Dunaújvárosi Hírlap, 1980. január (25. évfolyam, 2-9. szám)
1980-01-04 / 2. szám
XXX. évfolyam, 2. szám ~ 1980. január 4., péntek ~ Ára: 1,50 Ft AZ MSZMP VÁROSI BIZOTTSÁGA ÉS A VÁROSI TANÁCS LAPJA Az első... Harminc évvel ezelőtt, 1950. január 2-án kezdték el az első ötéves terv megvalósítását Magyarországon. Az ötéves tervről szóló törvény első paragrafusában kijelölték a fő feladatokat: Magyarország átalakítását agrár-ipari országból ipari-agrár országgá. A feladatok teljesítése nem volt könnyű, a napi termelőmunka mellett még a háborús károk helyreállításán is dolgozniuk kellett az embereknek. Ilyen körülmények között szükségszerű volt a gyors iparosítás, elsősorban a nehéz- és gépipar fejlesztése. „Ez a döntő feltétele — állapította meg a tervtörvény — népünk további gazdasági és kulturális felemelkedésének is, népi államunk és nemzeti függetlenségünk megszilárdításának és biztosításának, a szocializmus építésének hazánkban”. Az öt év eredményei a tervkészítők elképzeléseit igazolták. A gyáripar az ötéves terv utolsó esztendejében több mint két és félszer annyit termelt, mint a terv megkezdése előtt, a nehézipar termelése 188 százalékkal, ezen belül gépiparé 267 százalékkal nőtt, s a nemzeti jövedelem ez idő a alatt több, mint másfélszeresére emelkedett. Imponáló számok, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a gyáripar, a nagyüzemi építőipar, a közlekedés, a külkereskedelem és nagykereskedelem területén ekkor váltak kizárólagossá a szocialista termelési viszonyok. Az országépítő munka eredményeit gyárak, városok sora jelzi; új utak, hidak és sínpárok hozták közelebb egymáshoz a különböző településeket. Az első ötéves terv a mezőgazdaság számára is jelentős sikereket hozott. Már ekkor hatékony erőt jelentettek termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok. A mezőgazdaaság sok tekintetben korszerűbbé vált: tízezernél több traktort és kombájnt, s számtalan más gépet kapott az ágazat, s öt év alatt több, mint 150 ezer katasztrális holdat tettek öntözhetővé. Az ötéves terv célul tűzte ki „népünk életszínvonalának további emelését, fokozott ellátását mindenféle szükségleti cikkel, a lakásviszonyok megjavítását, az egészségvédelem kiépítését”. Az ipari munkásság reáljövedelme például több, mint 20 százalékkal, a dolgozó parasztságé pedig ennél is nagyobb mértékben emelkedett. Az egyéni jövedelmeken túlmenően igen magas volt a közvetett juttatások értéke. Az ötéves terv első évének sikerei büszkeséggel és — most már világosabban látjuk — túlzott magabiztonsággal töltötték el az embereket. Felemelték a tervszámokat. „Az ötéves terv felemelése azt jelenti, hogy gyorsabban számoljuk fel gazdasági elmaradottságunkat, hamarabb leszünk élenjáró országgá” — írta a Szabad Nép 1951 tavaszán. A tervmódosítás súlyos következményei ismertek. A jelszó: legyünk a vas és acél országa — nyersanyagbázis nélkül irreális volt. Eltorzult az iparosítás irama és üteme, az egyoldalú, erőltetett iparfejlesztés — s mindez főként a mezőgazdaság rovására — komoly gondok forrásává vált. Ismertek hát az eredmények, csakúgy mint a hibák. A mérleg nyelve mégis az előbbiek felé billen. Nemcsak az akkori — mai szemmel nézve elismerésre méltó — tervszámok miatt: az első ötéves terv legnagyobb eredménye, hogy megváltozott az ország, s ezzel együtt népünk arculata Szebb, jobb lett hazánkban a dolgozó emberek élete. F. S. P. Építők év végén, év elején Milyen eredményekkel zárta az elmúlt évet a 26-os Állami Építőipari Vállalat? Szabó Mihály, a vállalat igazgatója mondja: — Az elmúlt év legnagyobb feladatát számunkra a két egyedi nagyberuházáson végzett munka jelentette. A paksi atomerőmű építésén jelentősen sikerült túlteljesítenünk a tervet, de számottevő előnyt értünk el a vasmű konvertereinek, építésénél is. acélműveA budapesti lakásépítési program ránk eső feladatainak sikerült lenni, maradéktalanul megfel némi lemaradással ugyan, de lényegében teljesítettük a lakásépítési tervünket Százhalombattán és Dunaújvárosban is. A Dunaújvárosban jelentkező lemaradás okai — egy 80 lakásos épületet tudniillik nem sikerült átadnunk az év végéig — lényegében abból adódtak, hogy a korábbiaknál bonyolultabb közmű- és mélyépítési munkálatokat kellett