Dunaújvárosi Hírlap, 1985. április (30. évfolyam, 27-35. szám)
1985-04-02 / 27-28. szám
NA: A szakemberek azonban óvatosságra intenek a túlzottan széles körű fejlesztési elképzelésekkel kapcsolatban. Az előttünk álló másfél, két évtizedben ugyanis erőteljesen meg kell válogatnunk: mit, milyen sorrendben támogatunk, mikor, mire adunk pénzt. (Iparunk az ezredfordulóig — 2. oldal) Nehéz lenne nélkülük, színtelenebb lenne az élet, lassúbb a fejlődés, több a gond, kevesebb az öröm. Társadalmi munkások ... (Köszönöm, hogy adhattam — 4. oldal) Az itt állomásozó szovjet alakulatok lovaskatonái egynapi jó abrakért barátságból vállalták a szántást, vetést, de nem lehetett győzni a hatalmas területet. (Földosztás Pentelén — 5. oldal) Miért van az, hogy az óvodáskorban tapasztalható szép és érzelemgazdag hazafias nevelés, az életkor növekedésével párhuzamosan ellaposodik. Csak az életkori sajátosságok erre nem adnak magyarázatot. (Beszéd után ünnepi műsor — 6. oldal) Ne felejtsétek zsebetekben a kanalakat és rend lesz. Konyhánkon legalább 100 tányérunk volt, és most csak sajnos 14 van. (Történelem, á la carte — 7. oldal) Amikor elhallgattak a fegyverek — történelmi visszapillantásunk a 8—9. oldalon. * * AZ MSZMP VÁROSI BIZOTTSÁGA ÉS A VÁROSI TANÁCS LAPJA Kondor Lajos grafikája A 40. évfordulón negyven évvel ezelőtt szabadította fel hazánkat Vörös Hadsereg. Az évfordulóról országszerte ünnepségeken emlékeznek meg, Budapesten április 4-én 10 órakor katonai díszszemlét tartanak. Köszöntik felszabadulásunk ünnepét városunk üzemeiben, intézményeiben is. Az óvárosi szovjet hősi emlékműnél holnap 15 órakor rendeznek koszorúzási ünnepséget. Dunaújváros lakóinak nevében a politikai, társadalmi szervezetek képviselői helyezik el a megemlékezés virágait az emlékmű talapzatán. A központi városi ünnepséget szerdán, 18 órakor tartják a Bartók Béla Művelődési Központban, ahol Gadanecz György, a városi pártbizottság első titkára mond köszöntőt. Az ünnepi műsorban óvodások, általános és középiskolások, valamint főiskolások működnek közre. Szabó Lőrinc: Temirkul Umetoli Hol vagy, Temirkul Umetoli? Ki küldött, kirgiz? Amikor — úgy hittük — a legnagyobb volt a veszély s közöttünk még a mennydörgő anyag vívta csatáit, jöttél, idegen egyenruhában, de nem idegen szívvel, s először mondtad ki a szót, a világosságot a pokoli bunkerben: — Költő!... Turkesztán fia emelted a roskadozó magyart, két más nyelven dadogó agy közé szellemi apák nevét, s álmodat vetted tolmácsnak, megmentetted a könyvtáram, a családom, életem s többet is... tán mindent... — Hol vagy? Ki vagy? Tudtad, mit tettél? — Nem. — Csak a magam csodáját mondom, s úgy suttogom nevedet: Temirkul Umetoli. Csanádi Imre: Ismeretlen katona Ahol találták, ahol vége jön, elkaparták a marhalegelőn. Hadak nyomán holttestek mindenütt — bűzlőn, kifosztva ő is ott feküdt. Nemhogy bakancsa: mása sem maradt — dögcédula, vagy levél, vagy irat. Émelygő-szánó, hajszolt emberek gödörbe húzták: ki sirat, gyerek? — Nyugszik azóta, névtelen halott, magában, olcsó fakereszt alatt. A szőlők útja mellett, ott pihen, a vérre torkos Vértes töviben, silány sírban, az is kővel ragyás, alig látszik halomnak, de vigyáz az állami pásztor, hogy sanyarú füvéért meg ne gázolhassa juh; nem fordul rá traktor, szekérkerék; kijár neki virág egy-egy marék; viszik-hordják rá, sértett, hű, konok gyászban, a csöndes parasztasszonyok. Távolból géppuskák kelepelését hallottuk, majd erősödött a harcizaj. Az ablakon át láttuk, hogyan vágtat végig a főutcán a szovjet lovas járőr. Az utca végén pihenőt tartottak, majd lépésben megindultak visszafelé. A mi házunk előtt egy szép szál fiatal lovas megsarkantyúzta lovát, az alacsony léckerítésen át beugratott az udvarra, és lovát az almafához kötötte. Nálunk nagyanyám volt a gazda. Szigorú, akaratos asszony, aki nem ismerte a félelmet. Kendőt kötött — mint mindig, ha idegen érkezett —, kilépett az ajtón, és ráförmedt a hosszúra nőtt, fekete hajú legényre: „Nem látod, hogy kapu is van?” A fiú nevetett nagyanyám mérgén, kezdte volna leszerszámozni a lovát, amikor egy idősebb katona nyitott be a kapun, és tört magyar nyelven közölte nagyanyámmal, hogy őrmester vendégünknek készítsen szállást néhány napra. Nagyanyámnak még válaszolni sem volt ideje, amikor újabb lárma és mozgolódás támadt. Egy vágtató lovas odakiáltott valamit orosz nyelven a mi fiatal őrmesterünknek, mire az lóra pattant, és úgy, ahogyan