Dunaújvárosi Hírlap, 1977. március (22. évfolyam, 17-25. szám)

1977-03-22 / 23. szám

1977. márrciu­s 22., kedd Dunaújvárosi Hírlap Dr. Tapolczai Jenő könyvéhez Amikor székesfehérvári la­kásában, egy könyvektől zsú­folt szobában dr. Tapolczai Jenőt utoljára láttam, nekem is elmesélte, hogy könyvet ír. Azt hiszem, minden látoga­tójának megemlítette, ő így említette meg: „könyvet írok”. Városunk, majd me­gyénk egykori tanácselnöke mindig is nagy becsben tar­totta a könyveket, s amikor — nyugdíjas korában — vég­re időt szakíthatott, hogy le­írja személyes emlékeit, büszke volt erre a vállalko­zásra. Az „Egy elnök naplója” megjelenését az elnök maga nem érhette meg. Örökségül hagyta ránk ezt a kötetet, amelynek példányai a közeli napokban lesznek kaphatók, s minden bizonnyal éppen itt, Dunaújvárosban lesznek a legkelendőbbek. Dr. Tapolczai Jenő a tőle megszokott mó­don mesél ebben a kötetben, személyes élményeiről mesél, s miután a legtöbb személyes élménye ehhez a városhoz, Dunaújváros közügyeihez kö­tődik, talán elsősorban hoz­zánk szól ez az igaz mese. Villanások a múltból Egy küzdelmes életút sza­kaszai elevenednek meg laza szerkezetű napló egyes a fejezeteiben, de ez a küzdel­mes életút azt is példázza egyben, hogy az új demokra­tikus államhatalom megte­remtésének idején a dolgozók képviseletében kik kerültek be az állam központi és he­lyi szerveibe. Dr. Tapolczai Jenő — amint azt Apró An­tal is megjegyzi a kötet elő­szavában — egyike volt az államhatalom ama képvise­lőinek, akik már a felszaba­dulás előtt részt vettek munkásmozgalomban, közéle­­­ti tapasztalatuk alig volt, igazgatási ismereteik még ke­vesebb, de volt forradalmi lelkesedésük, hitük és élvez­ték a dolgozók bizalmát. Hogy honnan jött Tapolczai Jenő, ezt is elmondja nekünk naplójában, Íme a múltból néhány villanás: „Tizenkilenc éves korom­ban, 1930-ban nem sokkal azután, hogy a segédlevelet megszereztem, elhatároztam, hogy szerencsét próbálok Bu­dapesten ... Apámtól azt az útravalót kaptam, hogy Pestre érkezésem után irat­kozzam be a szakszervezetbe. Ezt a tanácsát meg is fogad­tam. ... ... Különböző kisiparosok­nál dolgoztam, többen közü­lük tönkrementek, kénytele­nek voltak feladni az ipart, a műhelyt bezárni, ami érthető, hiszen az idő tájt kevesen csináltattak új ruhát... A vége csak az lett a dolognak, hogy búcsút kellett monda­nom a fővárosnak, amely nem fogadott be, nem adott munkát, kenyeret... ... Nem sokkal hazatérésem után meghívtak az iparoskör­­körbe, mondanám el, mit ta­pasztaltam Budapesten... Ettől kezdve a falu vezetői­nek szem­ében „lázító” vol­tam, csakhamar csendőri fel­ügyelet alá kerültem... A baloldali kör megalakítása után nem sokkal megkezdőd­tek nálunk is a rendszeres házkutatások ... Családom és jómagam nemkívánatos sze­mélyeknek nyilváníttatunk, olyannyira, hogy 1939 végén nyomatékosan a figyelmünk­be ajánlották: jobb lesz, ha elhagyjuk a községet... ... 1944 novemberében ... miután semmi szándékunk nem volt bevonulni, bújkál­­nunk kellett... A rokonság nagy része Mauthausenbe ke­rült ... ... A betört pinceablakon át lestük a futó lábakat, hal­­l­o­­ttuk, amint a nyilasok a razzián elfogott emberek cso­portjait a Ludovika Akadé­mia épülete felé terelik. Ott lőtték halomra őket. És hal­lottuk — amíg élek, nem fe­lejtem­ el azt a kiáltást — az első orosz nyelvű monda­tot ... A pinceablakon át puhaszárú csizmás lábak ro­hanását láttuk ... rohamozott a szovjet gyalogság... ... 