Dunaújvárosi Hírlap, 1973. augusztus (18. évfolyam, 62-70. szám)
1973-08-17 / 66. szám
1973. augusztus 17., p^nterDunaújvárosi Hírlap A VADÁSZ REPÜLŐ Mottó: küldöttség Augusztus 18-án élén hazánkba érkezik Alekszandr Pokriskin, a DOSZAAF (Szovjet Honvédelmi Sportszövetség) elnöke, és magyarországi látogatása során augusztus 33-án elkeresi Dunaújvárost is. Zubbonyán a marsallok váll-lapja, mellén három aranycsillag. A Szovjetunió háromszoros hőse. Valamikor, még a repülés hőskorában, Novoszibirszk peremén leszállt egy repülőgép. Nagy esemény volt ez ellen a vidéken, hiszen valódi gépmadarat itt még senki sem látott. Természetesen a szemfüles és fürgelábú gyerekek voltak azok — és köztük a kis Alekszandr Pokriskin —, akik elsőnek értek a ,,csoda” színhelyére. Az idő telt, és Alekszandr Pokriskin az iskola elvégzése után lakatos lett egy novoszibirszki gyárban. Egyetlen vágya volt, hogy repülő lehessen. Jelentkezett a repülőiskolára, ahol a műszakiak állományába vették. Állandóan ostromolta oktatóit, hogy repülőgépre ülhessen és felszállhasson, de azok csak azt hajtogatták: a repüléshez technikusok is kellenek. Már hadnagy volt, s egysége a Kubány vidékén állomásolt. Ekkor az az ötlete támadt, hogy beiratkozik egy polgári repülőklubba és ott sajátítja el a pilótamesterséget. Így is történt. Ezután Kacsinszkba vezényelték, híres Mjasznyikov-féle repülős-iskolába. Itt lett belőle végre a vadászrepülő. A hitleri Németország megtámadta a Szovjetuniót. Néhány nap múlva Pokriskin a Prut folyó felett üldözőbe vesz és lelő egy Messerschmidt német vadászgépet. Neve az ellenségnek hamarosan félelmetessé válik. Taktikáját, amelyet így fogalmazott meg: „Magasság —sebesség—manőver—tűz”, hamarosan sok más szovjet pilóta is átvette. Azt is megjegyezték róla, hogy térképtáskájában füzetet hordott, és abba rajzolta be — pontos matematikai számításokkal és képletekkel ellátva — minden egyes általa megvívott légiharc vázlatát, főbb mozzanatát. ... Az utolsó, az ötvenkilencedik repülőgépet már Németországban szedte le a levegőből. A háborúban két év alatt 560 felszállást hajtott végre és 156 eredményes légicsatát vívott. A háború után különböző repülőegységek parancsnoka volt. Elsőként sajátította el a szuperszonikus repülőgépek vezetését, és kitüntetéssel végzett el két repülőakadémiát. 1959-ben megszerezte a hadtudományok kandidátusa címet. ❖ Most elsősorban a fiatalokkal foglalkozik. Az önkéntes sportszövetség, a DOSZAAF elnöke. Emellett a tarnopoli területet képviseli a szovjet parlamentben és szoros kapcsolatokat tart fenn szülővárosával, Novoszibirszkkel. Szeret horgászni, kirándulni. Esténként a családi körben sokat és szívesen beszélget irodalomról, művészetről. Felesége, Mária kerámiával és modern festészettel foglalkozik. Két gyermekük mérnök. Pokriskin több cikkében eredeti módon fejtegeti a légi harc elméletét. Két érdekes könyve jelent meg a vadászrepülőkről és a háborúban vívott légiharcairól. Alekszandr Pokriskin marsallt az idén márciusban, hatvanadik születésnapja alkalmából az Októberi Forradalom érdemrendjével tüntették ki. J. Baranov Alekszandr Pokriskin marsall, a Szovjetunió háromszoros hőse (Fotó: APN—KS) T»dúsítás a 2 7000-es pódiumról: Az első öntés Mintha maga a föld kezdene el mozogni... Beke