Dunaújvárosi Hírlap, 1981. november (26. évfolyam, 88-95. szám)
1981-11-10 / 90. szám
1981. november 10., kedd A mi világunk A jövő évben megújul a Táncsics Szakszervezeti Könyv- és Lapkiadó A MI VILÁGUNK című sorozata. A népszerű füzetek szerzői és szerkesztői 1982 januárjától egy-egy kiadvány terjedelmét megnövelve számonként nem egy, hanem három különböző témát tárnak az olvasó elé. A sorozat továbbra is mi világunkat óhajtja bemuatatni a ma emberének, ám még inkább törekszik az olvasmányosságra, az ismeretterjesztés korszerű eszköztárának felvonultatására. Ma: Koldusopera Az angol John Barnstaple Gay tizennyolcadik század elején írott művének — The Beggar’s Opera, A koldus operája — nyomán írta Bertolt Brecht 1928-ban a Dreigroschenopert, amely Kurt Weill szikrázó zenéjével hónapok alatt sikerre jutott, s amelyet mi Koldusopera címen ismerünk. A történet szerint a koldusokat trösztbe szervező Peachum és a banditákat előlegekkel kettős könyveléssel irányító Bicska Maxi szabályszerű diplomáciai harcot vív az alvilágban, s ez a hátborzongatóan ódon történet egészében azt példázza, hogy a rablógyilkosok csak abban különböznek a nagyiparosoktól és bankvezérektől, hogy ügyleteiket eléggé kisstílűen csinálják. Brecht ebben a darabjában tudta a „legvidámabban” megjeleníteni a farkasörvények világát, és éppen a Koldusoperában sikerült a legteljesebben megvalósítania az úgynevezett szenvtelen, elidegenítő színházat, amely nem a nézők érzelmeire, együttérzésére vagy ellenszenvére, hanem csakis és kizárólag érzelmire appellál. A Kodusoperát a szolnoki a Szigligeti Színház hozza el Bartók színháztermébe, Sándor Pál rendezésében. Bicska Maxit, mint vendég, Kern András alakítja. Újítási Magazin Elkészült az Újítási Magazin mintaszáma, amely sokféle újítást kínál átadásra, átvételre. A kesztőbizottság a folyóirat szertársadalmigazdasági igényt szeretne kielégíteni azzal, hogy létrehozza a különböző újítások , tapasztalatcsere-fórumát. A Táncsics Szakszervezeti Könyv- és Lapkiadó 1982-től negyedévenként megjelenő füzete remélhetően változtat valamit azon a gyakorlaton, amely szerint az újításoknak csupán 1,2 százalékát hasznosítják más vállalatoknál. Kiállítás a képcsarnokban Ugyanaz másképp Nem valószínű, hogy lehet még valami újat hozni a tájképfestészetben, hiszen a természet oly sok festőt megihletett már. Aligha képes bárki is mást elmondani a tájról, mint amit az elődök is elmondtak és a kortársak is kifejeznek. Legföljebb arra vállalkozhat egy mai tájfestő, hogy másképp fogalmazza meg ugyanazt, legföljebb annyit tehet, hogy „beleadja” önmagát is a tájba — ez a „legföljebb” viszont egyúttal a „legtöbbet” is jelenti. A dunaújvárosi képcsarnokban most kiállító Tímár József festőművész nem marad e téren a látogatók adósa. Hagyománytisztelő, realista stílusú képei sajátos egyéniségre vallanak. Az ősz és a tél jelenik meg a festmények többségén, a képek tehát egyfajta ,szomorú megbékélést hordoznak. Érdemes figyelni a napszakokra is: a fénysugár, mely megvilágítja a tájat, rendszerint alkonyi. Legkevésbé az égbolt sugall derűt, még a tavaszi virágzás fölé is sötéten borul, ugyanakkor a növények élénkebb színt kapnak. Ha az összhatást nézzük, Tímár József „visszafogja” a színeket, nem engedi, hogy harsánnyá váljanak, s ezzel lényegében nagyon fontos dolgot művel: megmenti "tájképeit a giccsveszélytől. Ami közhelyszerű témák esetében nem is olyan könnyű. Kell hozzá a művészi gondosság is, amely minden kétséget kizáróan jellemzi ezeket az alkotásokat, a képek megszerkesztettségét tekintve csakúgy, mint a kidolgozást illetően. Nem nehéz megjósolni, hogy ennek a tárlatnak sikere lesz. Timár József közérthető képi világot teremtett, olyant, amelyik felébreszti a városi emberben a természet utáni vágyat. —ács Új könyvekről Az utolsó emlékezők Vas István. Ki is ő? Költő, író, műfordító, nagy tapasztalatd kiadói szakember? Mindegyik. S emellett századunk szellemi mozgalmainak kitűnő krónikása is. Mért vijjog a saskeselyű? című visszaemlékezéseit korábban a Kortársban olvashattuk, most teljes