Dunántúli Tanítók Lapja, 1931 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1931-02-15 / 4. szám
54 DUNÁNTÚLI TANÍTÓK LAPJA 1931. február 15. í Viselje a veszteséget egyformán az egész tisztviselői tábor, ha más mód nincs, de ne sújtson csak egyes csalládokat, a legtöbbször olyanokat, akiknek még külön a városba kell küldeni gyermekeiket, mert hazulról nem tudnak középiskolához térni. Én nem tudom, de az én lelkiismeretem nem nyugodt. Sokakat látok, akik rosszul gondolkoznak, bárcsak keseredne már el minden, hogy, hogy... Volt már itt felfordulás, nyertünk-e? De mi lenne, ha most lenne? Kisgazdák, csak ezt ne, ne keressük! Nem mondok mást, keressük az igazságot, keressük az egyenes utat s elkerülhetünk mindent, boldog lesz a nemzet. fizetés, külön, a legtöbbször nem is megvetendő kántori külön fizetés. Mig így semmi kántori, mert ezt elvette az állam a tanítói fizetéshez és a drágán beszámított buza miatt igy még alaposan magcsonkított tanítói fizetése is, azonban a kántori teendők fenntartásával és kötelezettségével. De ha az államosítás bekövetkeznék, a nép elvesztené egyik legnagyobb értékét is szerintem, a saját maga választotta kánttartanítót. De kisgazdák kérdezzétek meg saját magatokat őszintén, érték-e nektek a választás? Érték-e nektek a saját választotta tanítómester és kántor? Még akkor is, ha némelykor el is hibáztátok a választást? Ha őszinték vagytok, nekem adtok igazat, hogy nagyon nagy érték. Nos és ha ez így van, tűrhetitek-e azt, hogy az, akit ti választotok, akit ti fizettek is nagy részben külön áldozattal sokszorosan az állami kántortanító mögé jusson? Külön áldozatainkért legalább azt a jogot követelhetjük magunknak, hogy a mi választottunkat is ugyanazon elbánásban részesítsék, mint amilyenben az államiak részesülnek. Miért éppen a felekezeti kántortanító élete legyen átok? Azért, hogy a népnek még ez a megmaradt jóbarátja is az államhoz kívánkozzék? Mert, ha az ajkuk nem is mondja, ha sokat szíve és apai érzése a több, az állam felé hajtja. És ebben nincs is csodálni való. És ki terelheti vissza hozzánk? Nem a mi akaratunk és erőnk-e? Hát ki, az állam? Nem-e mi, az igát hordók? És ha mi egyöntetűen fellépünk, nem kellne a mi akaratunknak érvényesülni? Nem, bírja az állam? Megmondtam az utat: félreérthetetlen és világos. Levonás az egész vonalon, de más ezer helyen is meg lehet takarítani, de az mégis lehetetlen, hogy egyeseket sújtson ez az állapot majdnem helyrehozhatatlanul. címen a kolozsvár-szegedi egyetemi fiatalság Bethlen Gábor köre és az Egyetemisták Tanyai Agrársettlement Mozgalma egy kis füzetet, kis zsebalaku kalendáriumot bocsájtott ki. Ára 1.20 P, a jövedelem jótékony célt szolgál Véletlen pillantottam meg és megvettem. Azzal a titkolhatatlan, igaz, örömmel vettem meg, amelyet akkor érez az ember, ha valami nagy, igaz ügynek szolgál s egyúttal nagy értéket is visz a házhoz. Ebben a kis füzetben Bálint Sándor dr., kedves barátom, a szegedi egyetem néprajzi tanszékének tanársegéde, saját gyűjtéséből mintegy 20 régi, ősrégi tanyai nótát ismertet, amelyekhez Buday György készített ízléses és magyaros illusztrációkat. A nótáknak dallamát egy szerlamots, formában adja a kis könyv. Nem tudok olyan elismerő szavakat találni, amelyekkel Bálint Sándor értékes munkáját, a nótacsokor érintetlen hamvát, szűzi, ősi, paraszti kedvességét, báját illő módon kiemelhetném. Ezért beérem azzal, hogy egy rövidke nótát adok a sok közül. És ez röpüljön, szivedbe, Magyar Tanító és daloljátok tovább, együtt ezer édes, magyar gyerekajkkal, hogy ne haljon el, ne vesszék ki egészen a dzsessztől fertőzött magyar földön az a sok régi, kedves népdal, ősi paraszti nóta s velük a magyar lélek! Íme: Ha kimegyök az Alfődre kaszálni, Nem bírok a rózsafátú kaszálni, Tele van a röndötm ulja piros rúzsává’, Tele van a szivem szomorúsággá’. Kimegyök én az Alföldre gyűjteni, Leülök a röndöm végin búsulni. Bús az üdő, bús vagyok én csuhaj magam is, Valamennyi szögedi lány mind hamis. (Dalolta: Balog Anna 22 éves.) Dr. Benda L. (Szeged.) Szegedi kis halendárium az 1931. év vésziemlék síphantjai kezeit Halódik megint egy napom. Istenem, hova temetem? Alig győzök már új sírt ásni A régi játszótereken. Bús gyermekségeim nagy mező. Kakukfüvet hord s pipitért. Madárdal int egy keresztcsonkról: — Ne sírj az elhunyt kicsikért! Országút mellett vár a másik. Száz horpadt sír az ifjúság, S apám sírjának köve jelzi Az életemért vitt tusát. Évek imáin s könnyein Sírboltot épít itt anyám. Nem is hívom más sírhantokhoz, A szívét meghasítanám. Egyedül járom útjaik, Át városokon, falvakon; S szerelmes szívem dobbanását A sírgödrökből hallgatom. Mennyi reményre vontam itt Kápolnák, kripták boltívét, S ma megbékélten őrzöm bennük Sok eltűnt kedves holt szívét. Aztán a világ-temető Északról délnyugatra nyúl, S halálra sebzett légiókat Tart sírban gondozatlanul! A Piavénál valahol Rám is vár még egy dőlt gödör. — Öreg Halál, kegyes halálom, Rám ott hiába őrködöl! Itt fog a magyar temető. Jaj, temetőnk egy évtized! Egy ezredévért Európa Lelketlen hálabért fizet! Északon, délen, keleten , S szülőföldemen, nyugaton A holt esztendők sírgödrében, még hány napunk nyugtatom! Elvész köztük a csöppnyi sír! Nem sír alól a kisfiam! A kis családnak gyászán túlnő A nagy sikoly, mely ránkban! Szörnyű sikoltás. Ezreké! S milliók sírja lesz e föld! Ó, jaj nekünk, ha jóreményünk A sírdombok közt mind letört! Törj meg, sikoltás! Zúgj, erő! Rázd sírba gyászod, bánatod! Vígan temetlek, nagybeteg nap! Holnap új napra támadok! Finta Sándor.