Dunántúli Tanítók Lapja, 1931 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1931-02-15 / 4. szám
Szombathely 1931. febr. 15 TANÍTÓK lapja VII. évfolyam 4. szám Felelős szerkesztő: FINTA SÁNDOR Felelős kiadó: BENDA LÁSZLÓ Társszerkesztők: Kiss Gábor Szombathely, Ezsöl Fábián Sopron, Újlaki Géza Győr, Timaffy Endre Moson, Szalay Sámuel Zalaegerszeg a polgári iskolai főigazgatóságok a legközelebbi jövőben megkezdik működésüket, mikor is a polgári iskolák végleg kiválnak a királyi tanfelügyelőségeknek a hatásköre alól. Hatvan év alatt tehát a polgári iskola eljutott oda, hogy a népoktatási kereteken túllépve valami öncél felé törekszik. E kérdésről már több ízben is leszögeztük véleményünket, tehát felesleges azt ájból elmondanunk. Az idő bizonyára igazolni fog bennünket. Inkább arra szeretnők ez alkalommal a kortársak és a tanítószervezetek figyelmét felhívni, hogy most, épen ekkor, midőn a népiskola úgyszólván maga maradt a tanfelügyelőségek hatásköre alatt, volna itt a legfőbb ideje, hogy érvényesíteni próbáljuk a „szakfelügyelet“ tekintetében elfoglalt álláspontunkat. Talán nem volna szerénytelen az Országos Szövetség, ha ez alkalommal küldöttségileg tisztelegne a kultuszminiszternél és bemutatná neki az 1926. november 9-én kiállított váltót. Mert a miniszteri ígéret váltó. Vagy tán annál is több Erről a napról pedig a napilapok a következő tudósításban számolnak be: „ A 4 Magyarországi Tanítóegyesületek Országos Szövetsége küldöttségileg tisztelgett a kultuszminiszternél, kinek átnyújtotta a tanítóság emlékiratát. Erre adott válaszában a kultuszminiszter kijelentette, hogy a jövő iskolai felügyelet körébe bevonja a tanítóságot is, ami a státus régi kívánsága s még hozzáfűzte, hogy így természetesen a tanítóság előtt megnyílik a VI. fizetési osztály. Ugyanekkor tett a minszter kötelező ígéretet a főiskolai tanítóképzésre vonatkozóan is. Az idő sürget. A magyar tanítóság annál inkább elvárhatja összes szervezeteitől a minél előbb és minél élénkebben megindított tevékenységet a kultuszminiszter által már beígért előmeneteli lehetőségért, mert hiszen a „normál státus“ réme is nagyon fenyegetően lebeg a fejünk fejett. — ó. tk magyarV semílék Juta : ifejezet/ Ferenc A Falu jegyzőjét Eötvös József báró — miközben a nagy magyar Alföldet aposztrofálja — ily szavakkal fejezi be: » ... A gaz maga, amely határodon, oly dúsan, felnő, hirdeti termékenységedet, s szivem mondja, közélg az idő, hol virulni fogsz. Virulnii te szép ró naságunk, s virulni a nép, mely egy ezred óta sikodat lakja. Boldog, ki a napot elérheti! Boldog, ki legalább azon öntudattal vigasztalja magát,, hogy minden tehetségével e szebb idő előkészítésén dolgozott.« Ezek a regényíró szavai. Ha ma élne Eötvös báró, vájjon kikre gondolna, miközben újból leírná ezeket a szavakat? Vájjon kiket nevezne boldogoknak, mert megadatott nekik, hogy minden tehetségükkel szebb idők előkészítésén dolgozzanak? Ha nem vagyok fatalista, akkor azt kell hinnem: a nemzet a jobb jövő föltételeit magában hordja, értelmi és erkölcsi tulajdonságok formájában. Külső erők döntő módon befolynak sorsának alakulására, de elsősorban a nemzet egyéniségén fordul, hogyan tudja a neki kedvező történelmi áramokat kihasználni, mennyiben tudja a kívülről rázuhant katasztrófákat kivédeni, romboló hatásukat orvosolni. Azt mondhatjuk tehát: a nemzeti jövő azok kezében van, akik befolyással vannak a nép értelmi és erkölcsi egyéniségének kialakulására. A népnevelők kezében. Itt ne gondoljunk a hivatásos nevelőkre, hanem az egész nemzeti