A Hírlap, 1993. február (4. évfolyam, 9-16. szám)

1993-02-19 / 14. szám

1993. február 19., péntek Sikeres Strauss-est félház előtt Hol a közönség? „Dunaújvárosba már csak a Pa-Dö-Dőt érdemes meg­hívni” — jegyezte meg némi keserűséggel egy ismerősöm a hétfő esti koncert szüneté­ben. Szó ami szó, nemigen tudtam frappánsan válaszol­ni: ha már Johann Strauss melódiái sem vonzzák be — nálunk — a közönséget," ak­kor tényleg nagy lehet a baj. Pedig Buváry Lívia énekművész és az önálló estjén fellépő művészek — még a gyöngécske félház el­lenére is — igazán mindent elkövettek a sikerért. Kosz­tümös est lévén, a főszerep­lő művésznő például — ha jó a statisztikám — hétszer öltözött új ruhába. Persze nem elsősorban divatbemu­tató zajlott a Bartókban, s kivételesen az előző meg­jegyzés sem cinikus, inkább a hangverseny szereplőinek (fel)készültségét és akarását illusztrálja. Johann Strauss nem az a szerző, akit félvállról lehet­ne venni. Bár a könnyű mű­fajba illik sorolni szerzemé­nyeit, azért gyakran nagyon is rafinált, igényes szerkesz­tés, finom, dallamos — ép­pen ebből fakad hihetetlen népszerűsége is —, de nem triviális harmóniamenetek jellemzik a Strauss-örökzöl­­deket — azaz szinte a tel­jes életművet. Amelyből — pontosabban a zenekari művek énekhangra, hegedűre és zongorára készült átira­taiból — csaknem teljes ke­resztmetszetet kaphattunk a csaknem kétórás műsorban: a Wiener Blut, a Cigánybáró áriáitól, a Triccs-traccs vagy a Pizzicato-polkán át a Kék Duna-keringcég a wa­lt­­zerkirály műveinek számos színe, árnyalata megeleve­nedett. Kiváló muzsikusok segítet­tek Buváry Líviának: szinte hihetetlen, hogy mindössze két hangszerrel sikerült megidézni azt a báli hangu­latot, amit e darabok — többnyire nagyobb zenekari háttérrel — sugároznak. Rá­­sonyi Leila hegedűjátéka mindvégig uralta a koncer­tet, ritkán hallható bizton­sággal játszott még a legfel­sőbb fekvésekben is, fölé­nyes hangszertudása minden apró hangnál érződött, re­mek dinamikával, nagy kedvvel varázsolt igazi örömzenét a terembe. Szent­­péteri Csilla — nem kevésbé tehetséges fiatal zongoramű­vészünk — mindvégig part­ner tudott lenni, s a kama­ra-jellegből fakadóan rá jóval nagyobb terhek hárul­t­­tak, mint a szokványos zon­­gorakís­éret rutinmunkája: biztos alapokat, szép szóló­kat hallhattunk tőle. Laczó András személyében pedig egy kellemes hangú, szimpa­tikus tenorénekest ismerhet­tünk meg: természetesen, tisztán, a zene örömét is sugározva énekelt (emellett nem akármilyen szinten fuvolázott (!) is), s számom­ra külön erénye volt, hogy a dalszövegek minden szavát érthettem — ez még a leg­nagyobbaknál sem túl gya­kori ... Buváry Lívia pedig nagyon kulturált, finom és tiszta énekhangjával színez­te az estet: talán visszafo­gottsága miatt nem vállalta magára a valódi, kimondott főszerepet, de ez — a töb­biek kiváló szereplését te­kintve — nem is volt nagy baj. Siker volt: kamarakoncert­hez mért kamarasiker a ka­maraközönség részéről, ez a kamara-ügy az, amit én­­ — immár nem először — valahogy nem értek. Mert van itt egy széles — leg­alábbis több száz fős — ze­nekedvelő réteg. Sokan állí­tólag nem csupán szeretik, de művelik is a zenét eb­ben a városban. Mármost emlékezetem szerint ezen a koncerten — sem — láttam akár egyetlen ének- vagy zenetanárt, énekkarost, ze­nészt, amit én nem egészen értek. Sőt: egészen nem ér­tek. Mert azt azért mind­annyian sejthetjük, hogy ezeknek a fél- meg negyed­házaknak előbb-utóbb híre szalad művészberkekben. És azután aivalkodhatunk, hogy