Dunaújvárosi Hírlap, 1985. április (30. évfolyam, 27-35. szám)

1985-04-02 / 27-28. szám

N­A: A szakemberek azonban óvatosságra intenek a túl­zottan széles körű fejlesz­tési elképzelésekkel kap­csolatban. Az előttünk álló másfél, két évtized­ben ugyanis erőteljesen meg kell válogatnunk: mit, milyen sorrendben támogatunk, mikor, mire adunk pénzt. (Iparunk az ezredfordu­lóig — 2. oldal) Nehéz lenne nélkülük, színtelenebb lenne az élet, lassúbb a fejlődés, több a gond, kevesebb az öröm. Társadalmi mun­kások ... (Köszönöm, hogy adhat­tam — 4. oldal) Az itt állomásozó szov­jet alakulatok lovaskato­nái egynapi jó abrakért barátságból vállalták a szántást, vetést, de nem lehetett győzni a hatal­mas területet. (Földosztás Pentelén — 5. oldal) Miért van az, hogy az óvodáskorban tapasztal­ható szép és érzelemgazdag hazafias nevelés, az élet­kor növekedésével párhu­zamosan ellaposodik. Csak az életkori sajátosságok erre nem adnak magya­rázatot. (Beszéd után ünnepi mű­sor — 6. oldal) Ne felejtsétek zsebetek­ben a kanalakat és rend lesz. Konyhánkon leg­alább 100 tányérunk volt, és most csak sajnos 14 van. (Történelem, á la carte — 7. oldal) Amikor elhallgattak a fegyverek — történelmi visszapillantásunk a 8—9. oldalon. * * AZ MSZMP VÁROSI BIZOTTSÁGA ÉS A VÁROSI TAN­ÁCS LAPJA Kondor Lajos grafikája A 40. évfordulón negyven évvel ezelőtt sza­badította fel hazánkat Vörös­­ Hadsereg. Az évfor­­­dulóról országszerte ünnep­ségeken emlékeznek meg, Budapesten április 4-én 10 órakor katonai díszszemlét tartanak. Köszöntik felszabadulá­sunk ünnepét városunk üze­meiben, intézményeiben is. Az óvárosi szovjet hősi em­lékműnél holnap 15 órakor rendeznek koszorúzási ün­nepséget. Dunaújváros lakói­nak nevében a politikai, tár­sadalmi szervezetek képvi­selői helyezik el a megem­lékezés virágait az emlékmű talapzatán. A központi városi ünnep­séget szerdán, 18 órakor tartják a Bartók Béla Mű­velődési Központban, ahol Gadanecz György, a vá­rosi pártbizottság első tit­kára mond köszöntőt. Az ünnepi műsorban óvodások, általános és középisk­olások, valamint főiskolások működ­nek közre. Szabó Lőrinc: Temirkul Umetoli Hol vagy, Temirkul Umetoli? Ki küldött, kirgiz? Amikor — úgy hittük — a legnagyobb volt a veszély s közöttünk még a mennydörgő anyag vívta csatáit, jöttél, idegen egyenruhában, de nem idegen szívvel, s először mondtad ki a szót, a világosságot a pokoli bunkerben: — Költő!... Turkesztán fia emelted a roskadozó magyart, két más nyelven dadogó agy közé szellemi apák nevét, s álmodat vetted tolmácsnak, megmentetted a könyvtáram, a családom, életem s többet is... tán mindent... — Hol vagy? Ki vagy? Tudtad, mit tettél? — Nem. — Csak a magam csodáját mondom, s úgy suttogom nevedet: Temirkul Umetoli. Csanádi Imre: Ismeretlen katona Ahol találták, ahol vége jön, elkaparták a marhalegelőn. Hadak nyomán holttestek mindenütt — bűzlőn, kifosztva ő is ott feküdt. Nemhogy bakancsa: mása sem maradt — dögcédula, vagy levél, vagy irat. Émelygő-szánó, hajszolt emberek gödörbe húzták: ki sirat, gyerek? — Nyugszik azóta, névtelen halott, magában, olcsó fakereszt alatt. A szőlők útja mellett, ott pihen, a vérre­ torkos Vértes töviben, silány sírban, az is kővel ragyás, alig látszik halomnak, de vigyáz az állami pásztor, hogy sanyarú füvéért meg ne gázolhassa juh; nem fordul rá traktor, szekérkerék; kijár neki virág egy-egy marék; viszik-hordják rá, sértett, hű, konok gyászban, a csöndes parasztasszonyok. Távolból géppuskák kelepelését hallottuk, majd erősödött a harci­zaj. Az ablakon át láttuk, hogyan vágtat végig a főutcán a szovjet lo­vas járőr. Az utca végén pihenőt tartottak, majd lépésben megindul­tak visszafelé. A mi házunk előtt egy szép szál fiatal lovas megsar­­kantyúzta lovát, az alacsony lécke­rítésen át beugratott az udvarra, és lovát az almafához kötötte. Nálunk nagyanyám volt a gazda. Szigorú, akaratos asszony, aki nem ismerte a félelmet. Kendőt kötött — mint mindig, ha idegen érkezett —, kilépett az ajtón, és ráförmedt a hosszúra nőtt, fekete hajú legényre: „Nem látod, hogy kapu is van?” A fiú nevetett nagyanyám mér­gén, kezdte volna leszerszámozni a lovát, amikor egy idősebb katona nyitott be a kapun, és tört magyar nyelven közölte nagyanyámmal, hogy őrmester vendégünknek ké­szítsen szállást néhány napra. Nagy­anyámnak még válaszolni sem volt ideje, amikor újabb lárma és moz­golódás támadt. Egy vágtató lovas odakiáltott valamit orosz nyelven a mi fiatal őrmesterünknek, mire az lóra pattant, és úgy, ahogyan