értelmességre. Bizonyos mértékben az értelmiség csinálja a történelmet, azzal, holgy lelki tartalmat ad a tömegek életének. Minden iskolázott ember, jó vagy rossz nevelő hatással van a népre, akkor is, ha foglalkozik vele, de akkor is, ha nem foglalkozik vele. A népnevelés leghatásosabb eszközei persze a politikus, az újságíró, a költő, a lelkész és — akit elsőnek kellett volna említenem: a tanítói kezében, vannak. Ha valakire, úgy ma a tanítóra vonatkoznak Eötvös szavai: boldog, hogy minden tehetségével a szebb idő előkészítésén dolgozik. De azzal tisztáiban kell lennünk: a rendelkezésére álló nevelő eszközök magukban gyöngék arra, hogy szembeszálljanak a romlott értelmiségből kiáradó energiákkal, sőt arra is gyöngék, hogy egymagukban elvégezzék azt a népnevelői munkát, amelyet az értelmiség önzésből, vagy közömbösségből nem akar vállalni. Ha ilyen helyzetbe jut a tanító, akkor hivatásának mártírja. Azt hiszem, a tanító a nép lelkében gyakran bukkan rá a költő nyomára. Ők ketten egy cél felé haladnak és módjukban van, hogy irányítsák és gyámolítsák egymást vándorutjukon. A mai népnevelés és a mai nemzeti költészet már azért is közeli atyafiak, mert egyszerre születtek, egy közös oroszlánbarlangban, a reformkorszak tavaszán. Ez volt a magyar értelmiség hőskora. Kossuth, Széchenyi, Wesselényi, Eötvös, Deák Ferenc, az egyik, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai a másik oldalon. A lángelméknek olyan felvonulása, amelyhez foghatót világbirű nemzetek ezeréves életükben egyszer-egyszer ha láttak. Érdekes és a civilizáció szövőszékének munkájába bevilágító adat, hogy egy-egy jelentéktelen eseménynek milyen sorsdöntő kihatása lehet.Két fiatal magyar főúr külföldi útra indul: Széchenyi István gróf és Eötvös József báró. Más urfilak is megtették már, még pedig egész rajokban, az ilyen kirándulásokban azonban általában nem volt köszönet, cserében a körmöci aranyaikért, amiker Bécsiben, Párizsban, Londonban eldobáltak, idétlen idegenimádásnál és a hazai viszonyok megvetésénél egyebet nem igen hoztak vissza. Petőfi Sándor tüskés korbáccsal vágott végig a külföld magyarjain. Két magyar azonban olyan vásárfiát hozott idegenből, amely megbékítette a költő haragos lelkét is. Ha szellemi és anyagi közéletünkből ki akarnék nyesni mindazt, aminek magját külföldről hozták Széchenyi és Eötvös, akkor nem ismernénk rá hazánkra, sem fővárosunkra, de még erre a palotára sem, amelyben összegyűltünk.* Mind a ketten rögtön megértették, hogy a népnevelés az arcemédesi pont, amelyről ki lehet mozdítani a tunya magyar glóbust. Széchenyi így ir a Kelet mépe-ben: » ... a nevelési tárgy mutatkozik a nemzeti sakkjáték azon vonásának, melynek józan logika szerint minden más vonást alá kell rendelni.« Ugyanott van egy szubtilia megállapítása régi nevelési rendszerünk fonák voltáról, amely ma is az igazság erejével hat: »... ha csalni nem akarjuk magunkat, — irja Széchenyi — sehol sincs annyi sokat tanult és mégis annyi hasznavehetetlen ember, mint nálunk.« ő különbséget tesz az egyéni és a nemzetnevelés közt; lehet vallató tanult, sőt tudós1 férfi, aki amellett a köz szempontjából semire se való. Foglalkozott a tervvel, hogy kidolgozza az egységes nemzetnevelés programmját, száz más dolga mellett azonban ez az egy félbemaradt, vérmérséklete szerint ő nem is volt az elméleti rendszerek építőmestere, a teória neki . A nagy iró< ezt a remekbe szabott beszédet a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében, a magyar tanítóság ez évi Eötvös-emlékünnepén. mondotta el. — Szerk.