1945 májusában a kis­pesti városházára kerültem ... Amikor munkába mentem, a portás kérdésére közöltem, hogy én vagyok az új pol­gármester-helyettes főjegyző. Mélyen meghajolt, kérte az aktatáskámat. Amikor ret­tentő zavaromban ezt elhárí­tottam, közölte velem, hogy az elődöm után mindig ő vitte a táskát... A dunaújvárosi emlékek Az „Egy elnök naplója” legértékesebb része dunaúj­városi élményeken alapul. De 1953-ig, amíg a szerző a szo­cialista urbanizáció e jelleg­zetes színterére, s életének e legfontosabbnak tartott sza­kaszához eljutott, ő maga is végigélte, -szenvedte,­­örül­te, — sokféle beosztást vál­lalva és tűrve — a felszaba­dulás után végbement mély­reható társadalmi átalakulást. E küzdelmes évekről is be­számol — a maga humani­tással és humorral teli mód­ján — dr. Tapolczai Jenő, aki tizennégy éven át volt városunk tanácselnöke. Íme néhány emlék a szerző „új életéből”: „... Új életem első napjai nehezen teltek ... Akkoriban a városnak igen rossz volt a híre... a kezdeti időszakban úgy éreztem, frontszolgálatra jöttem... A barakktáborban rövidesen szinte tűrhetetlen­né vált az éjfét... Az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy a közállapotokat „segí­tették” az akkori igazságügyi, rendőri szervek is, akik a börtönből szabadultakat ide irányították... ... Amikor követeltem, hogy a kommunális, járulé­kos beruházásokat is vegyük tervbe, akkor rövid úton el­intéztek: „most az a legfon­tosabb, hogy az acél foly­jék ..Az elkészült lakáso­kat a tanács kikapcsolásával vették át... a lakosság raj­tunk követelte a hiányok ki­javítását ... az egyik épület­ből füstmérgezéssel szállítot­tak embereket kórházba. Ek­kor derült ki, hogy az első és második emelet között nem volt lyuk a kémény­ben ... ... Amikor felvetettem, hogy ... könnyűipar telepíté­sével kellene foglalkozni, a válasz azzal kezdődött, hogy ez sztálinvárosi avantgardiz­­mus... ... Szomorúan emlékezetes marad számomra az a no­vemberi nap, amikor a vá­rosépítés leállítására jött uta­sítás .. . 1954. február 28-án volt a nagyolvasztó avatásá­nak napja. Az ünnepség a párt és a kormány számos tagja jelenlétében zajlott le ... Miközben mi a tribü­nön ülve, az örömtől áthatva valóban ünnepeltünk, hallot­tuk az apró megjegyzéseket arról, hogy felesleges volt mindezt építeni. .. ... Ahogyan sodródtunk az ellenforradalom felé, egyre erősebben terjedt az országos sajtóban is, hogy a vasmű nem gazdaságos ... stb. Ilyen légkörben ült össze a városi tanács végrehajtó bizottsá­ga... A felterjesztésben rá­mutattunk arra is, hogy mit jelent és mit fog jelenteni a Vasmű a magyar népgazda­ságnak. Azt kértük: segítse­nek megértetni az összes ille­tékessel, hogy a mi új váro­sunk nem „vasba és acélba öntött szégyenünk” ... A le­vélre választ sem kaptunk, illetve, sajnos, csak az elien­­forradalom válaszolt... ... 