terjedelmében két kötetben került az olvasók asztalára a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. Vas István kötetét nevezhetjük akár memoárnak is, de sokkal több annál: a két háború közti magyar irodalmi és művészeti élet körképe — személyes közelségből. Az ismeretek valóságos tárháza, a kor szellemi divatjainak feltérképezése, a Nyugat műhelyének alapos bemutatása. Emberközelből ismerhetjük meg Babitsot, Halász Gábort, Szerb Antalt, Derkovitsot, József Attilát, az idősebbeket és a még borzas fejűeket, Vas István korban is társait vagy az utána következőket. A visszaemlékezésnek számtalan olyan — dokumentum értékű — története van, mely jószerivel kisett volna az idő rostáján, mert a szereplők vagy nem élnek már, vagy nem írják meg emlékeiket. A Tények és tanuk a Magvető Kiadó egyik legismertebb sorozata. Jónéhány kötete nagy vitát, néha még vihart is kavart. A magyar visszaemlékezéseknek volt a legnagyobb sikere. A sorozat két új tagja szintén sikerre számíthat. Két, határainkon túl élő közéleti ember, író, publicista memoárjait tartalmazza. A rangosabb kétségtelenül Balogh Edgáré. Azé a Balogh Edgáré, aki Temesvárott született, Pozsonyban, majd Prágában járt iskolába, egyetemre, s jelenleg Kolozsvárott él. Nevét büszkén vállalhatja a szlovákiai magyar haladó szellemi mozglom éppúgy, mint az erdélyi. A Sarlómozgalom egyik vezetőjeként harcosan tiltakozott a cseh burzsoázia nemzetiségi és szociális politikája ellen. Számos cikket írt, röpiratot terjesztett, sorsa mi más lehetett volna, mint a kiutasítás. Így költözött Erdélybe, ahol töretlen szorgalommal és tehetséggel folytatta közéleti, írói tevékenységét. Az 1937-es, immáron már legendás hírű marosvásárhelyi találkozó egyik szervezőjeként hirdette a Duna menti kis népek összefogásának barátságának, szükségességét. A Tények és tanúk sorozatban megjelent két kötete két, történetileg is fontos művét tartalmazza: a Hét próbát és a Szolgálatban-t. Az első 1924-től 1934- ig, a másik 1935-től 1944-ig mutatja be a kort, s Balogh Edgár harcostársait, ellenfeleit, Kovács Endrét leginkább mint kiváló polonistát, lengyel irodalommal foglalakozó irodalomtörténészt ismerjük. Korszakváltás címmel közreadott kötetében életpályáját mutatja be. Ő is Pozsonyban, majd Prágában tanult, s csak 1938-ban költözött Magyarországra. A Csehszlovákiában töltött éveiről írja: „A társadalmi problémák iránti érzék tette nemzedékemet politikusán gondolkodóvá. Sokan az egyéni lét szorításában fedezték fel az egyetlen kiutat, s lettek szocialisták ...” Kötete fontos adalék a két háború közti szlovákiai magyar értelmiségi mozgalmak történetéhez. Például: a PONT Egy város művészetpolitikájának hatékonyságát nemcsak a hivatásos művészek és a közönség közötti kapcsolat mélységén, tehát a művészet iránti passzív, befogadó igény tartós és egyúttal fejlődő voltán lehet lemérni, hanem azon is, hogy hányan és hogyan lépik át a passzivitás és az aktivitás közötti határt, magyarán: él-e a „profizmus” mellett, s hozzá felnőve az „amatőrizmus”. Itt van például — hogy a színjátszásról beszéljünk — a PONT-színjátszók esete. Évek óta gyakorlatilag változatlan „színészállománnyal” dolgoznak, s keresnek (és találnak) olyan egyfelvonásos drámákat, játékokat, amelyeket az személyi adottságaikkal meg tudnak oldani, s az esetek többségében jól is oldanak meg. Ám működik a városban jónéhány amatőr színjátszó társulat, irodalmi színpad, amelyeknek legtöbbjéről szinte nem is tud a város, s ahol bizony elkelne a rendszeres tervszerű színészdramaturgia. Kézenfekvő tehát — s valóra válását feltételezve nagyon hasznos lesz éppen a város művelődés- és művészetpolitikájának integrálása jegyében — hogy a PONT- színjátszók úgynevezett stúdiót hoznak létre, amely egyrészt a már létező amatőrcsoportok tagjainak saját foglalkozásaikon túl is rendszeres képzést ad, másrészt a diákkorból kinövők, vagy akár más érdeklődők, ifjúmunkások (és nem munkások) kedvet kaphatnak arra, hogy a PONT-társulatban dolgozzanak. A stúdiófoglalkozásokat úgy tervezik, hogy november közepétől kezdve