Dunaújvárosi Hírlap, 1984. november (29. évfolyam, 88-96. szám)

1984-11-20 / 93. szám

1984. november 20., kedd TA'J OLO' m CSÜTÖRTÖK: Sós György: Az emmenthali hó­hér (Bartók Béla Művelődési Köz­pont stúdiótermében a Pont Színjátszó együttes előadása, 19 órakor) H: IDŐSZAKOS KIÁLLÍTÁSOK: 10 éves a Munkásművelődési Központ (Kiállítás a Mező Imre Álta­lános Iskola galériájában) Bartos Endre amatőr szobrász kiállítása (A Bartók Béla Művelődési Központ aulájában) Schéner Mihály szobrászművész kiállítása (Az Uitt­­eremben) Ásvány-kiállítás (Az MMK előcsarnokában) ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSOK: Római kori sisak Dunaújváros története az őskor­tól napjainkig (Az Intercisa Múzeumban. Megtekinthető hétfő kivételé­vel naponta 10—18 óráig.) S? GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI PROGRAMOK Nyolcadikosok klubja Beszélgetés a továbbtanulásról (Az MMK 204-es termében, no­vember 21-én 17 órától) Múzeumbarátok köre Ókor (November 21-én 16 órakor, az Intercisa Múzeumban) Ifjúsági fórum Fiatalkorú bűnözés — ifjúságvé­delem (Az MMK 310-es termében no­vember 22-én 17 órától) Rádiófelvétel Zene a konyhában Tréfás zenei vetélkedőn vettek részt a Münnich Fe­renc Gimnázium énekkará­nak tagjai. A Magyar Rádió Három a tánc című műsorá­ban a dunaújvárosi kóruson kívül a budapesti Veress Pálné Gimnázium és a deb­receni Református Gimná­zium diákjai játszottak. A nyilvános felvételt vasárnap a Magyar Rádió épületének márványtermében rögzítet­ték, majd egy későbbi idő­pontban közvetítik. A diá­koknak népdalokat kórustánc-dalokat, kellett énekel­niük, válaszolniuk kellett a zeneirodalom egészét átfogó elméleti kérdésekre, és volt olyan versenyszám is, amikor konyhai eszközök segítségé­vel kellett „eljátszaniuk” egy zeneművet. Hatvan oka lehet Talán megmenthetők Az első (tipikus) eset: Az asszony egyedül nevelte fiát, albérletben laktak évekig, s hogy lakást vehessen, túl­munkát vállalt. A gyerekre már nem maradt ideje, ere­je. Mire beköltöztek a lakás­ba, elvesztette a fiát: csa­lád és érzelmi kötődés hiá­nyában a szeretetre vágyó kamasz fásult lett. Tanítási idő alatt játéktermekben csavargott, félévkor nyolc tárgyból állt bukásra. Veszé­lyeztetetté nyilvánították. A veszélyeztetettség azt jelenti, hogy a gyermek kör­nyezetében, családi hátteré­ben olyan hiányosságok, hi­bák vannak, amelyek miatt nincs biztosítva a gyermek normális biológiai, szellemi, pszichikai, érzelmi fejlődése. A nyilvántartási lap szerint hatvan oka lehet a veszé­lyeztetettségnek. Ezek egy csoportja anyagi gond, egészségi ok, a gyermek sze­mélyiségének zavara, a leg­nagyobb veszélyforrás azon­ban a környezet, a család. Dunaújvárosban 259 ve­szélyeztetett és potenciálisan veszélyeztetett gyerek — az általános iskolások 2,9 szá­zaléka — tanul. A kimutatás precíz. Iskolánként, osztá­lyonként, a veszélyeztetett­ség okának feltüntetésével, név szerint tartják számon őket.­­* A második (nem éppen tipikus) eset: Az anya lel­kiismeretes és jó szándékú, de analfabéta. Nem tudja el­olvasni még az ellenőrző könyv bejegyzéseit sem. A fia, hogy a kötöttségektől szabaduljon, kihasználja ezt, anyjának gyenge egyénisé­gével szemben inkább báty­jához vonzódik. A testvér börtönviselt, szabadulása után öccsét is beszervezve csavarog, lop. Az okok között — a du­naújvárosi diákok esetében legalábbis — a szülői fele­lőtlenség, a gondozás és a felügyelet hiánya áll az első helyen. Hetvenhat esetben emiatt veszélyeztetett a gyermek. Negyvenhét eset­ben a szülők alkoholizmusa az ok. Valamelyik szülő gyakran változó élettársa miatt tizenegy gyereket vet­tek a veszélyeztetettek listá­jára, kifejezetten szegény­ség miatt mindössze