1956 november közepét mutatott a naptár ... Meg kellett szerveznünk a sztrájk letörését... Felszólítottam a gyűlésezőket, hogy aki nem akar dolgozni, hagyja el a helyiséget... A karhatalmis­­tákból szervezett gépkocsive­zetők elfoglalták helyüket az autóbuszokon... Minden autóbuszra egy fegyveres őrt adtunk kísérőnek. Tíz autó­busszal nyomban megindult a közlekedés, ami igen nagy szenzáció volt... A vállalat dolgozói másnap munkába álltak... ... A miniszter közölte ve­lem, hogy kérésünkkel a kor­mány egyetért, városi beruházások és ezért a kézben­tartásának jogkörét 1957. ja­nuár 1-től kezdődően a vá­rosi tanácsnak átadja. Jegy­zőkönyvet vettünk fel, majd tréfálkozva megjegyezte, hogy ez idő szerint csak a koldus­tarisznyát veszem át, mivel a kassza üres... ... Egyre több gondunk akadt a munkát kereső csa­ládtagokkal, főként nődolgo­zókkal ... A nőket foglalkoz­tató könnyűipari üzemek lé­tesítése érdekében... a kis­pesti Vörös Október Ruha­gyárnak felajánlottuk, hogy hozzon létre egy leányválla­latot. Ehhez mindenekelőtt... helyiséget kellett találni. Ta­láltunk is ilyet. A vasmű ré­szére annak idején — tengeri kikötő központjának is beillő — hatalmas kikötőépületet építettek, amely jó ideig üre­sen állt, majd kiadták raktá­rozási célokra... az idő tájt éppen búgócsigákat raktároz­tak ... Megindult a cseppet sem könnyű harc ... ... Felvetődött a gáz beve­zetésének szükségessége. Csakhamar kiderült, hogy ez sem megy baj nélkül... Ke­restük a vezetékeket, de nem jöttünk a nyomukra... ... Megállapítást nyert, hogy kevesebb a hiánycikk a boltokban ... Néhány nap múlva az utcát járva sorban­­állást vettem észre. Kiderült, hogy az üzletházba szőnyeg érkezett..­. Felsóhajtottam, csakhogy ezt is megérhettem, hogy szőnyegért állnak sor­ba !.. ... Miután kijelöltük taxik helyét, csakhamar el­­­tűntek onnan. Kiderült, hogy egyes vállalatok, miután nem kaptak közületi kocsit, a la­kossági taxikat bérfuvarozás­ra kötötték le... .. . Érkezett hozzánk egy afrikai békeharcos is. Érke­zése előtt Budapestről közöl­ték velem, hogy vendégünk rossz hangulatban van, mert amikor a három feleségéről beszélt, nevettek a közlésen, s ez nem esett jól neki. Ne­kem kellett kiengesztelnem a vendéget. Amikor megkér­dezte, hogy milyenek a csa­ládi körülményeim, azt vá­laszoltam, hogy “két gyerme­kem és sajnos csak egy fele­ségem van. Mire ő azt fe­lelte: nagyon örül, hogy vég­re találkozik egy olyan em­berrel, aki szeretné, ha több felesége lenne.” Egy tanácselnök munkastílusa . .. Ezt a munkastílust nem minden vezető nézi jó szem­mel. Volt, aki emiatt kineve­tett, titokban talán bolondnak nézett... Mint az a kolléga is, aki szerint... ha elterjed a dolgozók között, hogy én reggel hatkor kezdek, semmi tekintélyem nem marad. „Tu­dod én hogy csinálom? — mondta az illető. — „Reg­gel nyolc óra előtt megérke­zik a lakásom elé a kocsi... Nyolc óra után tíz perccel... sorra járom a szobákat, min­denkit letolok, akkor aztán megy a munka.” Soha nem voltam híve az ilyen munka­stílusnak. Mindig az a cél vezetett, hogy olyan légkört alakítsak ki, amelyben az emberek jól érzik magukat, szívesen, kedvvel dolgoznak, s nem a félelem, a főnök hangulataihoz való alkalmaz­kodás tartja össze őket. A mi területünkön ez különöskép­pen fontos, hiszen a tanácsi ügyintézésre nagymértékben kihat a munkahely légköre... Merem állítani, hogy a de­mokratikus közélet letétemé­nyesei a tanácsok, s ezt soha nem szabad szem elől tévesz­tenünk«_” __________ A. G. Jf Jubileumi hangverseny Ünnepi hangversenyt ren­dez a Münnich Ferenc Gim­názium március 26-án, szom­baton 18 órai kezdettel, a városi tanács dísztermében. Az ünnepi rendezvényen fiatal művészek lesznek közreműködők. A kórus egy­­­kori koncertező társai Décsi Zsuzsanna és Kukácsházi Győző is fellépnek. Mindket­ten