Dunaújvárosi Hírlap, 1986. február (31. évfolyam, 10-17. szám)

1986-02-04 / 10. szám

Nem óhaj kérdése Idős hölgyismerősöm nagy izgalommal várta a postást. Most kapta meg ugyanis az első olyan — magasabb — nyugdíjat, amelyet már az új nyugdíjelőírások alapján ál­lapítottak meg. Egyébként nemrég jártak nála a tanácstól, konstatálták életkörülményeit, s megígérték neki, hogy ne­gyedévenként kétezer forint szociális segélyt kap, mint kis­nyugdíjas. Hazánkban mintegy kétmillió-háromszázezer nyugdíjas él. Mondhatjuk, nagyrészt az ő munkájuknak köszönhető, hogy társadalmunk eljutott idáig. Hogyan alakult ennek a számra is jelentős, kemény munkájával érdemeket szerzett rétegnek a sorsa az 1985-tel lezárult tervidőszak alatt? A nyugdíjak összege (csakúgy, mint a szociális juttatásoké) nagyobb mértékben növekedett, mint a nemzeti jövedelem, s számszerűleg is jóval nagyobb összeget fizettek ki nyug­díjra, mint korábban. 1980-ban 56 millió, 1984-ben már 84 millió forintot tett ki az állami nyugdíjszámla. Az egy nyugdíjasra jutó átlag 2267-ről 3110 forintra nőtt. Ennek az az oka, hogy mind a nagyobb összeggel nyugdíjba ment dolgozók száma, mind a nyugdíjasok száma növekedett, s évente minden nyugdíj legalább két százalékkal lett több. Államunk különösen figyelemmel kíséri a kis nyugdíjú réteg sorsát. Részükre már korábban minimalizálták az évi automatikus nyugdíjemelést, 120 forintban. Tulajdonképpen ezzel kezdődött el az a folyamat, amelyet az MSZMP XIII. kongresszusa a következőkben határozott meg: ,,Az idős­korúak létbiztonságának erősítése érdekében csökkenteni szükséges a nyugdíjrendszer egyenetlenségeit. A nyugdíj * munkával szerzett jog. Célunk az, hogy a szükséges pénzügyi fedezet megteremtésével emeljük az alacsony nyugdíjakat, és fokozatosan elérjük a nyugdíjak vásárlóértékének meg­őrzését." Az idén életbe lépett intézkedések az első lépést je­lentik e határozat végrehajtásában. Idős ismerősöm és hetven éven felüli társai januárban kapták meg először az öt százalék emelést, illetve a háromezer forint alatti nyug­díjasok a legkevesebb 150 forintot. (A hetven éven aluliak minimális nyugdíj-növekedése 120 forint.) A határozat végrehajtása azonban nem óhaj kérdése. Az összes nyugdíj értékállóságának megvalósítása attól függ, mit bír el népgazdaságunk. Csakis a gazdasági tel­jesítmény növelésével teremthető meg e cél eléréséhez az anyagi alap. Rajtunk múlik, hogy jobb munkánkkal meg­valósulhat-e mindez, G. J. Hol marad az apaszerep? Válás­­ magyar módra A válás és a családi élet problémái sokak által meg­élt, és mindannyiunk által érzékelhető, figyelemmel kí­sérhető gondok az utóbbi év­tizedekben. Cseh-Szom­bathy Lászlóval, az MTA szocioló­giai kutató igazgatójával , Intézetének e témával kapcsolatban számos könyv, tanulmány szerzőjével — ezekről a nagyon is aktuális, megoldásra váró bajokról beszélgettünk. — Kik válnak? a — Mindenekelőtt egy tény: válások tekintetében az európai élvonalban vagyunk, az NDK, Svédország és D­á­­nai társaságában. A Szovjet­unióban magasabb a válások aránya, az USA-ban pedig a legmagasabb. Nálunk a 20— 29 évesek