Dunaújvárosi Hírlap, 1990. február (35. évfolyam, 10-17. szám)
1990-02-20 / 15. szám
Miért ugrál a tv? Gondolatok a zeneszalonban A Munkásművelődési Központ zeneszalonjában ülök, igazán kellemes társaságot tudhatok magaménak: Wagnert, a Beatlest, Bachot... Itt vannak könyvekben, hanglemezen, magnószalagon. S velem vannak a mesterhegedűsök, kiváló karmesterek, virtuóz rockgitárosok, előadóművészek. A fél világ zenekultúrája begyömöszölhető ebbe a kis helyiségbe. Katalógusokban nyilvántartott zenei stílusok, stílusokat meghatározó zeneművek, s az a nagy és fáradságos munka, amellyel elkészülhetett és hozzáférhetővé vált sokak számára a felüdülést, kikapcsolódást szolgáló zene- és dallamkincstár jelentős része, minőségben is kifogástalan felvételekkel. Csend van. Csak a kissé avítt kazettamásoló magnó surrogását hallani. Az országban legolcsóbban tehetik mindezt az érdeklődők, hiszen itt potom összegért másolnak bárkinek bármit. A kazettánként átjátszás még így sem haladja meg a negyven forintot. Csend van. Télen a zeneszalon valóságos szociális menhelyként szolgál azoknak a fiataloknak akik a hideg beálltával a kocsma helyett valamelyik lemez hallgatásával töltik üres óráikat s csak ritkán bosszankodnak, ha valamelyik fülhallgatóban kedvenc blues dallamaikba belehallatszik a szomszéd vonósnégyese. Nem csoda, hogy a zeneszalon technikája nem tudott lépést tartani a korral, hiszen a költségvetés évek óta semmit sem változott, az árak viszont annál inkább. A gazdasági megszorítások pedig nem csupán a szolgáltatások minőségére, de szolgáltatások körére is ráa nyomta bélyegét. Nincsen kottatár, s már-már ott tart a „zenede”: az összes hanglemezt kölcsönözhetővé akarják tenni, ezzel bővítve a kulturális-művelődési szolgáltatásaikat. Némiképp bosszantó, hogy Bartók és Kodály hazájában azon kell gondolkodni, miként lehetne több bevételt kicsikarni egy kulturális „szolgáltató” intézményből. Abban viszont már most biztos vagyok: nem azzal, ha prédára bocsátjuk az eddig féltve őrzött zeneművek lemeztárát. Azt ugyanis néhány hét után le lehet majd selejtezni, s volt, nincs. Magam sem tudom, mit lehet tenni ott, ahol magnószalag-ragasztóra sem elég a pénz. Csak azt tudom, hogy művelődési központunk zeneszalonja nem így nézett ki évekkel ezelőtt. Ám ebben a helyzetben én is csak félre merem leírni elvárásaimat, vágyaimat akkor, amikor a hivatkozási alap évek óta mitsem változott: nincs pénz. Remélni tudom csupán, ez nem azt jelenti, hogy a meglévőt is kallódni hagyják. Csend van. Ülök a „zenedeként” emlegtett szalonban, s videótárról ábrándozok. Már-már látni vélem, amint Mick Jagger rajongói nyakába ugrik egy koncerten, s a művelődési házat körülgomolygó köd hangulatához kiválasztom a kedvenc karmesterem, Bernstein vezényelte Mahlerművet. — pálinkás — Beszélgetés Sándor Györggyel Krákogás és röhögés Csütörtökön este, közel háromórás előadást tartott a Bartók Béla Művelődési Központban Sándor György humoralista, akinek ezúttal vendége is volt: ördög Ottó humorista személyében. Sándor György készségesen válaszolt kérdéseinkre: — Sándor, hogy érzi magát a György? .. — Várakozó állásponton van. Ebben az az egyaránt ördögi és angyali, hogy tőlem is függ, hogy milyen lesz a helyzet az országban. Szeretnék nagyon kötelezett lenni, ugyanakkor megtartani a szuvereniásomat, függetlenségemet. Ez utóbbira azért van szükség, hogy meljek mindenfaja, számomra nem tetsző megnyilvánulást