Dunaújvárosi Hírlap, 1983. augusztus (28. évfolyam, 61-69. szám)
1983-08-02 / 61. szám
XXXIIi évfolyam, 61. szám ^ 1983 augusztus 2., kedd ^ Ára: 1.80 Ft AZ MSZMP VÁROSI BIZOTTSÁGA ÉS A VÁROSI TANÁCS LAPJA Vasárnap A Csiribiri együttes ifjúsági csoportja mutatkozott be vasárnap este a Dózsa mozi előtt. A Ságvári Endre Általános Iskola diákjainak produkcióját, a népi játékot nagy tapssal fogadták a gyerekek. A produkciókról kérdeztük két elfogulatlan néző véleményét. Láng Csaba: Itt lakunk a közelben, mindig lejövünk megnézni a műsorokat. Nekem legjobban a néptáncosok tetszettek. Jó program, egy kis vasárnap esti kikapcsolódás ez a gyerekeknek. Az újságban olvastuk, hogy lesz ez a meseműsor, lesétáltunk, esetleg egy fagyit is megeszünk hazafelé. Azt azért nem bánnám, ha nekünk, felnőtteknek is mutatnának valamit. Jó ötletnek tartanám, ha mondjuk a felnőtteknek szánt műsort egy ehhez hasonló mesejáték követné. Szívesen hallgatnék mondjuk egy humoristát, vagy azt a fiatalembert, aki hegedült a Ki mit tud?-on. Láng Erika: Szeptemberben megyek iskolába, de azért még mindig szeretem a meséket, nagyon Édesanyám szokott olvasni nekem. Ilyen előadáson többször voltam már, láttam Térdszili Katicát, a Kocsoa anya Mihály házasságát, meg Gőgös királykisasszonyt. Most a basa tetszett a legjobban, mert turbánja volt. Szeretek idejönni, mindig érdekeset látok. És este még hazaérünk a tévémacira. Igazából most nem nagyon tudtam figyelni, mert az előbb megcsípte a lábamat egy darázs, anyuék el is vittek orvoshoz, és kaptam rá gyógyszert. De csak az elején fájt, amikor a hasa bejött, már el is felejtettem. Este a mozi előtt Nem a ruha teszi (?) Az újtelepi Szikra bisztróban történt tegnapelőtt. Egymás után négy férfi lépett be az ajtón: egyikük koszos, festékfoltos hosszúnadrágot és inget viselt, a másik három csak úgy könnyedén félmeztelen, egyetlen shortnadrágban volt. Elvégre nyár van — gondolhatták magukban , miért is ne tehetnék meg, hogy a harmincöt fokos kánikulában így védekezzenek a hőség ellen. Még akkor is, ha útjuk a családi házas, falusias városrész kocsmájába vezet, hogy szórójukat hideg sörrel csillapítsák. A bisztró dolgozója azonban korántsem így értékelte ezt a dolgot. A piszkos, festékes, ám hosszúnadrágban és ingben érkező férfit annak rendje és módja szerint kiszolgálta, míg másik háromnak — mondatán: nem az alkalomhoz illő öltözékben jelentek meg a kocsmában — forgalom ide, forgalom oda, nem adott sört. Talán mégiscsak a ruha teszi az embert? Elvagyunk... — Szereti a dinnyét? — Szeretem hát! Mindennap megeszek legalább egyet. A mai adagomat el is fogyasztottam már. Zsebeházi Józsefné egy dinnyehalom tövében, a piacon „élvezi” a tikkasztó vasárnap délutánt. Rajta kívül még egy árus kínálná portékáit — ha volna kinek. — Fél ötkor jövök be Baracsról — mondja az asszony —, és este a fél kilencessel szoktam hazamenni. Csak éjszakára hagyom itt a dinnyét, az őrnek. Nem igazán jó a termés. Láthatja, picikék. A szárazságot nagyon megsínylették. 14 forint a sárga, 12 a görög kilója. Az apróbbakért 8, illetve 7 forintot kér Zsebeháziné. — Tavaly 30 forinttal, az idén, két hete 20-szal kezdtük a szezont. A legelsőket az autóbusz is behozta, olyan kevés volt.. . Hogy megéri-e? Ha sikerül, akkor igen. Lutri, kérem, az a rengeteg munka ... Ha jövőre is tudunk jó földet bérelni, azért megint belevágunk. Én, ugye nem dolgozok, csak otthon, meg a dinnyével... Á, nem segít nekünk senki. Az uramé a fő gond: amikor nem megy a vasműbe, olyankor csinálja a paraszti munkát. — Szabadság? Nyaralás? — Nyáron? — kérdez vissza csodálkozva. — Egyébként sem szoktunk. Elvagyunk otthon. Nem vagyunk mi városi emberek . . . Nem úszta meg szárazon G. Cs. története talán nem mindennapi. Kánikulai nap volt, és este hét órakor úgy találta: kellemes lenne egyet úszni. Beült hát egy szál fürdőnadrágban a kocsijába és a szabad