végeznünk, s ehhez nem állt rendelkezésre a megfelelő létszám. — Melyek azok a feladatok, amelyeket a vállalatnak 1980-ban kell megoldani? — Feladataink nem változnak; a paksi atomerőmű építése, illetve a konverteres acélmű számunkra kivitelezése jelenti a legnagyobb munkát. A budapesti lakásépítési program keretében az idén kétszázhuszonnégy lakást kell felépítenünk, s ebben az évben szeretnénk maradéktalanul teljesíteni a százhalombattai és a dunaújvárosi lakásépítési tervet. Ez év december harmincegyedikére be kell fejeznünk a BVM dunaújvárosi gyárának rekonstrukcióját is. Ebben az évben összesen egymilliárd nyolcszáznégymillió forintos építésszerelési tervet kell teljesítenünk. Ülést tartott a megyei és a városi párt-vb Az MSZMP megyei végrehajtó bizottsága szerdán Takács Imrének, a megyei pártbizottság első titkárának elnökletével ülést tartott. A testület jelentést fogadott el a gazdasági körzetek kialakításáról, amelyet Fogarasi Tibor, a megyei tanács elnökének általános helyettese terjesztett elő. Az elmúlt másfél évben a megye területén tíz gazdasági körzet jött létre, amely a megye mezőgazdaságilag művelt területének 87 százalékára terjed ki. A mezőgazdasági körzetekben jó együttműködés alakult ki a termelőszövetkezetek, illetve az állami gazdaságok között az aratási munkákban. Több helyütt közösen alkalmaztak szakembereket. Megkezdték a géptipizálási koncepciók kidolgozását. Közös gépalkatrész-lerakat létrehozását tervezik. Többen csatlakoztak már az ügyvitel-gépesítési társuláshoz. A végrehajtó bizottság végül áttekintette a gazdasági körzetek eddigi tevékenységét, és megjelölte azokat a feladatokat, amelyek révén tovább erősödhet az együttműködés, és a gazdasági egységek integrációja. Az MSZMP városi végrehajtó bizottsága tegnap délután ülést tartott. A testület megvitatta a városi pártbizottság beszámolójának tervezetét, mely az 1975—80-as időszakban végzett munkáról ad majd számot a városi küldöttértekezletnek. A pártvb ülése bejelentésekkel zárult. Munkásőrgyűlés Szombaton kerül sor a dunaújvárosi Mező Imre munkásőregység hagyományos csapatgyűlésére. A gyűlésen részt vesznek a váross párt-, állami és társadalmi szerveinek képviselői is. Az egységgyűlésen ezúttal nemcsak az elmúlt évben végzett kiképzési munkát értékelik, hanem összegezik az egység ötéves tevékenységét, eredményeit is. Ez alkalommal adják át a szocialista versenymozgalomban végzett munkásőröknek élen és alegységeknek a kitüntetéseket és vándorzászlókat, valamint a szolgálati érdemérmeket is. Kiválóan kicsit félve tettem fel a kérdést, hiszen erre nagyon sokfélét válaszoltak már, és nagyon kevés bizonyult közülük időtállónak. Hamrik István azonban magától értetődő egyszerűséggel mondta ki, s ez hitelesítette a rövid mondatot: azért maradt olvasztár, mert megtalálta a számítását. S ebben mindenféle számítás benne van. Hozzátartozik még, hogy ez a „maradt” szó huszonöt évi maradást jelent ugyanazon a munkahelyen, a Dunai Vasmű acélművének kemenceüzemében. Arról is sok szót ejtettek már, hogyan kerültek annyian a környező falvakból a városba. Esetünkben, pontosabban Hamrik István esetében, ez roppant egyszerű: mivel ősei sokadíziglen falusiak, vonzotta őt az új, érdekes, mozgalmas világ, amely testet-lelket egyformán próbára tesz. Hiszen hiába van meg valakinek a képzettsége, mondja, hiába tudja, mit kellene csinálni a kemencék környékén, ha nincs meg hozzá az ereje, a kitartása, hogy azt végig is csinálja. Aki nem bírja, elmegy. De a legtöbben egyszerre tanulják a kettőt, sorban lépegetve előre a szakmai sorrendben, ahogy Hamrik István is tette. A beosztás azonban csak keret, nem sokat ér, s több bosszúságot okoz, mint örömet, ha a közvetlen környezet elismerése nem adja meg a tartalmát. Ő megkapta ezt az elismerést, talán azért is könnyen, mert errefelé a „csináljátok” helyett a „csináljuk” a divat, s így hamar kiderül, kinek milyen ismerőse a szerszám a műszer. Neki mindezek kiváló ismerősök.... (Cseh Tibor felvétele) Az 1 millió 200 ezredik tonna acél• Ami megismételhetetlen Négyen támasztják a korlátot : Pöstényi Balázs gyáregységvezető, Pintér Imre gyárrészlegvezető, Rácz Sándor csoportvezető és én. Hátunkra vág a hideg szél, reménykedve