körében leggyako­ribb a válás, kétszer annyi, mint más korosztályokban. Rendszerint a házasság má­sodik és ötödik éve a kriti­kus. A felbomlott házasságok aránya településenként is változó: a fővárosban na­gyobb az országos átlagnál, a városokban nem sokkal ki­sebb, mint Budapesten, a községekben pedig felean­­­nyian válnak, mint a fővá­rosban. Nyilván ez utóbbi­ban a környezetnek, a tradí­cióknak is nagy szerepük van. — Miért válnak? — A bontóperek kéthar­madánál különösebb konkrét ok nélkül mondják ki a vá­lást. Legfőbb indítékot min­­den­ütt a különböző konflik­tusok, érdekösszeütközések adják. Ezek azonban önma­gukban még nem adnak elég magyarázatot, hiszen évtize­dekkel ezelőtt is voltak prob­lémák, érdekellentétek két ember együttélésében. Ami manapság mégis annyi vá­láshoz vezet: miként kezelik, hogyan oldják vagy nem oldják meg ezeket a konflik­tusokat, amelyekkel a fiata­lok meglehetősen felkészü­letlenül találják magukat szembe. — A konfliktusok meg nem oldásában szerepe van annak, hogy a nők dolgoz­nak, önállóak, szabadabbak? A sorozatos érdekütközések idején inkább feladják a küzdelmet, mintsem vállal­ják az esetleges kompro­misszumot . .. — Kétségtelen, ez mind csökkenti a kompromisszum­ra való hajlandóságukat. Ez a fogalom az utóbbi időben egyébként is meglehetősen rossz mellékízt kapott. Oly­annyira, hogy már-már azo­nosítják a kapitulációval. Holott a kompromisszum, a közös nevező megkeresése, az emberi kapcsolatok szükség­szerű velejárója. — Mit remélhetnek azok, akik elváltak? — Hogy úgy mondjam, „széles piacuk” van az elvál­taknak. De gyakran még a megromlott házasságban jobbnak tűnnek a válás utá­n­­­i lehetőségek, mint amilye­nek azok valójában. Jóllehet tapasztalat bizonyítja, hogy — főleg a­ nőknek — gazda­ságilag könnyebb új életet kezdeni, de mondjuk gyerek­kel már korántsem egyszerű. Márpedig a felbomlott há­zasságok nagy részéből szár­mazik egy vagy több gyerek.­­ Egy-egy váláskor látszó­lag a nő van nehezebb hely­zetben, ő tűnik kiszolgálta­­tottabbnak, holott ha úgy tetszik, a férfi kerül az ut­cára, megfosztják otthonától, gyermekétől, gyermekeitől és a tetejébe még éveken, esetleg évtizedeken át fizet­het is. Az anyaság mítoszá­ról rengeteget hallunk, de az apaszerepről annál keveseb­bet ... — Az apaszereppel mi is keveset foglalkozunk. De en­nél nagyobb hiba a minden­napos gyakorlat: a bontópe­reknél a bíróságok sémákban gondolkodnak. Pedig fontos lenne, hogy a gyermek elhe­lyezésében is döntő bíró merjen mérlegelni! — Mit remélhetünk az új családjogi törvénytől? Meg­alkotásánál figyelembe vet­ték-e az Önök tudományos kutatásait? — Elsődlegesen a jog kor­látozott lehetőségeit vették figyelembe. Hosszas viták után bizonyos kérdésekben a józan kompromisszum dön­tött. Az én aggályom inkább az, hogy a jelenlegi appará­tus el tudja-e majd látni az egyre sokasodó, nehezedő feladatokat. A bíróságok túl­terheltek és vajon elég fel­­készültek-e a rájuk váró munkákra? — szűts — 1986. február 4., kedd „Uram, nem érzi jól magát itt?.. Vasárnap délután, fél hat. Aki az MMK ajtaján belép, szinte csak egyetlen program