érke­zett, a kerítésen át kiugratott az ut­cára, majd elvágtatott a többiek­kel. Nem sokkal később fegyverropo­gást hallottunk a falu nyugati vé­géből,­ de a csatazaj öt percig sem tartott, a szovjet katonák máris tó­dultak visszafelé. Kisvártatva meg­láttuk a mi őrmesterünket is, a homloka merő vér volt, kezét arcára szorítva görnyedten lépegetett, ket­ten is támogatták. A konyhában fektették le az öreg díványra, s néhány perc múlva megpillantottam falunk öreg orvo­sát. Rémülten toporgott két szovjet katona között, nem tudta, mit akar­hatnak vele, úgy kellett az ajtón be­­ráncigálni. Amikor meglátta a se­besültet, és megértette, miről van szó, gyorsan munkához látott. Ki­tisztította, leragasztotta a sebet, és a sebesültet a tisztaszobában ágyba dugták. Akkorra nagyanyám is megeny­hült. Elegünk volt már nekünk a németekből, alig vártuk, hogy ki­takarodjanak. Nagymama finom krumplilevest főzött zöldséggel, sok szalonnával, és nem mozdult el az őrmester mellől, amíg az a tele tányért ki nem kanalazta. A fiatalember már másnap tal­pon volt. Közöttünk ült a konyhá­ban, s gyűrött noteszban őrzött két fényképet magyarázta. Az egyiken nyilván a papát-mamát láttuk, a másik fiatal lányt ábrázolt, s mivel nem értettük egymás nyelvét, csak gondoltuk, hogy a menyasszonya lehet. Szerencsénkre megérkezett az előző napi tolmács, s megtudtuk tőle, hogy vendégünknek Kamo Abasidze a tisztességes neve, messzi Grúziából vetődött hozzánk, a Grúzia nevét hamar megtanulta nagyanyám, de a katonáét sehogy sem tudta megjegyezni. A grúz őr­mester­t csak így emlegette, és így maradt meg a falu emlékezeté­ben is. Aznap vidám esténk volt. Nem tudom, maradt-e ahhoz hasonló emlékem gyerekkoromból. Előke­rült egy szőke, jó húsban levő orosz katona, aki harmonikával ál­lított be hozzánk, mögötte a tol­mács, két fekete kenyérrel és két katonakonzervvel megpakolva, öreganyám tettetett haraggal kér­dezte meg Kamotól: „így élünk mostantól? Muzsikaszóval?” A grúz őrmester komolyra vált arccal intett nemet. Még tart a há­ború, mondta, cseppet sem vidá­man. Nem is kellett várni, csak hajna­lig. Még meg sem virradt, amikor elkezdődött a zenebona. Én az ud­varból csak annyit láttam, hogy Kamp egy másik társával géppus­kát cipel a várdombon álló temp­lom felé, s még körül sem nézhet­tem, már kerepelt is a géppuska a váromladék mögül. Mint rossz álomra emlékszem, hogy a lármázó, izgága németek hogyan özönlötték el a falut, berontva a házakba, nin­­csenek-e ott megbúvó szovjet kato­nák. Alighogy a zaj lecsendesült, a szomszédasszony jött lélekszakadva a rossz hírrel, hogy a németek fel­kúsztak a templomtoronyba, és agyonlőtték az onnan lövöldöző őrmesterünket. Nagymama szigorú arca kőszo­borrá keményedett, kendőt terített a vállára, és fütyülve a zűrzavarra, a paplak felé indult. Talán fél óra múltán titokzatos arccal, de meg­enyhülve érkezett haza. Kérdeztem, hogy a kendőjét hol hagyta el? Egyetlen szóval sem válaszolt. Egész nap a szavát sem hallottuk, este pedig — ilyen még nem volt — egy fazék levest tett a füles kosárba, és rám bízta, hogy vigyem el a plé­bános úrnak. Aznap éjjel alig aludtunk vala­mit. Korán reggel arra riadok, hogy kopogtatnak az ajtón. S ki lép be rajta? A grúz őrmester sértetlenül, a két szeme valósággal kacag, vállán a nagyanyám kendője. Az történt, hogy németgyűlölő plébánosunk felüzent a toronyba, hogy jönnek a fasiszták. A grúz őr­mester nem értette pontosan, mit akarnak vele, de más választása nem volt, követte az idős papot, aki elrejtette a templom alatti kaza­matában. Nagy ember lett az én nagy­anyámból, de még belőlem is. Egy ezredes jött el hozzánk, hogy a ke­zünket megszorítsa. Este pedig, kis gyűlés és szerény vacsora volt az iskolában. Magam is ott ültem az ezredes mellett, plébánosunk, a ha­rangozó és nagyanyám társaságá­ban. Az ezredes beszédet mondott, de a hadaró tolmács fordításából csak annyit értettem meg, hogy jó népnek mondta a magyart, s hogy nem érdemeltünk ennyi szenvedést. Tíz napig élt még nálunk a grúz fiú, s mondhatom, nem volt nála népszerűbb emberünk azóta sem. Nagyanyám nem is hitt neki, ami­kor továbbkészülődött. Az őrmester nem viccelt, csendben mondogatta, hogy mennek Berlin felé. Nagyma­ma szinte megnémult. Arcán ugyan semmit sem láttunk, de észrevet­tem, hogy remeg a keze, amikor védence fényképét imakönyvébe zárta. Kamo Abasidze is nehezen búcsúzott. Megígérte, hogy majd visszajön, és szép kendőt hoz nagyanyámnak. Nagyobbat, mele­gebbet a réginél. K. Gy. I

Next