Dunántúli Tanítók Lapja, 1931 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1931-02-15 / 4. szám

Szombathely 1931. febr. 15 TANÍTÓK lapja VII. évfolyam 4. szám Felelős szerkesztő: FINTA SÁNDOR Felelős kiadó: BENDA LÁSZLÓ Társszerkesztők: Kiss Gábor Szombathely, Ezsöl Fábián Sopron, Újlaki Géza Győr, Timaffy Endre Moson, Szalay Sámuel Zalaegerszeg a polgári iskolai főigazgatóságok a legközelebbi jövőben megkezdik működésüket, mikor is a polgári isko­lák végleg kiválnak a királyi tan­­felügyelőségeknek a hatásköre alól. Hatvan év alatt tehát a polgári iskola eljutott oda, hogy a népoktatási kereteken túllépve valami öncél felé törekszik. E kérdésről már több ízben is leszögeztük véleményünket, tehát felesleges azt ájból elmondanunk. Az idő bizonyára igazolni fog bennünket. Inkább arra szeretnők ez alkalom­mal a kortársak és a tanítószervezetek figyelmét felhívni, hogy most, épen ekkor, midőn a népiskola úgyszólván maga maradt a tanfelügyelőségek hatásköre alatt, volna itt a legfőbb ideje, hogy érvényesíteni próbáljuk a „szakfelügyelet“ tekintetében elfoglalt álláspontunkat. Talán nem volna szerénytelen az Országos Szövetség, ha ez alka­lommal küldöttségileg tisztelegne a kultuszminiszternél és bemutatná neki az 1926. november 9-én kiállított váltót. Mert a miniszteri ígéret váltó. Vagy tán annál is több Erről a napról pedig a napilapok a következő tudósításban számol­nak be: „ A 4 Magyarországi Tanítóegyesüle­tek Országos Szövetsége küldöttségi­leg tisztelgett a kultuszminiszternél, kinek átnyújtotta a tanítóság emlék­iratát. Erre adott válaszában a kultusz­­miniszter kijelentette, hogy a jövő iskolai felügyelet körébe be­vonja a tanítóságot is, ami a státus régi kívánsága s még hozzáfűzte, hogy így természetesen a tanítóság előtt megnyílik a VI. fize­tési osztály. Ugyanekkor tett a minszter köte­lező ígéretet a főiskolai tanítóképzésre vonatkozóan is. Az idő sürget. A magyar tanítóság annál inkább elvárhatja összes szer­vezeteitől a minél előbb és minél élén­kebben megindított tevékenységet a kultuszminiszter által már beígért elő­meneteli lehetőségért, mert hiszen a „normál státus“ réme is nagyon f­enyegetően lebeg a fejünk fejett. — ó. tk magyarV semílék Juta : if­ejezet/ Ferenc A Falu jegyzőjét Eötvös József báró — miközben a nagy magyar Alföldet aposztrofálja — ily szavakkal fejezi be: » ... A gaz maga, amely határodon, oly dúsan, felnő, hirdeti termékenysé­gedet, s szivem mondja, közélg az idő, hol virulni fogsz. Virulnii te szép ró­ naságunk, s virulni a nép, mely egy ezred óta sikodat lakja. Boldog, ki a napot elérheti! Boldog, ki legalább azon öntudattal vigasztalja magát,, hogy min­den tehetségével e szebb idő előké­szítésén dolgozott.« Ezek a regényíró szavai. Ha ma élne Eötvös­ báró, vájjon kik­re gondolna, miközben újból leírná ezeket a szavakat? Vájjon kiket ne­vezne boldogoknak, mert megadatott nekik, hogy minden tehetségükkel szebb idők előkészítésén dolgozzanak? Ha nem vagyok fatalista, akkor azt kell hinnem: a nemzet a jobb jövő föl­tételeit magában hordja, értelmi és er­kölcsi tulajdonságok formájában. Külső erők döntő­ módon befolynak sorsának alakulására, de elsősorban a nemzet egyéniségén fordul, hogyan tudja a neki kedvező történelmi áramokat ki­használni, mennyiben tudja a kívülről rázuhant katasztrófákat kivédeni, rom­­boló hatásukat orvosolni. Azt mondhatjuk tehát: a nemzeti jö­vő azok kezében van, akik befolyással vannak a nép értelmi és erkölcsi egyé­niségének kialakulására. A népnevelők kezében. Itt ne gondoljunk a hivatásos nevelőkre, hanem az­ egész­ nemzeti