minden héten egy alkalommal három órán át tartó képzést adnának az érdeklődőknek a Bartók művelődési Központban. Ez természetesen, semmiféle kötelezettséggel nem járna, és semmiképpen sem akadályozná a résztvevőket abban, hogy saját csoportjukban továbbra is aktívan dolgozzanak — éppen ellenkező a cél: az amatőrszínjátszás kiterjesztése, és szakszerűbbé tétele. —ny Mester Attila: IGÉTLENÜL Ez a föld ahol annyiszor és ahol soha mégsem ez a föld amely nélkül s ahová mindenünnen ez, honnan egyszer én is mielőtt teljesen de azért mégis, mégis (azt hiszem).' & 5 , j BESZÉLNI NEHÉZ? „Beszél, mint a vízfolyás”, „Beszél, beszél, be nem áll a szájai”, „Egész nap jártatja a száját” - ezek a szólások mintha valahogy tagadó választ sugallnának a fenti kérdésre. Nézzünk meg egyet! „Beszél, beszél, de nem mond semmit”. Szerintem ez a megállapítás — mely szintén közismert, és az életben gyakran elhangzik — a helyes válaszadás kulcsa. Nem beszélni nehéz, hanem mondani valamit. „Jót s jól!” — jelentette ki a magyar nyelv csiszolásának, fejlesztésének egyik nagy mestere, Kazinczy több mint százötven éve. Igaz, versírók elé állította a fenti követelményt, de én azt gondolom, ez az a feladat, ami elé állítódik mindenki, aki valamit cselekszik, így az is mindenképpen, aki eszközül a nyelvet használja valamilyen szándéka megvalósításához. Nem mellékes a sorrend: „Jót” — vagyis emberséges, nemes szempontból megállapított igazságokat; szeretetből fakadó, segíteni akarásból kinyilatkoztatott szándékokat ; valóban igazságot kereső, tényleges és fontos dolgokat felvető kérdéseket — azaz csak ilyeneket kifejező szavaknak szabad elhagyni az ember száját. „s jól” — kéri Kazinczy, azaz kellő pontossággal, se többet, se kevesebbet, s belső látás, hallás, a képzealet is segítse, kellő hangerő vel, hogy el is jusson annak füléhez, akinek szánva lett. Hogy e kérdés ma mennyire aktuális, bizonyít ja, hogy Benkő Loránd, napjaink egyik nagy nyelvésze egy anyanyelv-oktatási konferencián az alábbiakat mondta: „...vajon melyik a lényegesebb veszély a nyelvhasználatban magában is, de nem utolsósorban ennek a társadalmi magatartásra való visszahatásában is? Az-e, ha valakinek a közlésében tipikusan nyelvtani hibák jelentkeznek, például iktelenül ragoz igéket, egyenlőré-t mond egyelőre helyett, kell menjek-et el kell menetnem vagy el kell, hogy menjek helyett, sőt horribile dictu — egyszer-egyszer még — suk, -sük-özik is? Vagy az-e, ha valaki nemtörődöm, hányaveti közléseiben minimális tekintettel sincs hallgató megértési érdekeire; a ... ha akár sznobizmusból, akár áltudományosságból, akár kényelmi szempontokból az idegen szavaknak, kifejezéseknek a megértést gátló özönét zúdítja hallgatóira vagy olvasóira;...” A sima beszédű, választékos, mind nyelvtani, mind a kiejtés szempontjából kifogástalan semmitmondás és a göcsörtös, darabos, esetleg nyelvtani hibás vagy esetleg nem elég esztétikai hangzású, de valóban lényeges igazságokat kimondó beszéd közül — inkább az utóbbit becsüljük. Természetesen tudnunk kell, hogy nem ez a követendő példa. Harmadiknak véve a végletesen rosszat (vagyis amikor rossz, semmitmondó, esetleg hazug tartalmat rossz, zavaros megfogalmazásban, esztétikusságra egyáltalán nem törekvő megnyilatkozásban találunk), sohasem szabad szem elől téveszteni a negyedik változatot, a követésre méltót: azt, amikor jó, igaz és fontos tartalom szép formában jelentkezik. Így beszélni — furcsa, de elsősorban megint nem formán, vagyis nem külsőségeken múlik, hanem a bensőn, a jellemen. ' Ha akkor szólok, ha van mit mondanom, ha csakugyan azt akarom, hogy akihez beszélek, megértse, amit mondok, ha tisztelem mind önmagam, mind azt, akivel közölni akarok valamit; ha nyíltan, őszintén fordulok felé, ha nincsenek gátlásaim vele szemben, de nem is becsülöm le őt, s ezért természetesen viselkedem előtte — akkor beszédem nem lesz terjengős, hanem akaratlanul is világosan és szabatosan beszélek, érthetően, értelmezve, amit mondok; ösztönösen is arra törekszem, hogy szépen nyújtsam át gondolataimat. K.E. DURKÓ GÁBOR RAJZA