Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám - Csányi László: Jókai szerelmes estéje
nek”. Nevezetes levél s Petőfi könyörtelen szókimondásában a vigasz is tőrdöfés: „Én egyébbel nem vigasztalhatom Asszonynénémet, mint azzal, hogy elvesztette ugyan a fiát, de igen igen rossz fiút veszített, ki után nem méltó bánkódni.” Az „alávaló” jelzőt nem érdemelte meg Jókai, bár 42 év után is fájdalmasan vallotta be, hogy hibázott, „de hibázott Petőfi is”, s ez épp úgy fájt neki. Petőfi azt írta (1848. szeptember 6.), hogy „a régi barátság tökéletesen kettészakadt köztünk és örök időkre”, de egyszer még találkoztak, a Buda visszavételének örömére rendezett lakomán. Ennek részleteit Jókaitól tudjuk, s nincs okunk arra, hogy akár egy szavában is kételkedjünk. „Sok minden áldomást mondtak ott. Én csak a magaméra emlékezem. Éljenek azok, akik ezután fognak meghalni a hazáért, éljenek örökké! Ekkor odafordult hozzám s azt mondá: - Köszönöm, hogy én értem is ittál! S összekoczintá velem a poharát. Ez a pohárkoczintás volt az utolsó búcsúhang közöttünk. S elváltunk, anélkül, hogy egymást megöleltük volna. Nagyobb volt a dölyf mind a kettőnkben, mint hogy valamelyikünk megvallotta volna, hogy fáj a harag. S csakugyan jól mondta: az a pohárköszöntő ő neki is szólt.” Hosszabban idéztem, de ez a kevésbé ismert részlet az 1848-1849 című emlékezéséből éles fényt vet mindkettőjük jellemére. Petőfi ítéletét az indulat is fűti, de ahogy ő figyel Arany bölcs szavaira, elvárja, hogy az ifjú barát és pályatárs is átélje azt a felelősséget, amit ő érez iránta. Jókait mindenben hiszékeny ösztöne vezeti, Petőfi pedig nem hisz a boldogságot ígérő angyalok szavának. Valószínűleg plebejus indulata is vezérli, mert a Jókaihoz képest mindenképp „öreg” Laborfalvi Rózának ráadásul sötét, érdekből szőtt arisztokrata kapcsolatai is vannak, bár Róza lánya nem ilyen viszony gyümölcse, a fáma, nem alaptalanul, Lendvay Mártont tudta apjának. Rózának tehát - még ha eltúlozták is - bizonyíthatóan rossz híre volt, s Petőfi mindent elkövetett, hogy megmentse a 56 éves démontól, akit az öreg Jókainé is „vén személynek” titulált. De a démont is, - s ezt Petőfi sajnos soha nem tudhatta meg - elvarázsolta a daliás ifjú, akiben mindkettőjük szerencséjére a lángészt ismerte fel, s miközben hódító, bővülő Kirke, egyben a szerelmes megadás is. Jókai mindvégig megőrizte azt a „nemzeti színű házisipkát”, amit Róza varrt neki a nagy napok emlékére, s csábításnak ez épp elég is volt. A többiről Róza másként gondoskodott, szerelmi tapasztalataival, vibráló érzékiségével, „de gyönyörű hajfürtjei voltak!”, sóhajt fel az emlékező Jókai - s tegyük hozzá, őszinte ragaszkodással átszőtt vonzalmával is. Petőfi gúnyneve mégis találó: Laborfalvi Móricz, mert ez a nőügyekben teljesen tapasztalatlan ifjú fenntartás nélkül behódolt az érzékek fellobbanásának, de jó szelleme, amire öregkorában is szívesen hivatkozott, megkímélte minden rossztól, s Róza valóban „őrangyala” lett. Megható ártatlanságával Jókai maga vallja be, hogy Róza előtt nem volt dolga nővel, s tapasztalatlansága csapda is, a kizárólagosság kényszerképzete. Róza számára eggyel több érv a szerelemre, sőt a hűségre, de azt se feledjük, hogy ez a daliás termetű zseniális ifjú a forró napok eseményeinek középpontjában áll, szerepe egyszerre hősi és teatrális, Gertrudis-Róza pedig elszavalhatja Melinda 54