József darus néhány gombnyomással munkába állít hét villanymotort, összesen csaknem hatszáz lóerőt, azután a következő pillanatban megszólaltatja a szirénát is, figyelmeztetve a csarnokban nyüzsgő, kíváncsi tömeget, hogy a nagy kísérlet elkezdődött: az ország leghatalmasabb emelő szerkezete megragadja az óriás méretű, ötven tonna súlyú üstöt, és a benne fortyogó-szikrázó, kilencventonnányi folyékony acél lassan, de szinte könnyed lebegéssel emelkedni kezd. Tíz és fél percig tart az útTM. Fent az öntőpódiumon mintegy ötvenen várják a nagy pillanatot, az öntőüst megérkezését. Többségük az építésben résztvevő munkás, mérnök, de vannak filmfelvevőgéppel és jegyzetfüzettel ácsorgók is. A kötélkordonon belül állnak az öntők: Lobanov főmérnök, irányítója, az öntés legfőbb és mellette egy másik szovjet szakember, Burgyulov mérnök. Rajta túl Magyar István, a folyamatos öntőmű üzemvezetője, és körülötte az résztvevő valamennyi öntésben szakember: Bánkuti János főművezető, Zaját József művezető, Steimann György és Hauser Ferenc öntő előmunkás, valamint Princzes József, Bokor Gergely, ifjú Laczy Zoltán, Tárnok Lajos, Turák László és Kontra József öntők. — szorosan egymás mellett állnak, és feszülten figyelik a remegve feszülő köteleket. Mi, a kordonon kívül szintén szorosan állunk egymás mellett, és feszülten figyeljük az öntőket. Tíz óra két perckor a magasba lendül egy azbesztkesztyűs kéz, és három öntő futni kezd a pódium túlsó vége felé. Már ott áll az üst, s néhány pillanattal később lángnyelvek, barnásfekete füstfelhők csapnak ki belőle. — Mérik a hőmérsékletet — állapítja meg mellettem Horváth Gábor villanyszerelő, aki a továbbiakban rendszeresen és szakszerűen tájékoztatást ad a történtekről, hogy most beállnak a közbenső üst fölé, most leállítják az előmelegítőket, most kifúvatják a nyílásszerkezet bélését, elhelyezik a merülő tölcséreket, egészen addig, hogy, na, most nyitják ki a nagy üst zárószerkezetét, és tessék, folyik az acél a közbenső üstben, s ami ezen túl történik, azt mi már úgysem láthatjuk. Pedig valójában csak most kezdődnek az öntés izgalmas percei. A kormányfülkébe érkező, izgatott félmondatok legalább is ezt sejtetik: — Az egyest tovább nem tudjuk vinni!... Az egyessel le kell állni, a bugát nem tudjuk kibuktatni!... A kettesen a húzás sebességét vegyétek vissza nulla háromra!... — Ágh Árpád hangja ez a bugavágó szintről. Fél tizenkettőkor már aligalig látni embert a csarnokban. Egy későn jött fotós kérlel két munkást, hogy álljanak a kirakott bugák mellé, egy pillanat az egész. A két munkás nem akar ugyan kötélnek állni, de a fotósnak végül is szerencséje van: hamarosan egy egész csapat veszi körül a bugarakást. Az öntők csak most vehetik szemügyre, mit is csináltak: — Príma, a minőségre igazán nem lehet kifogás, a felülete nagyon szép! — bólogatnak. — Ha a vágás is jobban sikerült volna!... Gyerekek, nem szabad elégedetlenkedni! A berendezésben nem tettünk semmi kárt, és ez önmagában is nagy szó! Nem beszélve arról, hogy hatvanöt tonna elsőosztályú buga itt van előttünk. Megmondtam reggel, hogy ha a kilencven fele kész, elégedettek lehetünk — ez Pusztai Jánosnak, az acélmű vezető technológusának a hangja. • Melyik volt a legizgalmasabb pillanat? — kérdezem Steimann