ide nem jár senki, hogy elő­ítéletek alapján ítélnek, meg szép lassan (?) akár el is múlhatnak a koncertek, el­tűnhetnek a Gregorok, Sas­sok, Buváryk, és akkor majd — borítékolom — megint csordultig leszünk a könnyező, demonstratív ze­nebarátokkal, akik feldobják majd az épp aktuális spa­nyolviaszt. De nem is foly­tatom. Klasszul kidühöng­­tem magam, most már jöhet a Pa-Dö-Dő, az is elég sú­lyos műfaj, nem?! — boda — A statisztika életrekeltése Ha a szándék már kevés Van ugye, a szándék: tör­ténelmi előadásokat szervez­ni lehetőleg olyan témában, amely a tankönyvekben, vagy a Népszerű történelem köteteiben alig-alig szerepel (ennek ellenére még lehet megkerülhetetlen!). Poór János, az ELTE oktatója maga ajánlott ilyen „apró­betűs” témát a tervezett — a Habsburgok történetét fel­dolgozó — helyett: szerdán délután — a valóban egye­temesnek mondható — Em­ber és természet címmel a koraújkori Európa életmód­járól tartott előadást a His­tória-sorozat keretében a múzeumban. Előrebocsátva: párját ritkító előadást. Poór János elképesztő ké­pességgel bír: a száraz adat­halmazból (demográfiai sta­tisztikák) két következtetés­sel ott terem a vizsgált kor égető problémáinál, a té­nyek ismertetése mellett fel­villantva az időszak szellemi irányultságának és pszicho­lógiai jelenségeinek legja­vát. Előadásából — ez is rit­kaság — nem hiányoztak azok a mellékmondatok, amik egyrészt fogyasztható­vá tették az információzuha­­tagot, másrészt hidat terem­tettek a koraújkor Európája és a ma Magyarországa kö­zött. Hallhattunk a túlnépese­désről és a természetes né­pességszabályozásról, nagy járványokról és a lakosság mindennapjairól Európa tengelyében és perifériáján. És hallhattunk a keresz­ténység férficentrikus antro­pológiájáról (diszkrét eufe­mizmus!), a felvilágosult ab­szolutizmus kísérleteiről, kivégzések rituáléjáról — te­a hát egy kiegyensúlyozottan véres, nagyvonalúan barbár korról (ellentétben ma — Poór szavaival — a gyomor­fekély és az infarktus kora dúl): háromszáz évről, a ter­mészetesség utolsó világkor­szakáról ... hallhattunk ha tucatnyian. Mert van ugye a szándék (ld. fent) és a megvalósu­lás: a város „érdeklődő kö­­zönség”-ként aposztrofált ré­sze — úgy tűnik és akinek nem inge ... — leszokott ar­ról, hogy tartalmas és intel­lektuálisan (is) izgalmas rendezvényeken mutatkoz­zon. Pedig — régi igazság — ha nincs közönség, egy idő után a rendezvények elsor­vadnak .. . —ny— Előretolt hódállások: Tokáts Tamás Dirty Blues Band-jé­­ben nem csupán a frontember, de a hangszere is a szín­pad elején foglal helyet. A múlt hét pénteki bulin a Sza­lon Sörbárban számos klasszikus bluesszal és néhány új­donsággal hódította a közönséget az egykori Karthágó-, majd - máig - Eest-tag énekes és csapata „Élő” előadás 0 video új útjai A videoművészet új törek­véseiről és irányzatáról Vir­tuális valóság címmel Sze­­gedi-Maszák Zoltán, a Képző- és Iparművészeti Fő­iskola intermédia tanszéké­nek oktatója, videoművész tart előadást ma 18 órától az Uitz Teremben. A Modern Művészetért Alapítvány rendezvényén az érdeklődők az előadás mel­lett „élőben” találkozhatnak a törekvéssel, hiszen több, az irányzat eredményeit fel­használó filmet is levetíte­nek. Áprilisban újra nyitnak MAECENAS a városban Eredményes volt a Vasmű úti könyvesbolt üzemelteté­sére kiírt pályázat , a lici­ten végül a budapesti szék­helyű MAECENAS Könyv­kiadó „vitte el” a boltot. A kiadó a következő he­tekben átalakítási munkála­tokat végez, az üzlet az elő­zetes tervek szerint április