Dunaújvárosi Hírlap, 1986. február (31. évfolyam, 10-17. szám)
1986-02-04 / 10. szám
Nem óhaj kérdése Idős hölgyismerősöm nagy izgalommal várta a postást. Most kapta meg ugyanis az első olyan — magasabb — nyugdíjat, amelyet már az új nyugdíjelőírások alapján állapítottak meg. Egyébként nemrég jártak nála a tanácstól, konstatálták életkörülményeit, s megígérték neki, hogy negyedévenként kétezer forint szociális segélyt kap, mint kisnyugdíjas. Hazánkban mintegy kétmillió-háromszázezer nyugdíjas él. Mondhatjuk, nagyrészt az ő munkájuknak köszönhető, hogy társadalmunk eljutott idáig. Hogyan alakult ennek a számra is jelentős, kemény munkájával érdemeket szerzett rétegnek a sorsa az 1985-tel lezárult tervidőszak alatt? A nyugdíjak összege (csakúgy, mint a szociális juttatásoké) nagyobb mértékben növekedett, mint a nemzeti jövedelem, s számszerűleg is jóval nagyobb összeget fizettek ki nyugdíjra, mint korábban. 1980-ban 56 millió, 1984-ben már 84 millió forintot tett ki az állami nyugdíjszámla. Az egy nyugdíjasra jutó átlag 2267-ről 3110 forintra nőtt. Ennek az az oka, hogy mind a nagyobb összeggel nyugdíjba ment dolgozók száma, mind a nyugdíjasok száma növekedett, s évente minden nyugdíj legalább két százalékkal lett több. Államunk különösen figyelemmel kíséri a kis nyugdíjú réteg sorsát. Részükre már korábban minimalizálták az évi automatikus nyugdíjemelést, 120 forintban. Tulajdonképpen ezzel kezdődött el az a folyamat, amelyet az MSZMP XIII. kongresszusa a következőkben határozott meg: ,,Az időskorúak létbiztonságának erősítése érdekében csökkenteni szükséges a nyugdíjrendszer egyenetlenségeit. A nyugdíj * munkával szerzett jog. Célunk az, hogy a szükséges pénzügyi fedezet megteremtésével emeljük az alacsony nyugdíjakat, és fokozatosan elérjük a nyugdíjak vásárlóértékének megőrzését." Az idén életbe lépett intézkedések az első lépést jelentik e határozat végrehajtásában. Idős ismerősöm és hetven éven felüli társai januárban kapták meg először az öt százalék emelést, illetve a háromezer forint alatti nyugdíjasok a legkevesebb 150 forintot. (A hetven éven aluliak minimális nyugdíj-növekedése 120 forint.) A határozat végrehajtása azonban nem óhaj kérdése. Az összes nyugdíj értékállóságának megvalósítása attól függ, mit bír el népgazdaságunk. Csakis a gazdasági teljesítmény növelésével teremthető meg e cél eléréséhez az anyagi alap. Rajtunk múlik, hogy jobb munkánkkal megvalósulhat-e mindez, G. J. Hol marad az apaszerep? Válás magyar módra A válás és a családi élet problémái sokak által megélt, és mindannyiunk által érzékelhető, figyelemmel kísérhető gondok az utóbbi évtizedekben. Cseh-Szombathy Lászlóval, az MTA szociológiai kutató igazgatójával , Intézetének e témával kapcsolatban számos könyv, tanulmány szerzőjével — ezekről a nagyon is aktuális, megoldásra váró bajokról beszélgettünk. — Kik válnak? a — Mindenekelőtt egy tény: válások tekintetében az európai élvonalban vagyunk, az NDK, Svédország és Dánai társaságában. A Szovjetunióban magasabb a válások aránya, az USA-ban pedig a legmagasabb. Nálunk a 20— 29 évesek körében leggyakoribb a válás, kétszer annyi, mint más korosztályokban. Rendszerint a házasság második és ötödik éve a kritikus. A felbomlott házasságok aránya településenként is változó: a fővárosban nagyobb az országos átlagnál, a városokban nem sokkal kisebb, mint Budapesten, a községekben pedig feleannyian válnak, mint a fővárosban. Nyilván ez utóbbiban a környezetnek, a tradícióknak is nagy szerepük van. — Miért válnak? — A bontóperek kétharmadánál különösebb konkrét ok nélkül mondják ki a válást. Legfőbb indítékot mindenütt a különböző konfliktusok, érdekösszeütközések adják. Ezek azonban önmagukban még nem adnak elég magyarázatot, hiszen évtizedekkel ezelőtt is voltak problémák, érdekellentétek két ember együttélésében. Ami