a humor szközével láttatni, észrevehetőbbé tenni. — A humor eszközével? Az utóbbi időben néhány hagyományos poént leszámítva, ha önt hallgatja az ember, inkább sírni lenne kedve. — Tisztázni kell, pontosabban jól elkülöníteni, hogy mit szán nevettetésre az ember, s mi az, ami véresen komoly. Én úgy érzem, akkor sikeres egy előadásom, a ha a nézők könnyei nemcsak nevetéstől fakadnak ki. Olyan szituációt kívánok teremteni, amikor a közönség nem tudja rögtön megfejteni a poént. Nem fenegyerekség ez ... — A műsor második felében legalább fél órán át szavalt egy — egyébként csodálatos — Pilinszky-verset. A jelenlévők egy részének legnagyobb csalódására ... — Két-három ember mindig van, aki elégedetlen. De én a lehetőséget mindenkinek megadom a távozásra. Egyrészt a szünettel, másrészt előre közöltem, hogy Pilinszkyt fogok szavalni. Egyébként már azzal is elértem valamit, ha csalódást okoztam néhány jelenlévőnek. Az emberek imádnak csalódni. S különben is. Nem az én sikerem a fontos. Az, hogy ízlést alakítsak, legalább annyira. Fel kell vállalni az újat mint ahogy Ördög Ottó is felvállalta az újszerű szüneteivel, előadásmódjával. — Valóban, ördög Ottó. Hogy került Sándor György mellé? — A pártfogoltam. Az ő műsorára egyelőre talán öten, ha összejönnének, az én műsoromban azonban nagyobb közönség előtt mérheti meg magát. De ezen túl verekedjen meg a saját sikeréért. Természetesen abban, hogy éppen ő szerepel a műsoromban az is közrejátszik, hogy közel áll hozzám hanghordozása, az előadása mód megközelítése. Ez a bizarr, fanyar, szürrealista humor. Olyan... jó. Csak vigyáznia kell arra, hogy ne rohadjon el. Még akkor se, ha nincs mindig egyértelmű sikere. Merni kell csinálni ezeket a megoldásokat még akkor is, amikor a nézőtéren már köhögnek. Az én előadásomban is volt egy olyan pont, amikor azt hittem szétköhögik az előadást. Bezzeg amikor röhögtettem, akkor nem krákogtak. Küzdeni kell azért, hogy az ember mindenalkalommal belophassa csodát az előadásába. Nekem a most Pilinszkyvel sikerült, még akkor is, ha nem mindenki volt ezen a véleményen. De már az is csoda önmagában, hogy hajlandók voltak három óra hosszán keresztül rám figyelni. — Két évvel ezelőtt úgy fogalmazott, hogy a televízió szükséges rossz az ön számára, amely növeli a népszerűségét. Mert azért erre is szükség van. Még mindig ez a véleménye? — A népszerűségre valóban szükség van, s ennek megszerzéséhez a legjobb eszköz a televízió. De ha a közönség csupán azért jön el az előadásaimra, hogy azokat a poénokat lássa, amelyekkel a tévében röhögtettem őket, akkor nem sokat ér az egész. K. S. A. Városi tv Nyilván az előző két adás minősége is hozzájárul: kisé fakóra sikeredett a helyielevízió csütörtöki adása. Bár bizonyára sokakat öröklő téma volt a kisiparok gondjai mellett az adók kérdése is, nyilvánvaló, így ebből nehezen születetett volna érdekes slágerműsor. A stúdióbeszélgetést zirmai György vezette egyedül. Ez kétségtelenül s,k feladatot rakott a váll,amit időnként másodercnyi „kikapcsolásai” mutattak. Mindent összevet is , tehát a fő blokk ezúttal em tudta „elvinni” az ilást. S mintha összebeszéltek olna, a kiegészítő anyagok sem igazán ültek. Természetesen voltak azért érdekes percek, például a lakásszövetkezet és a kisiparosok helyiségügyei [a bérleti díjak sok helyen 4—500 °, »-kal nőttek, s ezt a lakásszövetkezet elnöke meg tudta (?) magyarázni!]