Györgytől, az öntők előmunkásától. — Amikor felért az üst, és megláttuk, hogy na, ezen az adagon kell úrrá lennünk, mert egyetlen hibás mozdulat, és leégethetjük az egész berendezést — mondja. — Nekem pedig az éjszaka — lép közelebb Magyar István. — Az éjjel egy cseppet sem tudtam aludni. Őszintén szólva, féltem egy kicsit, de amikor beértem és láttam, hogy hajnali fél háromkor is mindenki a helyén van, és teszi a dolgát, megnyugodtam. Akkor már tudtam, hogy ma sikerülni fog minden __ — káposztás — Székesfehérvár teherforgalma 0,79 millió tonna volt. (Igaz viszont, hogy ugyanabban az évben Székesfehérváron 1 millió 200 ezer, Dunaújvárosban pedig 300 ezer jegyet adtak el a vasúti személypénztárak.) 1972-ben az ország összes vasúti szállítása 117,90 millió tonna volt, ebből a dunaújvárosi pályaudvar 7,21 millió tonna forgalmat bonyolított le. Vagyis dunaújvárosi vasúti szállítás tíz év alatt ugyanolyan arányban nőtt (1,3%) mint az országos átlag. Ez a kevésbé ismert és vizsgált szempont megkérdőjelezi azt a közlekedésfejlesztési koncepciót, amely Dunaújvárost egy kialakítandó közlekedési háló 40 km átmérőjű négyzetének holt terébe állítja. A városok egyértelműen kimutatható dinamikus fejlődése mellett figyelemre méltó az a fejlődés, amelyet a megye városiasodó nagyközségeinél, és a tervben legalább kiemelt alsófokú központként szereplő településeknél tapasztalunk. Külön tanulmányt érdemelne, milyen hatások eredményeként indult meg néhány községünkben például a századforduló táján a fejlődés, hogy aztán fokozatosan elveszítse népessége tekintélyes részét, vagy más települések száz év alatt miért stagnáltak a fejlődésben. A településfejlesztési terv nagyon okosan, előrelátóan úgy számolt ezzel az ellentétes fejlődéssel, hogy azoknak a községeknek adott nagyobb szerepkört, amelyek egyirányú, állandó felfelé ívelő tendenciában fejlődnek. Egy példával illusztrálnánk ezt az érdekes kérdést járásunk területéről. Adony és Pusztaszabolcs szomszédos községeknek tekinthetők. Adony száz évvel ezelőtt behozhatatlannak látszó előnyökkel „startolt’’ szomszédjával szemben. A településfejlesztési tervben az ezredfordulóig mégis Pusztaszabolcs szerepel kiemelt alsófokú központként, Adony pedig alsófokú központ szerepkört tölt be. Mivel számos hasonló jelenséget tapasztalhatunk a megye területén, a településma Adonyt a másik szomszédjához, Ercsihez viszonyítjuk, azt látjuk, hogy egyenlő lehetőségekkel indulva egy évszázad elteltével az Ercsiben jelenlevő ipar (cukorgyár) lényegesen erősebb befolyásoló tényező volt, mint Adony esetében a magasabb közigazgatási funkció (sokáig járási székhely volt). Pusztaszabolcsra, úgy tűnik, a közlekedésben elfoglalt helyzete (vasúti csomópont) gyakorolt döntő befolyást. A három község népességének alakulását a következő adatok tükrözik: . fejlesztési tervben nem lehetett könnyű a nagymúltú, stabil településeket kisebb szerepkörbe besorolni, mint a fiatalabb, de erőteljesen fejlődő községeket. Bizonyára több esetben meg kell ütközniük az érzelmeknek, tradícióknak a realitásokkal. Helyes azonban, ha ilyen fontos kérdésekben a realitásoknak biztosítunk elsőbbséget. Mindenképpen körültekintő elemzésre vall, hogy a megyében kijelölt majdani középfokú, részleges középfokú és kiemelt