manapság mégis annyi váláshoz vezet: miként kezelik, hogyan oldják vagy nem oldják meg ezeket a konfliktusokat, amelyekkel a fiatalok meglehetősen felkészületlenül találják magukat szembe. — A konfliktusok meg nem oldásában szerepe van annak, hogy a nők dolgoznak, önállóak, szabadabbak? A sorozatos érdekütközések idején inkább feladják a küzdelmet, mintsem vállalják az esetleges kompromisszumot . .. — Kétségtelen, ez mind csökkenti a kompromisszumra való hajlandóságukat. Ez a fogalom az utóbbi időben egyébként is meglehetősen rossz mellékízt kapott. Olyannyira, hogy már-már azonosítják a kapitulációval. Holott a kompromisszum, a közös nevező megkeresése, az emberi kapcsolatok szükségszerű velejárója. — Mit remélhetnek azok, akik elváltak? — Hogy úgy mondjam, „széles piacuk” van az elváltaknak. De gyakran még a megromlott házasságban jobbnak tűnnek a válás utáni lehetőségek, mint amilyenek azok valójában. Jóllehet tapasztalat bizonyítja, hogy — főleg a nőknek — gazdaságilag könnyebb új életet kezdeni, de mondjuk gyerekkel már korántsem egyszerű. Márpedig a felbomlott házasságok nagy részéből származik egy vagy több gyerek. Egy-egy váláskor látszólag a nő van nehezebb helyzetben, ő tűnik kiszolgáltatottabbnak, holott ha úgy tetszik, a férfi kerül az utcára, megfosztják otthonától, gyermekétől, gyermekeitől és a tetejébe még éveken, esetleg évtizedeken át fizethet is. Az anyaság mítoszáról rengeteget hallunk, de az apaszerepről annál kevesebbet ... — Az apaszereppel mi is keveset foglalkozunk. De ennél nagyobb hiba a mindennapos gyakorlat: a bontópereknél a bíróságok sémákban gondolkodnak. Pedig fontos lenne, hogy a gyermek elhelyezésében is döntő bíró merjen mérlegelni! — Mit remélhetünk az új családjogi törvénytől? Megalkotásánál figyelembe vették-e az Önök tudományos kutatásait? — Elsődlegesen a jog korlátozott lehetőségeit vették figyelembe. Hosszas viták után bizonyos kérdésekben a józan kompromisszum döntött. Az én aggályom inkább az, hogy a jelenlegi apparátus el tudja-e majd látni az egyre sokasodó, nehezedő feladatokat. A bíróságok túlterheltek és vajon elég felkészültek-e a rájuk váró munkákra? — szűts — 1986. február 4., kedd „Uram, nem érzi jól magát itt?.. Vasárnap délután, fél hat. Aki az MMK ajtaján belép, szinte csak egyetlen program után érdeklődik: a magányosok klubja hol tartja batyubálját? A kérdés feleslegesnek tűnik: aki ugyanis a hang irányába megy, aligha téved el. A klubvezető Szerpentin a csilláron, a vendégek nyakában, az asztalokon naracslé, pezsgő, bor, házi pogácsa, almás pite, tombolajegyek. Első látásra azt hittem, eltévedtem. kép sokkal inkább hasonlított egy vállalati nyugdíjas találkozóhoz, mintsem ahhoz a magányosok klubjához, amely jó két éve létrejött itt a városban. Az akkor csupa huszon- és harmincéves jelentkezett, várva valamit ettől a lehetőségtől, most azonban a kulbtagok átlagéletkora ötven év körül van. — A fiatalok elkeltek — magyarázza Farkas Géza, aki az I. népfrontkörzet megbízásából az utóbbi hónapokban irányítja a klubot. Magát azonban tömören csak így mutatja be: én is magányos vagyok... — Amióta a klub megalakult, húszan házasodtak össze — mondja. — Itt találták meg a párjukat. A tagsági díj havonta 30 forint. Más feltétele nincs is annak, hogy valaki bejusson. Azazhogy mégis! A vezető aranyszabálya: tiszta kéz, tiszta ing, tiszta cipő. Volt már, akit elküldött, mert nem felelt meg ezeknek az alapvető elvárásoknak. Mert ez a tagsági díjnál is lényegesebb ! A nagymama I Bodó Ernőné, a klub elnöke nyugtatgat: persze, hogy kiírhatom a teljes nevét! Nem szégyenli ő, hogy idejár! Húsz éve elvált, június óta jár ide. Gyerekei mondják is. ..Anyuval vasárnaponként nem lehet bírni! Kora reggeltől a délutáni összejövetelre készül!” — Mert van ám nekem családom! — minden szót jól hangsúlyoz, nehogy