. Anis Béza, a pincében élő anya újabb, pincebeli epizódjai, vagy a 26. ÁÉV igazgatójának gondolatai, melyekből az is kiderült, hogy a kínálati piac — jóllehet, a vásárlóknak előnyös — a vállalatoknak bizony gondot jelent (esküszöm, én megsajnáltam őket...). A Híradó sem volt éppen lenyűgöző, és jött az este csúcspontja, a szórakoztató film. Pontosabban szórakoztató idegenforgalmi propagandaanyag. Egy, a miénkhez némileg hasonló várost mutatott be, s ez kellemes összevetésekre adott alkalmat. Abban a városban ugyanis az emberek teraszházakban, családi otthonokban laknak, nem pedig otromba kőrengetegben, strandra, vurstliba, szórakozni járnak, láthatóan alig dolgoznak (gyárat nem is nagyon láttam a filmben), napfényes, tiszta utcákon sétálgatnak az andalító alkonyokon, nyoma sincs olyan szemetes, koszos helyeknek, mint nálunk, ózondús, szinte gyógyhatású levegőt szívnak a lakók, nem pedig kémények okádta vasporral teszik tönkre harminc éve az egészségüket. A farmerrövidnadrágos nyugati, Daily News-t olvasó fiatal párok özönlenek azon város szállodájába, lovagolni, teniszezni mennek délutánonként. Láttam, az a város keresett üdülőhely (a külföldi prospektusokban Kréta és Mallorca mellett áll!), hiszen mindene megvan hozzá, hogy az legyen. Ha még nem találták volna ki, az a város is a Duna partján fekszik, ráadásul még a neve is ugyanaz: Dunaújváros. Igazán jó lenne valaha ott élni ... — ba — Dunaújváros, te szép(?) 1990. február 20., kedd Impozáns jazzkínálat Bár nem a legolcsóbb mulatság, egyre inkább tért hódít napjainkban a CD-lemezjátszó. Ez alkalommal tehát a lézerlemezek közül szemezgettünk — s néhány valódi csemegére bukkantunk. Számos — évjárat szempontjából is — friss album mellett a régebbiekből is tallóztunk, hiszen ezek egy része csak most került CD-re illetve jutott el hozzánk. Imponálóan gazdag a jazzlemezek kínálata. Az ECM lemezgyár válogatása (ECM Spectrum Vol. 1.) a műfaj legkiemelkedőbb egyéniségeinek felvételeit tartalmazza. Pat Metheny éteri gitárszólói éppúgy bámulatba ejthetnek, mint Keith Jarrett lírai zongorajátéka vagy Jack DeJohnette lenyűgöző dobolása. Jan Garbarek szaxofonozik néhány felvételen, s a sok „nagyágyú” mellett a kevésbé (?) ismert zenészek is felnőnek a válogatás színvonalához. Stan Getz, a kiváló szaxofonjátékos játszik halhatatlan jazz-standard-eket, swingeket egy másik válogatáslemezen, természetesen magas színvonalon, remek kísérő zenészek közreműködésével. A Jazz Club című CD-sorozat nem kisebb feladatot tűzött maga elé, mint hogy egy-egy lemezen mutassa be egy adott hangszer legismertebb,avatottabb művelőit: a zongora és a hegedű virtuózait két lemezen hallgathatjuk. Különösebb elemzés helyett talán elég, ha a nevek közül említünk néhányat: Oscar Peterson, Keith Jarrett, Chick Corea, Herbie Hancock a billentyűk, Jean-Luc Ponty, Michal Urbaniak, Didier Lockwood a húrok világának legnagyobbjai, s ez garancia a lemezek nívójára is. 1962—67 közötti felvételeken nosztalgiázhatunk: a Best of Bossa Nova című album legalábbis minden lehetőséget megad erre. A Brazíliából jött táncőrület zenéje sem kevésbé izgalmas, a kor szellemét megidézni óhajtók nem csalódhatnak. Szenzációs, csodás élményt nyújt a Porgy és Bess című Gershwin-opera 1958-as feldolgozása. Főszerepében: Ella Fitzgerald és Louis Armstrong. Mindent „hoznak”, ami ebben a zenében benne van, pluszként saját ragyogásukat, Armstrong trombitajátéka is lenyűgöző, s a songokban újra csodálhatjuk reszelős, utánozhatatlan