után érdeklődik: a magányosok klubja hol tartja batyubálját? A kérdés feleslegesnek tűnik: aki ugyanis a hang irányába megy, aligha téved el. A klubvezető Szerpentin a csilláron, a vendégek nyakában, az asz­talokon naracslé, pezsgő, bor, házi pogácsa, almás pite, tombolajegyek. Első látásra azt hittem, eltévedtem. kép sokkal inkább hasonlí­­­tott egy vállalati nyugdíjas találkozóhoz, mintsem ah­hoz a magányosok klubjá­hoz, amely jó két éve létre­jött itt a városban. Az ak­kor csupa huszon- és har­mincéves jelentkezett, várva valamit ettől a lehetőségtől, most azonban a kulbtagok átlagéletkora ötven év körül van. — A fiatalok elkeltek — magyarázza Farkas Gé­za, aki az I. népfrontkörzet megbízásából az utóbbi hó­napokban irányítja a klubot. Magát azonban tömören csak így mutatja be: én is magá­nyos vagyok... — Amióta a klub megala­kult, húszan házasodtak ös­­­sze — mondja. — Itt talál­ták meg a párjukat. A tagsági díj havonta 30 forint. Más feltétele nincs is annak, hogy valaki bejusson. Azazhogy mégis! A vezető aranyszabálya: tiszta kéz, tiszta ing, tiszta cipő. Volt már, akit elküldött, mert nem felelt meg ezeknek az alapvető elvárásoknak. Mert ez a tagsági díjnál is lénye­gesebb ! A nagymama I Bodó Ernőné, a klub el­nöke nyugtatgat: persze, hogy kiírhatom a teljes nevét! Nem szégyenli ő, hogy ide­jár! Húsz éve elvált, június óta jár ide. Gyerekei mond­ják is. ..Anyuval vasárna­ponként nem lehet bírni! Kora reggeltől a délutáni összejövetelre készül!” — Mert van ám nekem családom! — minden szót jól hangsúlyoz, nehogy egyet­len pillanatig is azt gondol­jam: senkije sincs. A gyere­kei a városban élnek ugyan, de az is kibuggyan belőle: bizony leggyakrabban csak telefonon érintkeznek: „Hogy vagy anyu? Mit csinálsz anyu?” — A fiataloknak is meg­van a maguk baja — menti őket —, nem érnek rá az idősekkel bajlódni! Meg az­tán hál’istennek még nem is szorulok rá! A pedagógus Dr. Sarlós Ferencné nyugdíjasként tanít a Bán­kiban. Azt mondja: a nép­frontkörzet vezetői beszélték rá, hogy belépjen a klubba. Családja nincs, mégis tagad­ja, hogy egyedül van, ma­gányos. — Többszáz gyerekem van — hivatkozik iskolai növen­dékeire, aztán a klubról be­szél: — Nézze, ott két nő táncol egymással! — mutat a terem közepén táncolok felé. — Hát ilyet lehetne máshol? Itt nem szégyenli senki a baját-baját a többiek előtt! A kívülállók azt hiszik, hogy aki idejár, az partnert keres magának. Nem partnert, ba­rátot, jóembert, akivel, akik­kel néhanapján összejöhet, szót válthat. Ez az este na­gyon kellemes, tudja, a szil­vesztert nem tudtuk együtt tölteni, kevesen értünk volna rá, a klubtagok jórésze nagy­mama, és az unokákra kel­lett vigyázniuk, hogy a fia­talok szórakozhassanak. Hát most pótoljuk! Csak egy fia­talember hiányzik. Az utóbbi hetekben nem i­ött az össze­jövetelekre, talán beteg? A lakásán már hívtuk, de hi­ába! Jövő héten a munkahe­lyén is érdeklődünk ... Lát­ja, mi tényleg barátok va­gyunk ... A fiatal pár Fiatal pár lett a táncosok között. Az idősebbek jólesőn figyelik őket. — Az asszonykát már lát­tuk, a fiatalember tán most van itt először — találgat­ják. Csakugyan: H. I. október óta klubtag. 