Dunántúli Protestáns Lap, 1942 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1942-07-05 / 27. szám
Ötvenharmadik évfolyam. 27. szám. Pápa, 1942 július 5 DONÁNTIÍM nmmivo LAp A DUNÁNTÚLI ésmélt. Medgyasszay Vince püspök urna KÖZLÖNYE — ° ' Helyben. — — —— FELELŐS SZERKESZTŐ DR. POI _____________ ■ . - uo a VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRD! . . KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK Jókai és Petőfi Pápán. Irta és a pápai főiskola emléknapján előadta Szathmáry Lajos gimnázium tanár. Tizenhét éves korában ide, a pápai főiskolába küldte jóanyja. Itt már várják a professzorok a kitűnő műveltségű és nevelésű, finom modorú ifjút. Szállást a Klára-házban szereznek neki, ahol mindenképen jóltartják. A házigazda anekdotázó kedvével ébresztegeti benne a nemzet későbbi nagy mesélőjét, Mariska asszony pedig a főztjével bűvöli el úgy, hogy egy 40 év múlva írott levelében is szeretettel emlékszik vissza erre a diákszállására: »Megvan-e még a szőllőlugas a Klára-ház kertjében, ahol azt a borzalmasan fantasztikus elbeszélést írtam, amelynek Istenítélet a címe? Akkor virágzott a szőlő, döngő méhek segítettek benne«. De azért Jókai élete nem volt csupa boldogság Pápán, ha mindjárt tán csak hipochondria is volt a baj közelebbről. A Negyven év visszhangjában ezt írja: »Ekkor tele voltam egészségtelen képzelődéssel. Amiket írtam, csupa világfájdalom, embergyűlölet, szentimentális érzelgés, hihetetlen esetek hajhászása, amihez járult még az is, hogy testileg sokat szenvedtem. Folyvást fájt a mellem. Elhitettem magammal, hogy tüdővészben vagyok.« (Csoda ez? — kérdem én. Fantáziája világát Scott Walter, Dickens, Victor Hugo és Eugen Sue regényeinek fájdalmai öntik el.) Persze, hogy füveket jár szedni mellbetegség ellen a Tapolca partjára. »Ezek az írók végzetes hatással voltak fantáziámra« — írja. Gondos anyja még az év végén el is viszi az egészségesebb éghajlatúnak vélt Kecskemétre. Jókai pápai diákoskodásának ennyi a kerete. Láttuk immár a két nagy pápai diákot. Az egyik sorsüldözött vándorszínész,, obsitos baba, akit krajcátos nehézségek gátolnak a rendszeres tanulásban, felfelé vergődnek a társadalomban, is bár kitűnő tanuló , kikopik az iskolából. A másik gondos, művelt anyának gyermeke, akinek gondosan vetett ágya, álmodozó hajlama és romantikus képzelgései vannak. Szintén gyógyíthatatlan, hajlamos a halhatatlanságra. Ezt a két különböző lelkialkatú és elindításos fiatalembert a gondviselés a pápai főiskola Képzőtársaságában kerítette egymás mellé. Ez a Képzőtásaság viszont Tarczi Lajosnak, a kiváló tanárnak köszönheti létrejöttét, amit Tarczi így okol még egy helyen: »A dunántúli ref. főiskola növendékei közül némely lelkesebbek belátták, mikép a puszta iskolai tanulás csupán alap, amelyre választékos magányfoglalkozás rakhat szellemileg erős épületet«. Nos, ezeknek a némely ifjaknak a felkérésére épen az előző évben, 1841-ben ő alapította meg a Képzőtársaságot. Jókai így ír ezekről a dolgokról az Életemből c. kötetének egy helyén: »Választottunk elnökül egy derék tanárt..., aztán tartottunk gyűléseket, amiken szónokoltunk, úgy, mintha országgyűlésen volnánk, szavaltunk úgy, mint a színpadon, s vitatkoztunk apróságok fölött, mintha igazi tudósok volnánk. Olvastunk fel verseket és novellákat, megbíráltuk, s ami jó volt, azt beírtuk egy nagy könyvbe, melyet hittük Érdemkönyvnek ... stb.« Nos, Petőfi és Jókai, a csatlakozó Orlayval, ebben a Képzőtársaságban alkották meg híres triumvirátusukat. Elsősorban is szavalnak a Képzőtársaság ülésein. Egyebek közt Vörösmartyt is, akit különben Tarczi tanár úr személyesen is ismert, sokra is becsült, sőt a Szózat c. költeményének első igazi méltánylója is ő volt. Jókai nem sok sikert ért el szavalataival. Egyik bírálója pl. hangját túl mélynek s így alig érthetőnek ítéli. Bezzeg Petőfi nagy port vert fel szavalataival. A Szózatnak tréfából történt tótos kiejtésű elszavalásával olyan közmegbotránkozást kelt, hogy még Tarczi pártfogó jóindulata is veszélybe kerül. Az évvégi nagy örömünnepen viszont az Ólmos Botok c. költemény elszavalásával olyan babérokat arat, hogy az e babérokból támadott becsvágya egész életfolytatására elhatározó befolyásúvá lesz. Van olyan szakember, aki szerint Petőfi épen erre a sikerre építi egész színészi pályáját. De megtörtént időközben a mindezeknél nagyobb dolog: az Athenaeum május 22-i száma hozza Petőfinek egy titokban felküldött versét, a Borozót. Azon vitatkozni, hogy a Borozóban megcsillanó egyéni hang-e, vagy épen a vers Bajzáék egyénietlen szabványköltészetének megfelelő hangja tette-e a csodát, hogy e vers átcsúszott az akkori idők legilletékesebb irodalmi rostján, mondom, ezen vitatkozni most nem érdemes. A lényeg itt az, hogy Petőfi e versének megjelenésével bekerült az irodalomtörténetbe. »A költő lelkesedése határtalan volt, gyönyörrel mutogatta barátainak... Jókainak pedig ezt mondta: Most már te se nyugodjál, míg tőled is meg nem jelenik valami. Ettől az időponttól számította írói pályáját« — írja életrajzírója, Ferenczi. Jókainak egyebek közt egy novelláját méltatja a képzőtársaság emlékkönyvi beírásra, miután bizonyos stiláris módosításokra kötelezte a szerzőt. Ez a novella 1845-ben megjelenik ugyanabban az almanachban, amelyet a képzőtársaság ad Tavasz címen s amelyben néhány 1842-ben pályadíjat nyert Petőfi-verset is közöl a szerkesztőbizottság. Hogy fogadja Petőfi, az 1845-ben már neves költő, ezt a könyvecskét? A Pesti Divatlapban nyilvánosan kifejezi felháborodását, amiért e néhány ifjúkori kísérletének közreadásával mintegy kompromittálta őt a Képzőtársaság. Jókai viszont így ír róla 40 esztendő múlva: »És aztán adtunk ki egy könyvet, aminek neve volt Tavasz. És ha valaki olvasá azokat a furcsa verseket és novellákat, amik abban vannak, hogy elmoso-