ami a hatalmasabb rablót a kívánatos zsákmánynak a gyengébbtől elvételére készteti. A következmények legalább ezt igazolják. Mert ez a magyar sors, a magyar átok és felmagasztalás. Mert minden átokban, minden megpróbáltatásban van valami felmagasztaló is. Isten rendelése ez. Ennek a rendelésnek valósága a Golgotán láttatott meg a legtökéletesebben. Azon a szárazfán, gyalázatlan végigfutó vércseppek az üdvösség rózsáivá változtak át; az ott lezárt múltból, a test törvényének uralmából egy szép és dicső jövendő, az istenországának tökéletessége és boldogsága sarjadott ki. Most is, mi is a verem mélyén vagyunk, összetörve, széttagolva, öt részre szakgatott nemzettesttel, gúzsbakötött csonkkal. Immár másfél évtized óta keressük, várjuk, kérjük a kétszázötven évvel ezelőtt egyszer megnyilvánult keresztyén szolidaritás megsegítését. Mindeddig hiába! Az a pár szem morzsa, mely e hatalmasságok egyikének-másikának asztaláról eddig a mi számunkra lehullott: hatalmi érdekek adománya és az is inkább ígéret, mint adomány. Pedig most is ott már a sötét, terhes, fenyegető, villámokkal telített felhő a művelt európai égboltozat peremén, most is kelet felől, de annak nem a déli, hanem az északi részén. Mi már kivettük a részünket nemcsak a sötétségből, hanem a villámcsapásból is. És most is ott vagyunk a szelek és viharok útjában, épp úgy, mint négyszáz évvel ezelőtt. Ha régi mesgyéinket visszaadják: erős bástya, kiépített erődöv; ha sebeinkben hagynak, legfeljebb széljátéka, homoksánc. Félő, hogy megismétlődik az a négyszáz éves történet: az elkésett igazságszolgáltatás, a késői megsegítés. Mert ez a magyar sors. De a magyar sors az én megtörhetlen hitem szerint az örökkévalóságra való eljegyeztetés is, még pedig itt, ezen az istenadta és istenáldotta földön, a poklok kísértésének minden megismétlődésén keresztül is. Mert Isten kegyelme ostorozásokban is megdicsőülhet, — Isten pedig nem csúfoltatik meg. 2. A fentiekben jószerint bentfoglaltatik már felfogásom az általános világhelyzetről, melynek fő jellemvonása a bizonytalanság, ennek pedig szülőanyja a krisztustalan önzés. Az én látásom szerint ez a most tomboló világküzdelem ezen a sárgolyón már a pokol harca az éggel, a sátáné Istennel és az ő Krisztusával. Isten országának főtörvénye a szeretetben való szolgálat; a sátán országának alaptörvénye és hatóereje ahatalomvágy, egyesek és tömegek hatalomvágya. Ahol ez a vágy, Isten különös kegyelme folytán egyes kiválasztottakban a szolgálat lelkével testvéresül, ott előhaladást, jólétet és nyugalmat teremt. Példákban láthatjuk ezt. Adja Isten, hogy ez az előhaladás, jólét és nyugalom ne látszólagos és sie rövid ideig tartó legyen. Ahol a hatalomvágy nem talál erős gátlásra sem az egyesek, sem a tömegek lelkében: forradalom — és nem egyszer testvérirtás belharca lángol fel s ez a legirtózatosabb pokoltűz nemcsak városokat, templomokat perzsel el, nemcsak tömeggyilkosságokban őrjöng ■—, hanem Isten legszebb alkotásáról, a lélekről is kérlelhetetlen bizonyossággal letörli az Alkotó képét és hasonlatosságát. Szívrendítő példákban láthatjuk ezt is északkeleten is, délnyugaton is. Előttünk a két példa. Az utóbbi elrettentő, visszataszító, az előbbi csábító, de legalább is aggodalmas s a sima felszín alatt beláthatatlan örvényeket rejtegethet. Mi, szegény, testvéritlen, maroknyi magyar nép, nem mehetünk e példák után, hanem keressük Annak útját, aki békességet adott nekünk s nem úgy adta, mint e világ. Kövessük Krisztust szeretetben, szolgálatban s atyafiúi indulattal tűrjük el egymást minden felekezethez, minden foglalkozási ághoz és minden társadalmi osztályhoz tartozó magyar testvérek. Ne csak eltűrjük pedig, hanem meg is segítsük: a gazdag a szegényt, az erős a gyengét, az egészséges a beteget, a tőkés a