a Zeneakadémia hallga­tói. Olyan kiváló muszikust is hallhatunk, mint Bellái Ferenc, aki tizenhét éves ko­rában megnyerte Prágában a nemzetközi zenei versenyt A Gabrieli együttes műso­ra csupa érdekesség lesz. Tagjai az Országos Filmhar­mónia elismert ifjú művé­szei. A gimnáziumi vegyeskar egy évtizede alakult. Azóta mintegy háromszáz mű sze­repelt a műsorán. A szombati, jubileumi koncert ízelítőt ad majd az énekkar egykori tagjainak kedvenc számaiból is. A mindig kedvelt Bach-korá­­lokat Mohos István kíséri orgonán. A kórust dr. Var­ga András vezényli. Beethoven, Bartók, Kodály Emlék­hangverseny A Dunaújvárosi Szimfoni­kus Zenekar, a Központi Énekkar és a Móricz Zsig­­mond általános iskola ének­kara Beethoven születésének százötvenedik, Kodály halá­lának tizedik évfordulóján, Bartók kilencvenhatodik szü­letésnapján, március 25-én, pénteken este 7 órai kezdet­tel hangversenyt ad a három nagy zeneköltő emlékére. A műsor első részében a Móricz Zsigmond alsó-, majd felsőtagozatos kórusa Székely Istvánná, illetőleg Tiborné vezényletével, Kőházi majd a Központi Énekkar Székely István vezényletével Bartók- és sokat Kodály-népdalfeldolgozó- és kórusműveket ad elő. A műsor második részé­ben a zenekar és Kiss And­rás hegedűművész Beethoven D-dúr hegedűversenyét adja elő, Székely István vezény­letével. 5. olda! Ez a divat... Az MMK nők akadémiájá­nak, s szabástanfolyamának hallgatóig nőklubjának és kis­mama-klubjának tagjai évad­záró foglalkozásként március 23-án, holnap délután 5 óra­kor divatbemutatóra gyűlnek össze.1 Az „Ez a divat” című divatlap­nak tagjai közönségszolgálata­Matolcsi Zsuzsa vezetésével, s budapesti pró­bakisasszonyok kíséretében ötleteket adnak a dolgozó nőknek tavaszi és nyári ru­határuk összeállítására, ille­tőleg kiegészítésére. A divat­­bemutató színhelye az MMK 310. számú terme'. „Minden ember egyforma” Az MMK klubszínházi so­rozatában március 26-án este fél 7 és 8 órakor Piros Ildikó és Huszti Péter ad irodalmi­ műsort „Minden ember egy­forma” címmel. A műsor színhelye a Vasmű Klub. Fényes idők tanúja Perkárta, Széchenyi utca 50, kint a község szélén. Nádtetős ház, föld felé kí­vánkozik róla a vakolat, bár masszívnak masszív, jól megépítették valaha. Száz­évesnél jóval öregebb, moha és vizsla macska a háztetőn, fürge macska, az imént me­hetett fel, mert, a füsttől barna konyhában még ott a tejes kenyér a tányérban, felét kiszedte már belőle a kandúr. Tudakozódtam a falu kö­zepén, merre is lakik Mészá­ros Imre bátyám, a veterán gyémánt diplomás tanító, aki fényes idők tanúja, maga Velinszky László, a mártír Fejér megyei közoktatási népbiztos adta kezébe 1919. április első napjaiban a szakszervezeti igazolványt. Alapító tagja a tanítók szak­­szervezetének, megvan róla az igazolvány. Eredetije a majdan létesítendő pedagó­gus-múzeum számára őrizte­tik a szakszervezetben, mint becses ereklye. Amaz idők tudója pedig itt él Perkátán, itt cselekedte végig pályája csaknem teljes szakaszát, ez a szülőfaluja, ide köti min­den emlék. És marasztalja az a sokezer — immár nem fiatal — ember, akiket jóra nevelt, szépre oktatott. Imre bácsi nyolcvan éves. „Kilencen voltunk testvérek... „Ne neheztelj, hogy így fogadjak, kicsit elszundikál­tam itt a kályha mellett. Hajlamos vagyok az alvásra, pedig egészséges vagyok ám. Csak a fülem! Tudod, az el­ső világháborúban