egyetlen pillanatig is azt gondoljam: senkije sincs. A gyerekei a városban élnek ugyan, de az is kibuggyan belőle: bizony leggyakrabban csak telefonon érintkeznek: „Hogy vagy anyu? Mit csinálsz anyu?” — A fiataloknak is megvan a maguk baja — menti őket —, nem érnek rá az idősekkel bajlódni! Meg aztán hál’istennek még nem is szorulok rá! A pedagógus Dr. Sarlós Ferencné nyugdíjasként tanít a Bánkiban. Azt mondja: a népfrontkörzet vezetői beszélték rá, hogy belépjen a klubba. Családja nincs, mégis tagadja, hogy egyedül van, magányos. — Többszáz gyerekem van — hivatkozik iskolai növendékeire, aztán a klubról beszél: — Nézze, ott két nő táncol egymással! — mutat a terem közepén táncolok felé. — Hát ilyet lehetne máshol? Itt nem szégyenli senki a baját-baját a többiek előtt! A kívülállók azt hiszik, hogy aki idejár, az partnert keres magának. Nem partnert, barátot, jóembert, akivel, akikkel néhanapján összejöhet, szót válthat. Ez az este nagyon kellemes, tudja, a szilvesztert nem tudtuk együtt tölteni, kevesen értünk volna rá, a klubtagok jórésze nagymama, és az unokákra kellett vigyázniuk, hogy a fiatalok szórakozhassanak. Hát most pótoljuk! Csak egy fiatalember hiányzik. Az utóbbi hetekben nem iött az összejövetelekre, talán beteg? A lakásán már hívtuk, de hiába! Jövő héten a munkahelyén is érdeklődünk ... Látja, mi tényleg barátok vagyunk ... A fiatal pár Fiatal pár lett a táncosok között. Az idősebbek jólesőn figyelik őket. — Az asszonykát már láttuk, a fiatalember tán most van itt először — találgatják. Csakugyan: H. I. október óta klubtag. 32 éves, elvált, gyermektelen. A mosolygós fiatalasszony megjegyzi: ez nem az ő korosztálya, de azért talált kedves ismerősöket. Táncosa, V. E. még csak találgatja, eljön-e máskor is. Ő is elvált, 31 éves, két gyermekét, ahogy ez lenni szokott, a volt feleségének ítélte a bíróság. Még nem magányos, a válás okozta lelki trauma gyötri, de úgy gondolja: ha idejekorán társaságot keres, nem csak a nehézségeket gyűri le előbb, hanem későbbi egyedüllétének is elejét veszi... — Azt hiszem, eljövök a következőre is — határoz végül. A csalódott ötven körüliek társaságában ül F. B., aki szintén elvált, 31 éves. — Nősülés? — az amúgy nyugodt fiatalember kissé ingerült lesz. — Még egyszer ugyan nem! Csak élettársi kapcsolatról lehet szó! De hogy itt találok-e magamnak való társat? Hát nem is tudom .. . Tombolajegyeit gyűrögeti. Jó sokat vett, hátha ... Neki is lehet szerencséje, legalább a játékban. Az alkalmi lurexblúzok, tolldíszes kitűzők, bársonymellények, öltönyök és nyakkendők viselői közül kitűnik öltözékével sportos-pulóveres a szemüveges fiatalember. Nehezen ered meg a nyelve, pedig szemlátomást szívesen beszélgetne. De a körülötte ülő ötvenesekkel ugyan miről is lehetne? No, de majd fölcsendül a harmonikaszó, mehet táncolni, fölkérhet valakit. De kit? Szinte egymás után két tombolajegyét is kihúzzák. Izgatottan bontogatja a csomagokat. Az egyikben kis üveg ital, a másikban egy marék gyógyszer. Csalódottnak látszik. Másra számított ... A tehetős A véreres szemű férfi szomorkásan bámul maga elé. Néha gondol egyet és rázendít az éppen soron lévő nótára. Néhány taktus után a borospohárért nyúl. Előveszi jómodorát, illendően bemutatkozik. Nőt akar, de nem feleségnek. Nagyjából ezt fogalmazza meg igen körülményesen. S hogy neki a klub mennyire fontos: szombaton anyjához utazott Bács-Kiskun megyébe, vasárnap hajnalban már vissza is indult, hogy délután itt lehessen. Nem ám akárhogy: fényes cipő, sötét öltöny, fehér ing, mintás nyakkendő ... — Idén lesz húszéves a fiam, most ő a legfontosabb. Kapott egy 1200-as Ladát, a többit nősüléskor — ecseteli anyagi helyzetét. — Kétszobás, bútorozott lakásom van, tele AKAI-berendezéssel. Lenne mire nősülni, de előbb a fiam! Nekem már mindegy! Búcsúzóul: •— Hattól kettőig a munkahelyemen vagyok, utána általában otthon — motyogja. — Ha valaki a riport után keresné? Hosszú, zavart, kínos csend: — lügen ... A bizakodó Szép arcú, elegáns nő ül magányosan, K. D.