32 éves, elvált, gyermektelen. A mosolygós fiatalasszony megjegyzi: ez nem az ő korosztálya, de azért talált kedves ismerő­söket. Táncosa, V. E. még csak találgatja, eljön-e máskor is. Ő is elvált, 31 éves, két gyermekét, ahogy ez lenni szokott, a volt feleségének ítélte a bíróság. Még nem magányos, a válás okozta lelki trauma gyötri, de úgy gondolja: ha idejekorán tár­saságot keres, nem csak a nehézségeket gyűri le előbb, hanem későbbi egyedüllété­nek is elejét veszi... — Azt hiszem, eljövök a következőre is — határoz végül. A csalódott ötven körüliek társaságá­ban ül F. B., aki szintén el­vált, 31 éves. — Nősülés? — az amúgy nyugodt fiatalember kissé ingerült lesz. — Még egy­szer ugyan nem! Csak élet­társi kapcsolatról lehet szó! De hogy itt találok-e ma­gamnak való társat? Hát nem is tudom .. . Tombolajegyeit gyűrögeti. Jó sokat vett, hátha ... Neki is lehet szerencséje, legalább a játékban. Az alkalmi lu­­rexblúzok, tolldíszes kitűzők, bársonymellények, öltönyök és nyakkendők viselői közül kitűnik öltözékével sportos-pulóveres a szemüveges fiatalember. Nehezen ered meg a nyel­ve, pedig szemlátomást szí­vesen beszélgetne. De a kö­rülötte ülő ötvenesekkel ugyan miről is lehetne? No, de majd fölcsendül a har­monikaszó, mehet táncolni, fölkérhet valakit. De kit? Szinte egymás után két tombolajegyét is kihúzzák. Izgatottan bontogatja a cso­magokat. Az egyikben kis üveg ital, a másikban egy marék gyógyszer. Csalódott­nak látszik. Másra számí­tott ... A tehetős A véreres szemű férfi szo­morkásan bámul maga elé. Néha gondol egyet és rázen­dít az éppen soron lévő nó­tára. Néhány taktus után a borospohárért nyúl. Előveszi jómodorát, illen­dően bemutatkozik. Nőt akar, de nem feleség­nek. Nagyjából ezt fogal­mazza meg igen körülmé­nyesen. S hogy neki a klub mennyire fontos: szombaton anyjához utazott Bács-Kis­­kun megyébe, vasárnap haj­nalban már vissza is indult, hogy délután itt lehessen. Nem ám akárhogy: fényes cipő, sötét öltöny, fehér ing, mintás nyakkendő ... — Idén lesz húszéves a fiam­, most ő a legfontosabb. Kapott egy 1200-as Ladát, a többit nősüléskor — ecseteli anyagi helyzetét. — Kétszo­bás, bútorozott lakásom van, tele AKAI-berendezéssel. Lenne mire nősülni, de előbb a fiam! Nekem már mindegy! Búcsúzóul: •— Hattól kettőig a mun­kahelyemen vagyok, utána általában otthon — motyogja. — Ha valaki a riport után keresné? Hosszú, zavart, kínos csend: — lügen ... A bizakodó Szép arcú, elegáns nő ül magányosan, K. D.-né. 40 éves, öt éve özügy. Gépíró­nő. — Higgye el, eddig nem találtam megfelelőt — mond­ja. — A férfiak többsége csak partnert akar, meg az­tán gyávák, „hamisak”. Itt a klubtagok között amúgy is jóval kevesebben vannak, mint mi, nők. De láthatja, nem adtam föl! Bár nem bí­zom abban, hogy éppen itt találom meg azt, akire vá­rok. Hogy milyen az? Sokat leadtam az igényeimből. A lényeg, hogy tessünk egy­másnak és beszélgetni tud­jak vele. Fölkérik táncolni, öltö­nyös, olyan jól szituált forma vezeti a terem közepére. Nemsokára a folyosóra men­nek. A férfi kívülről nézve megfelelőnek látszik ... Kár, hogy nem látni bele! Lehet, hogy ő is hamis? Itt-ott pezsgő pukkan, koccintanak, nevetnek és szomorkodnak. Nagydarab, idősebb férfi a ruhatár felé irányítja a lép­teit. A klubvezető meglátja, utánamegy: — Uram, talán nem érzi jól magát itt? — faggatja a távozót. — De ... csak nem jutott ülőhely... — dadog a má­sik. — Jöjjön, keresünk! — De. . . Nem volt kivel beszélgetni... Majd más­kor ... És kilép az ajtón. Szűts Ildikó B­eletörődötten mondja egy vegyes hétvégi társaságban a ma­tektanár: — valahol, vala­mikor­, valamit elrontot­tunk. — Lassan ráfigyel mindenki. Van a társaság­ban mérnök, képzőművész, s néhány pedagógus. — Megnézhetjük a saját gyermekeinket is — foly­tatja a matematikus. — Tegnap köszönteni voltam a magyar—történelem sza­kos barátomat. Születés­nap. Ott is mi van? A ti­zenéves lány és fiú kiváló szakértelemmel kezeli magnót, a hitacsit, volume­n­nekben beszélnek, röpköd a levegőben a tűnél, a ba­­lansz (istenbizony nem tu­dom, jól mondom-e?). Jó, ne kérdezz meg mi az, hogy armlifter, valamit én értek hozzá. Természe­tes, hogy túl vagyunk már a kurblis, nyekergő gramo­fonokon, kiment a divat­ból a hintaló, de van bő­ven elektromos játék, vi­deomagnó, Lego ... Valaki közbeszól: — Ne húzd fel magad annyira, a te gyerekeid is kapnak ezt, azt... — Nem is erről van szó. Arról beszélek, hogy vala­mikor valamit elrontot­tunk. Jó. Jó. Ezek a gye­rekek nem olyanok lesz­nek, mint mi, mi sem let­tünk olyanok, mint a szü­leink. De most gyorsabb az eltávolodás. — Gyorsabb az élet is — szól a háziasszony. Szintén gyakorló pedagógus, most érkezik a kávéval a kony­hából. Ő is rögtön példá­kat mond, pedig alsótago­zatos osztálya van. Folyik a társalgás a csa­ládról, az iskoláról, a gyer­mekeket érintő hatásokról, az otthon passzivitásáról, az egymásra mutogatásról, a gyerekek fásultságáról, egyoldalú érdeklődésükről, a humán műveltség hiá­nyáról. — És akkor a magyar— történelem szakos előveszi a gyűjteményét — tér vis­­sza a születésnapi emlékei­re a matektanár. — Évek óta jegyzi a gyerekek el­szólásait a feleletekből, dolgozatokból. Ilyeneket ol­vasott fel: „Árpád ezután a hadúr­nak fehér lovat áldozott, melyen később Benczúr Gyula megfestette.” „A hét vezérnek, mivel nem tudtak írni, muszáj volt egymás véréből kor­­tyintani.” „Volt király, aki a Csele patakba, volt, aki az orra vérébe fulladt bele.” „IV. Károly kisded csa­patával majdnem Budára ért már, amikor meggon­dolta magát és disszidált.” „A Habsburgok 1867-ben Deák Ferenc segítségével fátyolt borítottak a múlt­ra. Ezt később a történe­lem fellibbentette.” „Werbőczy hármas köny­ve több kiadást ért meg.” „Könyves Kálmán eltö­rölte a boszorkányokat, ezért az inkvizíciónak már úgy kellett kitalálni őket.” „Őseink a húst nyereg alatt puhították, így az mindig kéznél volt.” És még folytathatnám ... Magyar szakos barátom olyan büszkén olvasta fel gyűjteménye gyöngysze­meit, mintha ő produkálta volna őket. Látom, nevetgéltek raj­tuk. Megmondom őszintén — s kávéja után nyúlt a matematikus — nekem nincs kedvem ezen nevet­ni. Valami baj van a ba­­lanszommal. Benkő Károly

Next