három diák van nyilvántartva. A gyermekek fejlődését ve­szélyeztető okok kiegészíthe­tik és fölerősíthetik egymást, olyannyira, hogy néhány kisgyereket — s ezek már gyámhatósági esetek — nyolc-tíz szempont szerint is veszélyeztetettnek kell minősíteni. * A harmadik (egyáltalán nem tipikus) eset: A jól ke­­­reső kisiparos nem jött ki feleségével, elváltak, mindketten új élettársat vit­­­tek a közös lakásba. Egy­szerre készült szülni mind­két asszony, ez mindennapos veszekedések forrása volt. A gyerek elfásult, majd búsko­­moró lett, megszökött, nagy­anyjánál talált menedéket. A példaként hozott három eset egyetlen osztályból való, e három — s mellette még tizenhárom potenciálisan ve­szélyeztetett — gyermek gondja egyetlen pedagógus­nak jelent (nem) minden­napi feladatot. — Az első diák — mond­ja az osztályfőnök — egy csavargással töltött nap után beállított hozzám. Késő este volt, a gyerekeim már pizsa­mában voltak. Kerestettük egész nap, a gyámügytől is kellett tartania, ez volt-e az ok, vagy hogy nálunk vég­re családot láthatott, nem tudom, de a fásult, kiábrán­dult gyerek elsírta magát. Félve mondom ki , azóta nem csavarog. A második gyereknek annyi programot szervezek, amennyit csak tu­dok: tanulószoba, korrepetá­lás, hulladékgyűjtés, rajfog­lalkozás — ne maradjon ideje a bátyjával lenni. A harmadik esetben rendező­dött a család élete, a fiú — és ezt máig sem értem mi­ért — az apjához került gondozásba, megszűntek a veszekedések, mégha elég szeretetet nem is kap a gye­rek. — Megmenthetők? — kér­dezem a huszonegy éve ta­nító pedagógusnőt, mire ő halkan, és sokára mondja a választ. — Talán. J. K. Nemcsak festmények Schéner-tárlat Schéner Mihály festőmű­vész alkotásaiból nyílt kiál­lítás csütörtökön az Uitz teremben. A művész 1947- ben fejezte be tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, ahol Rudnay Gyula volt a mestere. Angliában, Francia­­országban, Spanyolországban, Svédországban és az Egyesült Államokban járt tanulmány­úton. Három évtizede rend­szeresen bemutatkozik ön­álló tárlatokon. Munkásságát 1972-ben Munkácsy-plakettel jutalmazták. Korai, főként a természet szépségeit feldol­gozó munkáit posztimpres­­­szionista felfogás és realista hangütés jellemezte, majd expresszív és szürrealista tendenciák, a pá­rzsi iskola szellemében alkotott. Újab­ban a magyar folklór ismert motívumai tűnnek fel ké­pein, kontúrjaiból alakítja ki artisztikus színezésű festmé­nyeit, amelyek olykor átlépik az absztrakció határát. Egy évtizede a szobrászat és a kerámia területén is tevé­kenykedik, mostani kiállítá­­sást e művekből is láthatnak az érdeklődők. Együtt a szabadságban Lengyelországi útiélmé­nyeiről számolt be Gál Ta­más, Dunaföldvár, Duna ut­ca 20. szám alatt lakó olva­sónk. Az útleíráshoz mellé­kelt fénykép 1980 áprilisá­ban, Tarnow városában ké­szült, s a város legendás hí­rű szülöttének, Beim apónak a síremlékét ábrázolja. Az emlékmű magyar nyelvű fel­irata: Bem apó a magyar szabadságharc legnagyobb hadvezére 1848—1849. Továbbra is várjuk olva­sóink útiélményeit, fénykép­felvételeit. Postacímünk: 2401 Dunaújváros, postafiók 123. Kérjük, a borítékra írják rá: „Együtt a szabadságban.” Megkérdeztük Birkás Istvánt Mit csinál mostanában? — Miért nem vesz részt a megyében élő képzőművészek téli tárlatán? — Négyezer kiállítást ren­deznek évenként Magyaror­szágon, ráadásul a nyári uborkaszezon után ilyenkor van rá dömping. A képeim nagy részét már elküdtem más tárlatokra, szinte semmi nincs itthon. Hipp-hopp tud­tam volna festeni néhány képet, de nem szeretek így dolgozni. Értelmetlennek tartom, hogy csak azért küldjék el valamit, hogy ol­vashassák a nevemet Móron. — Milyen kiállításokon sze­repel