-né. 40 éves, öt éve özügy. Gépírónő. — Higgye el, eddig nem találtam megfelelőt — mondja. — A férfiak többsége csak partnert akar, meg aztán gyávák, „hamisak”. Itt a klubtagok között amúgy is jóval kevesebben vannak, mint mi, nők. De láthatja, nem adtam föl! Bár nem bízom abban, hogy éppen itt találom meg azt, akire várok. Hogy milyen az? Sokat leadtam az igényeimből. A lényeg, hogy tessünk egymásnak és beszélgetni tudjak vele. Fölkérik táncolni, öltönyös, olyan jól szituált forma vezeti a terem közepére. Nemsokára a folyosóra mennek. A férfi kívülről nézve megfelelőnek látszik ... Kár, hogy nem látni bele! Lehet, hogy ő is hamis? Itt-ott pezsgő pukkan, koccintanak, nevetnek és szomorkodnak. Nagydarab, idősebb férfi a ruhatár felé irányítja a lépteit. A klubvezető meglátja, utánamegy: — Uram, talán nem érzi jól magát itt? — faggatja a távozót. — De ... csak nem jutott ülőhely... — dadog a másik. — Jöjjön, keresünk! — De. . . Nem volt kivel beszélgetni... Majd máskor ... És kilép az ajtón. Szűts Ildikó Beletörődötten mondja egy vegyes hétvégi társaságban a matektanár: — valahol, valamikor, valamit elrontottunk. — Lassan ráfigyel mindenki. Van a társaságban mérnök, képzőművész, s néhány pedagógus. — Megnézhetjük a saját gyermekeinket is — folytatja a matematikus. — Tegnap köszönteni voltam a magyar—történelem szakos barátomat. Születésnap. Ott is mi van? A tizenéves lány és fiú kiváló szakértelemmel kezeli magnót, a hitacsit, volumennekben beszélnek, röpköd a levegőben a tűnél, a balansz (istenbizony nem tudom, jól mondom-e?). Jó, ne kérdezz meg mi az, hogy armlifter, valamit én értek hozzá. Természetes, hogy túl vagyunk már a kurblis, nyekergő gramofonokon, kiment a divatból a hintaló, de van bőven elektromos játék, videomagnó, Lego ... Valaki közbeszól: — Ne húzd fel magad annyira, a te gyerekeid is kapnak ezt, azt... — Nem is erről van szó. Arról beszélek, hogy valamikor valamit elrontottunk. Jó. Jó. Ezek a gyerekek nem olyanok lesznek, mint mi, mi sem lettünk olyanok, mint a szüleink. De most gyorsabb az eltávolodás. — Gyorsabb az élet is — szól a háziasszony. Szintén gyakorló pedagógus, most érkezik a kávéval a konyhából. Ő is rögtön példákat mond, pedig alsótagozatos osztálya van. Folyik a társalgás a családról, az iskoláról, a gyermekeket érintő hatásokról, az otthon passzivitásáról, az egymásra mutogatásról, a gyerekek fásultságáról, egyoldalú érdeklődésükről, a humán műveltség hiányáról. — És akkor a magyar— történelem szakos előveszi a gyűjteményét — tér vissza a születésnapi emlékeire a matektanár. — Évek óta jegyzi a gyerekek elszólásait a feleletekből, dolgozatokból. Ilyeneket olvasott fel: „Árpád ezután a hadúrnak fehér lovat áldozott, melyen később Benczúr Gyula megfestette.” „A hét vezérnek, mivel nem tudtak írni, muszáj volt egymás véréből kortyintani.” „Volt király, aki a Csele patakba, volt, aki az orra vérébe fulladt bele.” „IV. Károly kisded csapatával majdnem Budára ért már, amikor meggondolta magát és disszidált.” „A Habsburgok 1867-ben Deák Ferenc segítségével fátyolt borítottak a múltra. Ezt később a történelem fellibbentette.” „Werbőczy hármas könyve több kiadást ért meg.” „Könyves Kálmán eltörölte a boszorkányokat, ezért az inkvizíciónak már úgy kellett kitalálni őket.” „Őseink a húst nyereg alatt puhították, így az mindig kéznél volt.” És még folytathatnám ... Magyar szakos barátom olyan büszkén olvasta fel gyűjteménye gyöngyszemeit, mintha ő produkálta volna őket. Látom, nevetgéltek rajtuk. Megmondom őszintén — s kávéja után nyúlt a matematikus — nekem nincs kedvem ezen nevetni. Valami baj van a balanszommal. Benkő Károly