hangját. Az impozáns választék nem csupán a jazzre igaz: a könnyű(?)zenei kínálat is igényes és gazdag. Rod Stewart legnagyobb sikerei forognak több mint egy órán át a Best of ... lemezen. Az egyéni hangú skót sztár inkább a rockos, fanyar hangzást kedvelőket hozza lázba. Sting: The áream of the blue turtles (A kék teknőcök álma) című albumán viszont a lírát kedvelők is találhatnak kedvükre való zenét. Sting a kezdetektől a legigényesebb előadók egyike, ezen a lemezen jazzbeütésű számainak örülhetünk, s bár Sting szerencsére nem igazán a diszkók sztárja, a tízből hét felvétel a listák állandó vendége. Roger Hodgson Hai Hai című albuma újabb bizonyítéka annak, hogy egy zenekar olykor szinte egyetlen hangra épül: Supertrampből való kiválása a zenekart elsüllyesztette, ő viszont változatlanul halad kitűnően hangszerelt egyéni zenéivel előre. A Llambada-válogatás mintegy húsz lambada-stílusú felvételt tartalmaz, a forró tánc kedvelőinek legnagyobb örömére. (összeállításunkhoz a Derkovits utcai Téka könyvesbolt bocsátotta rendelkezésünkre a CD-lemezeket.) — boda — budapesti Tavaszi Fesztivál ’90 Belga vendégművészek lépnek fel március 21-én az MTA Kongresszusi Termében. Az Amati-triót 1985- ben alakította meg a brüsszeli Conservatoire Royal három volt növendéke. Az együttes tagjai mindnyájan igen képzett, fiatal zenészek, külön-külön már komoly karriert futottak be: Charles Wieder, a hegedűs megnyerte az eidenhoveni Benelux Zenei Verseny hegedűsöknek járó első díját; a zongorista Luc Devos a Palma di Mallorca-i Chopinverseny első helyezettje; Luc Dewez, a csellista, növendék volt a Chapelle Musicale Reine Elisabeth-nek és a hetmondi (NSZK) főiskolának, továbbá kitűnően szerepelt a Belgrádi Zenei Versenyen, jelenleg a mons-i konzervatórium tanára. Egy interjúban elmondták, a trióban zenélés különleges könnyedséget biztosít, fejleszti a mesterségbeli tudást, és szélesíti a Tepertőért. E formáció természetesen nem szab gátat szólistaként való szereplésüknek sem. Egyébként szívesen dolgoznak egy-egy vendégszólistával. Repertoárjuk igen változatos: a nagy klasszikusok művei mellett szívesen játsszák Smetana, Martin kevésbé ismert darabjait és a modern zenét is. Számos lemezfelvételük közül a legemlékezetesebb Mendelssohn 49. számú D-dúr triójának és Smetana op. 15. g-moll triójának előadása, amely nagy sikert aratott CD-változatban is . Részletes program, 1990. március 21. Zene: Budapest Kongresszusi Központ, 19.30: Budapesti Fesztiválzenekar hangversenye; Zeneakadémia, 19.30: Liszt Ferenc Kamarazenekar fellépése; Dohány utcai Zsinagóga, 20.00: Kántorhangverseny ; Deák téri Evangélikus templom, 20.00: Trajtler Gábor orgonaestje; Pesti Vigadó, 20.00: Amatitrió hangversenye. Balett: Magyar Állami Operaház, 19.00: In memóriám Millos Aurél — változatok Corelli-témára. Vígszínház, 19.00: A Pécsi Balett vendégjátéka — Alvilági játékok. Könnyűzene: Madách Színház, 19.00: A város hangjai — Kováts Kriszta koncertje. Színház: Radnóti Miklós Színház, 19.00: Kamaraszínházi találkozó; Katona József Színház, 19.00: Spiró György: Csirkefej; Állami Bábszínház, 15.00: Doktor Faust. Folklór: Budai Vigadó, 19.00: a VDSZ Bartók Táncegyüttes és a Gutenberg táncegyüttes közös műsora. Gyermek- és ifjúsági programok: Kertészeti Egyetem Fesztivál klubja, 19.00—02.00: Pege Aladár, Kőszegi Dream Drum, Euroclub, non stop disco; Petőfi Csarnok, 19.00: Hungaro-Carrot — new beat fesztivál.