értelmességre. Bizonyos mértékben az értelmiség csinálja a történelmet, azzal, holgy lelki tartalmat ad a tömegek életének. Minden iskolázott ember, jó vagy rossz nevelő hatással van a nép­re, akkor is, ha foglalkozik vele, de akkor is, ha nem foglalkozik vele. A népnevelés leghatásosabb eszközei persze a politikus, az újságíró, a költő, a lelkész és — akit elsőnek kellett volna említenem: a tanítói kezében, van­nak. Ha valakire, úgy ma a tanítóra vonatkoznak Eötvös szavai: boldog, hogy minden tehetségével a szebb idő előkészítésén dolgozik. De azzal tisztá­iban kell lennünk: a rendelkezésére álló nevelő eszközök magukban gyöngék arra, hogy szemb­eszállj­anak a romlott értelmiségből kiáradó energiákkal, sőt arra is gyöngék, hogy egymagukb­an elvégezzék azt a népnevelői munkát, amelyet az értelmiség önzésből, vagy közömbösségből nem akar vállalni. Ha ilyen helyzetbe jut a­­ tanító, akkor hi­vatásának mártírj­a. Azt hiszem, a tanító a nép lelkében gyakran bukkan rá a költő nyomára. Ők ketten egy cél felé haladnak és módjukban van, hogy irányítsák és gyámolítsák egymást vándorutjukon. A mai népnevelés és a mai nemzeti költészet már azért is közeli atyafiak, mert egyszerre születtek, egy közös oroszlánbarlangban, a reformkorszak tavaszán. Ez volt a magyar értelmiség hőskora. Kossuth, Széchenyi, Wesselé­nyi, Eötvös, Deák Ferenc, az egyik,­­ Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai a másik oldalon. A lángelméknek oly­an felvonulása, amelyhez foghatót világ­­bi­rű nemzetek ezeréves életükben egy­­szer-egyszer ha láttak. Érdekes és a civilizáció szövőszéké­nek munkájába bevilágító adat, hogy egy-egy jelentéktelen eseménynek mi­lyen sorsdöntő kihatása lehet.­­Két fiatal magyar főúr külföldi útra indul: Széchenyi István gróf és Eötvös Jó­zsef báró. Más urfilak is megtették már, még ped­ig egész rajokban, az ilyen kirándulásokban azonban általá­ban nem volt köszönet, cserében a kör­möci aranyaikért, amik­er Bécsiben, Pá­rizsban, Londonban eldobáltak, idétlen idegenimádásnál és a hazai viszonyok megvetésénél egyebet nem igen hoz­tak vissza. Petőfi Sándor tüskés kor­báccsal vágott végig a külföld ma­gyarjain. Két magyar azonban olyan vásárfiát hozott idegenből, amely megbékítette a költő haragos lelkét is. Ha szellemi és anyagi közéletünkből ki akarnék nyesni mindazt, aminek magját kül­földről hozták Széchenyi és Eötvös, akkor nem ismernénk rá hazánkra, sem fővárosunkra, de még erre a palo­tára sem, amelyben összegyűltünk.* Mind a ketten rögtön megértették, hogy a népnevelés az arcemédesi pont, amelyről ki lehet mozdítani a tunya magyar glóbust. Széchenyi így ir a Ke­let mépe-ben: » ... a nevelési tárgy mutatkozik a nemzeti sakkjáték azon vonásának, melynek józan logika szerint minden más vonást alá kell rendelni.« Ugyanott van egy szubtilia megálla­pítása régi nevelési rendszerünk fo­nák voltáról, amely ma is az igazság erejével hat: »... ha csalni nem akarjuk magun­kat, — irja Széchenyi — sehol sincs annyi sokat tanult és mégis annyi hasz­navehetetlen ember, mint nálunk.« ő különbséget tesz az egyéni és a nemzetnevelés közt; lehet vallató tanult, sőt tudós1 férfi, aki amellett a köz szem­pontjából semire se való. Foglalkozott a tervvel, hogy kidol­gozza az egységes nemzetnevelés prog­­rammját, száz más dolga mellett azon­ban ez az egy félbemaradt, vérmérsék­lete szerint ő nem is volt az­ elméleti rendszerek építőmestere, a teória neki . A nagy iró< ezt a remekbe szabott beszédet a Magyar Tudományos Aka­démia nagytermében, a magyar tanító­ság ez évi Eötvös-emlékünnepén. mon­dotta el. — Szerk.

Next