strandra hajtott. Mivel már senki sem volt a parton, és a vízben sem lubickoltak, úgy gondolta, nem a parkolóban áll meg, hanem — hiszen úgyis csak egy fürdőnadrág van rajta — egészen a víz széléig hajt. Jólesett megmártózni a hűvös vízben, jó félórát úszott, azután megelégelte a fürdést, és széles karcsapásokkal a part felé tartott. A kocsija mellett egyenruhás vizirendőr várt rá. A meglepetéstől alig tudott szólni, mégis szabadkozni próbált: isten bizony esze ágában sem volt a kocsiját a Duna vizében mosni, csak éppen fürdött egyet, hiszen láthatja, most jött ki a vízből, és már törülközik is, pattan a kocsiba, és megy haza. Azaz, hogy csak ment volna, mert a rendőrt cseppet sem érdekelte, és nem hatotta meg a mentegetőzés és a kékesszürke egyenruha viselője nyomban számlát állított ki százforintos helyszíni bírságról. G. Cs.-nek több, mint tízéves autóvezetés után ez volt az első büntetése. Azt is vizirendőr szabta ki. — ti — Színes történetek Ha egy nyarat meg lehetne írni huszonöt sorban ... Ha egy napot, vagy egy órát meg lehetne írni belőle úgy igazán ... Nevetnem kell magamon. Apropó. A szembejövő kissrác éppen egy hatalmasat harapna a fagyiból, mikor a váratlan kipufogó durranásra összerezzen, a tölcsér szétroppan kezében, a fagyi máris oda. Mégsem fakad sírva: részvevő elképedt arcomat látva felnevet. Cserébe végigállom a sort a presszó előtt, hogy meglephessem egy új fagylalttal. Fél délutáni, tikkadt mezei gyaloglás után végre artézia kútra bukkanok. Ráhasalok csővel meghosszabbított nyomókarra, és számat odaszorítom a kifolyóhoz — amiből ez a hang jön: kszssz... A szomszédos kertből pedig harsány nevetés: a kapanyélre támaszkodó gazda mulat rajtam, hogy a könnye csorog. Aztán otthagyja a kapát, térül-fordul, párás fémbögrével jön vissza a házból. Kínálja. Hideg sör , van benne. Barátom barátnője csudára barna. Még a lábujja is. Duna-part? — kérdezem. Strand? Balaton? Tengerpart? Csak a fejét ingatja. Ahogy a lenge blúzból kiviláglik, nincs rajta bikinihagyta fehér folt. Áh, szóval nudistatelep! Vagy szolárium? Szó sincs róla. Pár nap múlva, hazafelé menet, meglátom: ott könyököl háztető peremén, és csúfon adárosan integet lefelé. Hazamegyek, fogom a pokrócot, irány a tetőkijáró. Mikor lenyomom a kilincset, kacagást hallok a túloldalról. Zárva. És kívül van a kulcs. Vihar - sajátos felfogásban Shakespeare Szentendrén Szentendrét irigyelni szoktam. Ott mindig van (volt) valami jó program. Nyáron is az Emlékszel néhány éve azt ötletet is irigyeltem Szentendrére, hogy kitalálták: megrendezik a művészeti főiskolások fesztiválját. Milyen jó buli! Fiatalos, kedves, olcsó, visszatérő, népszerű, országraszóló, emlékezetes. Pénteken este, ingzsebemben egy meghívóval. Szentendrére megyek. Ismeretlen, önfenntartó amatőr együttes Shakespeare Vihar című drámáját adja elő, átírásban, sajátos felfogásban. (Elöljáróban csak annyit, hogy az átírás elég bátor: német fasiszta indulót is énekelnek benne) Nyáron Shakespeare? Elég nagy bátorság. (Később látjuk, hogy nem ez volt a legnagyobb.) A parkolóban néhány autó, a bejárat előtt tömeg. Ez a közönség nem autóval jár. Találkozom egy neves színházkritikussal is. Az előcsarnokot alakították át színpadnak, körben a földön, félretolt pultokon ülünk, és nézzük Shakespeart. Arra gondolok, hogy a jó öreg William mit szólna, ha látná az egyik lábán piros, a másikon fekete harisnyát viselő Ariadnét, a lányt, aki pingpong labdával a szájában mutogat, a szedett vedett ruhákban izzadó katonát, aki minden funkció nélkül a közönség mögött zseblámpával sétál egyik sarokból a másikba, a szereplők arcába vakuzó süldő lányt, akiről csak a gyér tapsok fogadásakor tudtuk meg, hogy szintén zenészt akarom mondani színész. Fél tízkor már kinn vagyunk az utcán. — Nyári Shakespeare — mondja a neves kritikus ás jót nevetünk a látottakon és magunkon. Kellemes szél fújdogál. — ol —