fordulunk a Martin-kemencék felé, talán hamarosan kezdik a csapolást, és az izzó acél sugárzó hőjétől átmelegszünk egy kicsit. Szilveszter van, és a Dunai Vasmű acélműve az 1979-es esztendő egymillió kétszázezredik tonna acéljának csapolására készül. Rendkíüli nap ez, ritka nap, hiszen mind a vasmű történetében ez ideig példátlan, hogy egy év alatt ilyen hatalmas mennyiségű acélt gyártsanak. Voltak már az egymillió kétszázezer tonna közelében, tavaly mindössze hétezer tonnával maradtak el tőle, de 1979-ben végre sikerült, végre elérték ezt a kerek számot. A csapolást nem kötötték a szilveszterhez kapcsolható örömünnephez, nem volt ünnepi beszéd, fogadás, pezsgőbontás, és egyáltalán ez az egész még ünnepnek sem mondható. S ha csendes is ez a nap,mindenki, a martinászok is és én is érzem ennek a csapolásnak a mindennapossága mellett a megismételhetetlenségét is. Az acélműsök leplezett nyugalma mögött ott bújkál a büszkeség és az öröm, s bár a csapolás délelőttjén még semmi jele nem látszott a készülődésnek, mire elérkezett az idő, az öntőcsarnokban két helyen is ott virított a bűvös szám: 1 200 000. Az egyik hatalmas, vörös betűkkel az üst oldalára festve, a másik egy kis táblácskán, a pódiumon. Pedig dekoratőrnek aznap délelőtt nyoma sem volt. Méghogy a martinászok nem romantikus emberek! Amikor olyan vidáman csaptak a Fazola Henrik brigád tagjai egykori iskolatársam, Juhász Gabi elsősegéd és Bartha Tamás acélgyártó vállára: „Na, fiúk, ezt ti csináljátok meg!” A fiúk készen vannak, a dudára várnak, ami szabad utat fúj az idei 6844. csapolásnak. Amikor erről a sikerről kérdezem a gyárrészlegvezetőt, mint aki egyetlen mozdulattal akarna elmondani mindent, széttárja a karját, aztán , csak azt mondja: „Rend van.” „És ez itt mit jelent?” „Megmutatom, jöjjön!” . Baktattunk a hóban, az ismerősöknek, műszakosoknak csak egy-egy intés volt a köszönés. Az elegytéren az ócska mozdonyokat darabolták lángvágóval, s bár én majd’ hegynyi fémhulladékot láttam, a gyárrészlegvezető további munkára biztatta őket, mert az ő szeme készletben látta a hulladékot. „Talán elég lesz az ünnepekre” — dörmögte. Végigszaladtunk a kemencesoron, az öntőcsarnokban már lassabban mentünk, alaposan meg kellett vizsgálni a javításra váró üstöket. Az irodában végre megpihenhettem. A gyárrészlegvezető egy halom dossziét rakott elém: „Nézze át őket” — mondta. Belepillantottam, mire Pintér Imre lelkesen magyarázni kezdett: „Kidolgoztuk a mennyiség és a minőség után járó prémiumrendszert. Minden munkakörnél, minden embernél tudjuk, mit kell elvégeznie a fizetéséért, mikor kaphat prémiumot és mikor vonhatunk le tőle. Az elegymester, a darukötöző, a segédek, az olvasztárok, a főolvasztárok, a a műszakos üzemvezetők és termelésirányítók mindmind eszerint kapják a fizetésüket. Kemény dolog ez, de akinek nem tetszett, az elment. Megszűnt az együtt sírunk, együtt nevetünk elv, az emberek műszakokon belül érdekeltek az együttműködésre, a műszakok között pedig megy a hajtás a nagyobb jutalomért.” „Ez hát az egymillió-kétszázezer tonna titka!” „Az acélműsök nem milliókban gondolkodnak. Itt hiába mondaná, hogy hajtsunk, hogy elérjük a rekordot. Perceken, tonnákon múlik. Hogy tömörebb hulladékbála készüljön, mert azzal hamarabb megetetik a kemencét, hogy öt perccel előbb csapoljanak, hogy gyorsan visszatérjen a minták elemzése, hogy kevesebb hőenergiával és több oxigénnel dolgozzanak ... folytassam?” Négyen támasztjuk a korlátot. Egy órakor végre megszólal a duda, az acélgyártó és a segédek a pódiumra lépnek. Kiszúrják a kemencét, és pontban egy órakor megindul az acél. Már nem érezzük annyira a hideget, lassan átmelegszünk. Valaki már viccelni is tud: „Gyerekek, elég nullát írtunk?” A révedezésből újabb dudaszó ráz fel minket, az egyes kemencén is csapolnak. „Szegény fiú, nem sokáig örülhetett a sikernek... ” ’ — mondja Pintér Imre, s a másik acélzuhatag felé fordul. Azzal, s az összes többi mai adaggal már az egymillió kétszázezer tonnát fejelik meg. Gratulálunk és boldog új évet kívánunk egymásnak, néhány üdvözlő sort hagyunk a műszakos naplóban is, aztán Pintér Imre felemeli a telefont, a vasmű vezetőit hívja: „Jó szerencsét. Pintér... Jelenteni szeretnék ...” Jakab Klára