fejlövést kaptam, egyik fülemre elve­szítettem a hallásomat, gon­dolhatod, mennyire kellett a katedrán figyelnem, hogy ne legyen hátrányomra ez a baj. Aztán a nyolcadik iksz kö­zepén az ilyesmi még csak súlyosbodik. Azért megkér­lek, kicsit hangosabban ...” „Hogy magamról beszél­jek? Kilencen voltunk test­vérek, hat fiú, három lány. Földműves apám mindnyá­junkat taníttatott, egy bá­tyám gazdász, három fiú pe­dagógus, kettő pedig keres­kedő lett. Mind a hat fiú részt vett az első világhábo­rúban, egyik közülük el is esett. 1­913. júniusában kaptam meg a tanítói oklevelet a bajai taní­tóképzőn, a Nyitra me­gyei Korlátfalván let­tem segédtanító. Aztán a háború. A 17. honvéd gyalogezredben szol­gáltam. Fent a Kárpá­tokban, a fagyban-hó­­ban, a pokolban. Az összeomlás után állá­somat el kellett hagy­nom és mint „mene­kült” tanító, a szülő­falumban, itt Perkátán jutottam álláshoz az egyházi iskolában. Itt­hon ért a forradalom is, aztán Velinszky László felhívására itt is megalakítotuk a szakszer­vezetet ...” Akarták a mást... Imre bácsi a legideálisabb beszélgetőpartner az újságíró számára. Logikusan tudja, mit kérdezne most a vendég és megelőzi, máris válaszol. Beszél a forradalom dicső­séges napjairól, amikor fel­lobbant a tűz. Csak három tanító akadt az egyházi is­kolában, aki belépett a szak­­szervezetbe, a többi félt: „Ki tudja, hátha .. .” Aki azonban érezte, hogy most valami új jött, az nem habo­zott. Nem tudták, de ösztö­nösen érezték, hogy ez már más, mint ami volt. Ott a helyük a szakszervezetben. Égtek, lobogtak, akarták a mást, hiszen éppen ez a szép a forradalomban, hogy az ember ösztönében viseli­­hordozza a szabadság­vágyát és ha az kiömlik, akkor élni is tud vele. Négy iskola volt akkor Perkátán és Velinszky László tanácsára 12 tagú közös tan­testületet alakítottak, így in­dult meg a munka. És folyt 133 napon át. Aztán elbu­kott a forradalom. Mi lesz? Bosszú? Megtorlás? Mit m ér­érdemelnek , azok, akik „fel­forgatták a rendet”? Persze, meghurcolás az következett, de végülis az egyházközös­ségi képviselőtestület — bár a plébános ellenezte — Mé­száros Imrét megválasztotta a felekezeti iskolába tanító­nak. Harminchét évig maradt katedrán, 1956-ban ment nyugdíjba. Három évtizedig volt az adonyi járás tanító­­egyletének elnöke. „Tüze, lángja átragadt­­ az emberre... „Azt kérdezed, milyen em­ber volt Velinszky László? Azt nem lehet elfelejteni, annyi benne, akarás,­ energia volt hogy négynek is sok lett volna. Mintha mindig azt tett, csinálta volna, szerve­agitált, tankönyveket szerkesztett, talán az alvást nem is ismerte. Tüze, lángja átragadt az emberre. Így fa­natizálta környezetét, lehe­tetlen volt nem átvenni az ő lelkesedését. Megvallom őszintén, évtizedek múlva és ma is őt vallom az igazi ta­nító ideáljának ...” „Apámnak harminc hold földje volt és kilenc gyere­ke. Nagygazdának számított a faluban. Hogy én mégis miért álltam a szegény embe­rek pártjára? így diktálta a szívem, az eszem, az igzaság­­érze­tem. Apámtól vagyont nem kaptam, csak a becsü­letérzést, az egyenességet. Ezt az érzést követtem ..." Aki egyszer betér Imre bá­csi házába és elbeszélget ve­le, alig hiszem, hogy nem jön ide vissza. Nem másért, mint a bölcsességért, a de­rűért, ami ebből az idős em­berből árad. Vallja: ez élteti remeteségében is. Mert egye­dül él, de nem magányosság­ban. Balogh József

Next