érkezett, a kerítésen át kiugratott az utcára, majd elvágtatott a többiekkel. Nem sokkal később fegyverropogást hallottunk a falu nyugati végéből, de a csatazaj öt percig sem tartott, a szovjet katonák máris tódultak visszafelé. Kisvártatva megláttuk a mi őrmesterünket is, a homloka merő vér volt, kezét arcára szorítva görnyedten lépegetett, ketten is támogatták. A konyhában fektették le az öreg díványra, s néhány perc múlva megpillantottam falunk öreg orvosát. Rémülten toporgott két szovjet katona között, nem tudta, mit akarhatnak vele, úgy kellett az ajtón beráncigálni. Amikor meglátta a sebesültet, és megértette, miről van szó, gyorsan munkához látott. Kitisztította, leragasztotta a sebet, és a sebesültet a tisztaszobában ágyba dugták. Akkorra nagyanyám is megenyhült. Elegünk volt már nekünk a németekből, alig vártuk, hogy kitakarodjanak. Nagymama finom krumplilevest főzött zöldséggel, sok szalonnával, és nem mozdult el az őrmester mellől, amíg az a tele tányért ki nem kanalazta. A fiatalember már másnap talpon volt. Közöttünk ült a konyhában, s gyűrött noteszban őrzött két fényképet magyarázta. Az egyiken nyilván a papát-mamát láttuk, a másik fiatal lányt ábrázolt, s mivel nem értettük egymás nyelvét, csak gondoltuk, hogy a menyasszonya lehet. Szerencsénkre megérkezett az előző napi tolmács, s megtudtuk tőle, hogy vendégünknek Kamo Abasidze a tisztességes neve, messzi Grúziából vetődött hozzánk, a Grúzia nevét hamar megtanulta nagyanyám, de a katonáét sehogy sem tudta megjegyezni. A grúz őrmestert csak így emlegette, és így maradt meg a falu emlékezetében is. Aznap vidám esténk volt. Nem tudom, maradt-e ahhoz hasonló emlékem gyerekkoromból. Előkerült egy szőke, jó húsban levő orosz katona, aki harmonikával állított be hozzánk, mögötte a tolmács, két fekete kenyérrel és két katonakonzervvel megpakolva, öreganyám tettetett haraggal kérdezte meg Kamotól: „így élünk mostantól? Muzsikaszóval?” A grúz őrmester komolyra vált arccal intett nemet. Még tart a háború, mondta, cseppet sem vidáman. Nem is kellett várni, csak hajnalig. Még meg sem virradt, amikor elkezdődött a zenebona. Én az udvarból csak annyit láttam, hogy Kamp egy másik társával géppuskát cipel a várdombon álló templom felé, s még körül sem nézhettem, már kerepelt is a géppuska a váromladék mögül. Mint rossz álomra emlékszem, hogy a lármázó, izgága németek hogyan özönlötték el a falut, berontva a házakba, nincsenek-e ott megbúvó szovjet katonák. Alighogy a zaj lecsendesült, a szomszédasszony jött lélekszakadva a rossz hírrel, hogy a németek felkúsztak a templomtoronyba, és agyonlőtték az onnan lövöldöző őrmesterünket. Nagymama szigorú arca kőszoborrá keményedett, kendőt terített a vállára, és fütyülve a zűrzavarra, a paplak felé indult. Talán fél óra múltán titokzatos arccal, de megenyhülve érkezett haza. Kérdeztem, hogy a kendőjét hol hagyta el? Egyetlen szóval sem válaszolt. Egész nap a szavát sem hallottuk, este pedig — ilyen még nem volt — egy fazék levest tett a füles kosárba, és rám bízta, hogy vigyem el a plébános úrnak. Aznap éjjel alig aludtunk valamit. Korán reggel arra riadok, hogy kopogtatnak az ajtón. S ki lép be rajta? A grúz őrmester sértetlenül, a két szeme valósággal kacag, vállán a nagyanyám kendője. Az történt, hogy németgyűlölő plébánosunk felüzent a toronyba, hogy jönnek a fasiszták. A grúz őrmester nem értette pontosan, mit akarnak vele, de más választása nem volt, követte az idős papot, aki elrejtette a templom alatti kazamatában. Nagy ember lett az én nagyanyámból, de még belőlem is. Egy ezredes jött el hozzánk, hogy a kezünket megszorítsa. Este pedig, kis gyűlés és szerény vacsora volt az iskolában. Magam is ott ültem az ezredes mellett, plébánosunk, a harangozó és nagyanyám társaságában. Az ezredes beszédet mondott, de a hadaró tolmács fordításából csak annyit értettem meg, hogy jó népnek mondta a magyart, s hogy nem érdemeltünk ennyi szenvedést. Tíz napig élt még nálunk a grúz fiú, s mondhatom, nem volt nála népszerűbb emberünk azóta sem. Nagyanyám nem is hitt neki, amikor továbbkészülődött. Az őrmester nem viccelt, csendben mondogatta, hogy mennek Berlin felé. Nagymama szinte megnémult. Arcán ugyan semmit sem láttunk, de észrevettem, hogy remeg a keze, amikor védence fényképét imakönyvébe zárta. Kamo Abasidze is nehezen búcsúzott. Megígérte, hogy majd visszajön, és szép kendőt hoz nagyanyámnak. Nagyobbat, melegebbet a réginél. K. Gy. I