alsófokú központok (összesen tíz település) lakosságszámának összesített adatai egy erőteljes fejlődésről tanúskodnak. A tíz kiemelt település együttes lakosságszáma száz év alatt a következőképpen alakult a lWO-ben: 40 395 1930-ban: 57 468 1960-ban: 72 603 1970-ben: 76 459 Fontos emlékeztetni arra, hogy ez a tíz település egy évszázad alatt úgy kétszerezte meg lakosságszámát, hogy közben a megyében egy igen erős urbanizációs folyamat is lezajlott. * A településfejlesztési tervnek az itt említetteken kívül sok más irányú érdekes vetülete is van. S, hogy e jegyzetekben bizonyos ellentmondásokat szóba hoztak, az mit sem von le a tanulmány vitathatatlan értékéből. Testületek, szakemberek, városukat, községüket, megyéjüket szerető lokálpatrióták valószínű még sok-sok megjegyzést fűznek a tervhez. S ez így van jól, hiszen közös dolgunk, szívesen vállalt gondunk és felelősségünk szívvel-lélekkel jelen lenni megyénk holnapjának felvázolásánál. Nagy Jenő Nem stoppal — kerékpárral! — Neve? — Tadeusz Wawrzyn&k. — Életkora? — Huszonkettő. — Foglalkozása? — Egyetemi hallgatói- Sí — Állampolgársága? — Lengyel. — Mikor lépett a Magyar Népköztársaság területére? — Ezerkilencszázhetvenhárom július tizenhetedikén. Nem rendőr kérdezgeti kurtán-furcsán a csokoládébarnára sült, fülig poros kerékpárost a perkátai útelágazásnál, de nagyon forrón tűz a Nap, az idő rövid, Tadeusz pedig ma délután még meg akarja nézni a fehérvári romkertet és az István király Múzeumot is. — Az nem lesz nehéz. Hoztam ugyan magammal egy kis sátrat, de a falusi házakba többnyire befogadnak, vacsorát is adnak. Vendégszeretőek a magyarok. __ Mennyi pénzzel indult útnak? — Nevetni fog: összesen hatszáz zlotyt váltottam át, ez kereken ötszáz forint. Útközben itt-ott alkalmi munkát végzek, a múltkor például ... — noteszába pislog — Igen, Balmazújvárosban, egy tsz-ben három napig fát vágtam: koszt, szállás, fizetség. Bejártam az egész Tiszántúlt, meg a Duna-Tisza közét, most a Dunántúl következik. Budapestet utoljára hagyom. Kerékpárjának kormányán lengyel zászló, a hátsó sárkányon egy kis PL-tábla és a csomagtartón jókora faláda, rajta színes festékkel ama városok és községek neve, ahol megfordult. Dunaföldvár a negyvenharmadik, Dunaújváros a negyvennegyedik. — Honnét indult? — Krakkóból, július tizedikén. Az útvonal: Zakopane —Poprád—Kassa— Miskolc—Tiszalök— Nyíregyháza, és így tovább. Eddig nemigen siettem, néhol két-három napot is elcsellengtem, de most már rá kell hajtanom, csak három hetem van hátra, kezdődnek az előadások. — Milyen szakos? — Történelem-művészettörténet. — Miért nem stoppal járja az országot? __ Az nem sportszerű többet ér, ha az ember megdolgozik érte. — Mi tetszett az eddig látottakból? —Munkácsy Ecce Homoja a debreceni múzeumban, az egri líceum képtárának németalföldi a dunaújvárosi kismesterei és martinászszobor. — Ezt udvariasságból mondja? a — Nem. Persze lehet, hogy Dunántúl és Budapest után megváltozik a sorrend. — És általában — mi tetszik itt Magyarországon? — Általában? A magyarok. — Köszönjük, szerencsés utat, és üdvözlet Krakkónak! 3. oldal Kiváló dolgozók Kiss Mária, a Dunai Vasmű Munkavédelmi és Munkásellátási főosztályának dolgozója Horváth Mária, a Dunavidéki Vendéglátó Vállalat kétszeres Kiváló Dolgozója