mostanában? — Koppenhágában nyílt egy tárlat, ahol F. Zámbó István festményeit, szobrait, Lukoviczy Endre grafikáit és az én festményeimet állítják ki. Márciusban Stockholm­ban mutatkozom be Csik­­szenttmihályi Róbert szob­rásszal és Nagy Gábor grafi­kussal. Ez egy nemzetközi vásárral egybekötött kiállí­tás,­­ ahol ötven-hatvan ország művészei állítanak ki, a galériások nézelődnek és vásárolnak. Tavasz végén pedig Münchenben lesz kiál­lításom. Ezek a legfontosab­bak. — Milyen a közérzete? — Szokás szerint rossz. Most éppen azért, mert nem haladok úgy a munkával, ahogy szeretnék. Az a lehe­tőség, hogy ilyen rangos ki­állításokon szerepelhetek, bé­nítóan hatott rám, teher volt a nyak­amon, nehezen oldó­dott föl bennem a dermedt­ség. Még most is csak a föl­szálló ágban érzem magam. — Most milyen képeket fest? — A színek közül most a zöld érdekel: kipróbálom, tudok-e zöldet festeni. A mostani képeim attól mások, mint a korábbiak, hogy — éppen a külföldi kiállításo­kon való szereplés miatt — próbálom egyszerűsíteni, konkrétabbá, érthetőbbé ten­ni a jelentéstartalmakat. Az ismeretlen stockholmi, kop­penhágai, müncheni nézőnek is értenie kell azt az üzenetet, amit az itt élők értenek. J. K. Harci események Dunapentelén és környékén (4.) Felszabadul Pentele Jellemző a helyzet rossz felismerése: a parancs sze­rint az egységnek a Sárbo­gárd—Nagylók—Hantos— Mélykút—Dunapentele Dél­vonalat kell tartania, viszont 6-án már a 31. gárda lövész­hadtest előnyomulásban ví­vott harcokat az elenséggel a Sárkeresztúr—Sárosd—Per­­káta—Kulcs (!) vonalon. Ha egy pillantást vetünk a tér­képre, jól kitűnik, hogy az események megelőzték a vé­delembe szorult vezetés el­képzeléseit és intézkedéseit. E támadás gyorsaságára a MÁV utolsó paksi járatának indítása is jellemző. Decem­ber 5-én, délután 4 órakor a Déli pályaudvar megafonja bejelentette, hogy a paksi vo­nat csak Dunapenteléig köz­lekedik. Egy óra múlva azt közölte, hogy csak Puszta­­szabolcsig, de egy újabb óra múlva már azt, hogy a vonat el se indul... December 6-án tehát a szovjet csapatok folytatták támadásukat. Enying térsé­gében érnek el sikereket, majd a megye délkeleti ré­szében is felgyorsítva a tá­madást, felszabadítják Duna­­pentelét, és estig a Kálóz— Sárosd déli széle—Adony déli széle vonalig nyomulnak elő­re. Pentelét a hadvezetés már csak ágyútűzzel próbálta vé­deni, így több lövés érte a fő felvonulási irányban lévő 6-os országút — jelenleg pa­pírgyár környéki — szaka­szát és a környező tanyákat. Számottevő ellenállásra nem került sor a visszavonuló csapatok részéről, de voltak magyar veszteségek is (Bozsó Imre kőteleki illetőségű hon­véd és Miklicz Viktor 40 éves kenderesi illetőségű honvéd.) A szovjet csapatok 1944. december 6-án este érték el a község határát és vonultak be Dunapentelére. 1944. kará­csonyán — a dunai átkelő­hely miatt­­— a községet légi­támadás érte. Az ebben részt­vevő egység(ek) nemzetiségét és hovatartozását a legalapo­sabb utánjárás után sem si­került tisztázni. Lehettek né­met vagy magyar vadász-, il­letve gyorsbombázók, de csaknem biztos, hogy nem tartoztak a H.U. Rudel zuha­nóbombázó ezredéhez, mert ők már 24-én délután vissza­tértek aznapi utolsó beveté­sükről. A község, december eleji felszabadítása után, 1945. ja­nuár közepén került újra a harci cselekmények tűzvona­lába. De előbb az ezt kiváltó előzményekről. A Budán be­kerített német erők kimenté­se a német hadvezetés szá­mára fontos presztízskérdés volt, mert a Führer megígér­te a város védőinek. Január közepéig erre már két kísér­let történt. Az első az ún. „Konrád I.” fedőnevű vál­lalkozás Esztergom—Bicske irányában történt január 1 — 12-e között. Eredményre nem vezetett. A második, ún. „Konrád II.” január 7—12-e között, főerővel Zámoly irá­nyában történt, de ez is ku­darcba fulladt. A német had­vezetés belátta, hogy Buda felmentésére az ,,északi meg­oldás” nem járható út, így került elő a már 1944. de­cember végén felvetett „déli megoldás”, amely a „Konrád III.” fedőnevet kapta. Ennek lényege: egy igen erős és koncentrált páncélos csopor­tosítás meglepetésszerű táma­dása, egy előzetes félrevezető csapás után. A csoportosítás — amely­nek erejét egyes hadtörténé­szek közvetlenül a kurszki páncélos csata ereje mögé sorolják — a német páncélos erők utolsó nagystílű vállal­kozása volt a II. világháború­ban. 560 páncélossal és 1200 löveggel, ill. aknavetővel ren­delkezett, és IV. SS-páncélos­­hadtest néven, a német 1. és 3. páncéloshadosztályt, a 3. SS „Totenkopf”, az 5. SS „Vi­king” és a 24/1. „Párduc” harckocsiosztályokat, vala­mint több más kisebb egysé­get (dandár és század) egye­sített. Magát a főcsapást 5 alfá­­zisban tervezték. Ezek között a megvalósítás sorrendjében számunkra a harmadik legfontosabb, amely szerint: a „a főcsapásmérő csoportosítás Dunapentele általános irá­nyában kettévágja a szovjet 3. Ukrán Front főerőit.” Eb­ben a feladatban működött közre a hadtest jobb szár­nyán a­ felvonuló 3. német páncéloshadosztály, amelynek induló ereje hat zászlóalj (11 páncéltörő ágyúval), négy könnyű- és négy nehézágyús üteg; 47 páncélos (14 „Pár­duc”, 14 Panzer IV., 8 ro­­hamlöveg, 11 vadászpáncélos) volt. A német hadvezetés ezt a csoportosítást jól rejtette, illetve sikerült azt a látszatot keltenie, hogy a IV. SS-pán­­céloshadtest elvonul Magyar­­országról. Ebben az is közre­játszott, hogy a szovjet légi­­felderítés a felhős égbolt és a gyakori havazások miatt a német csapatok mozgását nem tudta megbízhatóan kö­vetni. A tényleges helyzetről a szovjet hadvezetés csak a német támadás megindulása előtt néhány órával értesült! 1945. január 18-án indult meg a „Konrád III.” fedőne­vű felmentési kísérlet, amely­ben a részt vevő 3. német páncéloshadosztály feladatára kell figyelnünk, mert ennek lesz szerepe községünk törté­netében. A már felsorolt erő­vel támadó 3. hadosztály ugyancsak január 18-án 4.30- kor indította meg támadását a szovjet csapatok megerősí­tett körletének bal szárnya ellen, amely Nyikityin vezér­őrnagy parancsnoksága alatt harcolt. A szovjet csapatok itt arcvonal-kilométerenként csak négy nehézgéppuskát, négy páncéltörő ágyút és két tábori ágyút alkalmaztak. A peremvonal előtt négysoros elektromos drótakadály és aknamező húzódott. Ezen az aknamezőn a 39. utász zászló­alj emberei csak fáradságos — ötórai — munkával tud­tak utat nyitni. Az első lép­csőben a Párducok támadtak, ezeket követték a P—IV-esek, majd az önjáró lövegek. A szovjet ellenállást egy újabb páncéltörő-zár jelentette, amelyet a II. zászlóalj elő­nyomuló része balra előretör­ve bekerített és felgöngyölí­tett. A főellenállási vonal át­törése ezzel megtörtént. A támadás ezután jött csak len­dületbe, és 13—14 óra körül birtokba vették Enyinget. A 394. páncélgránátos ezred a nyitott jobbszárny védelmét vette át, hogy a 6. páncélos ezred és az 5. páncélgránátos ezred Enyingen át előrenyo­mulhasson. Ezek a vasútállo­más előtt, egy fogatolt szov­jet oszlopot legázolva 40 km-t törtek előre és 15.30 körül elérték Dég községet, és 18 órakor Kálóznál a Sárvíz­csatornát. A hadosztály éjjel átcsoportosított, és utánpót­lási, valamint üzemanyag­oszlopokat indított útnak. A páncélosoktól csak a 4. szá­zad tudott feltankolni. Phil­lips altábornagy hadosztály­­parancsnok elhatározza, hogy — a meglepetés kihasználá­sára — a 6. páncélos ezred zöme nélkül támad. (Folytatjuk) , Fekete István

Next