első felében újra a vásárlók rendelkezésére áll, immáron megújulva, s — ami talán még fontosabb — megtartva eredeti funkcióját. v_______________ önadózó lettem. E hétköznapi eset hihetetlen erőfeszí­tést követel — tőlem. A kitöltéshez szóló útmutató — bár nem vetekszik a törvények nyakatekert megfogalma­zásával — nem éppen egyszerű feladvány. Pedig állí­tólag ez még a „fogyaszthatóbbak” közé tartozik a bürokrácia stíluspalettájáról. Ám nem egyszer meg­akadok, mint az a diák, aki kevésbé jártas a betű összerakásának mesterségében. Újra és újra nekive­selkedve próbálom megfejteni a rejtjeles üzeneteket. A vajúdások közepette — elkalandozó szellem (?) lé­vén — eszembe jut Oláh Miklós, esztergomi érsek 1536-ban írott művének (Magyarország és Attila, avagy Magyarország népének a Magyar Királyságban való eredetéről) egyik részlete. Az utazó érsek beszá­mol egy olyan faluról, amelynek „majd minden lako­sa sánta, vak, vagy karjára, lábára nyomorék, esetleg más testi fogyatékosságú”. A krónikából kiderül, hogy egészséges embert nem is tűrtek meg maguk között a falubeliek, sőt, kialakították sajátos nyelvüket, ame­lyet idegen nem értett. Kirekesztők és kirekesztettek. (Eszembe nem jutna politikai szövevénybe belekapni!) A bennfenntesekre gondolok, akik hivatásos ténykedésük közben csupán a természetesről, az érthetőről, az édesanyai nyelvük­ről feledkeznek meg. Rettenetes szerkezeteket, kör­­mondatokat alkotnak, s apróbb bakijaik csak „színe­sítik” nyelvi pózaikat. A munkaügyis például úgy gon­dolja, a munkanélküli mögé kéne nézni, hogy az em­bert is láthassuk (sic!), aki azért számára nem más, mint egy kiközvetítendő ügyfél. Nem maradnak adó­sok elménőségeikkel az önkormányzati képviselők sem.­­ Egyikőjük — nem helybeli — patetikus hangulatban komoly problémát érzékeltetve így fogalmazott: „beláthatatlan fába vágjuk a fejszénket". Aztán az ember — ügye van — hivatalhoz fordul, bekerül a bürokrácia mechanizmusába. Megküldik a másik hi­vatal felé a megkeresést, annak reményében, hogy el­intézésre kerül a kérdés. Az ismeretterjesztők egyik összejövetelén a hozzászóló megköszönte, hogy az előtte felszólaló „tartalmasan mondta el” (azt, amit). A végszó szerint a társaságnak „megfelelő irányt kell szabnia maga elé, hogy úrrá lehessenek a nehézsé­geken”. Laikus létemre nem kívánnék okoskodni, csak egyet szeretnék: megérteni, mit is akarnak a „túl­oldalról” üzenni nekem, mert a nyelvi nyomorékság­­nak még nincs szótára, amit biztosan fellapozhatnék. Vendégségben az Arabesque Fesztivál. Hosszú útra készül az MMK Arabesque tánccso­portja. Németországba in­dulnak vasárnap, ahol Karlsruhéban lépnek fel egy fesztiválon. Aztán Spanyol­­ország következik, Calpe vá­rosa. Itt a riói karneválhoz hasonló zenés, táncos felvo­nulást rendeznek Calpe pol­ karnevál gálai, amelynek résztvevői lesznek a dunaújvárosiak is. A kéthetes programjukat a pforzheimiek szervezték, kö­szönhetően a tavalyi Ara­­besque-sikernek. Az együttes repertoárjában a jól ismert és népszerű majorettszám, gárdatánc szerepel a show­­formációk mellett. Bíró Tibor kiállítása az MMK-ban Albumba való képek Szép dolog szép dolgokat szeretni. Szép dolog arra gondolni, hogy az élet szép dolgait szépen­­ az emberek elé tárjuk. Szép dolog fény­képezni szép dolgokat, pél­dának okáért téli tájat, fal­vakat, köcsögfát, tanyát, malmot, legelőt meg csűrt, és végül is szép dolog a képe­ket kiakasztani és kiállítást csinálni, az ember igenis mutassa meg, íme, ez va­gyok én (esetünkben Bíró Tibor), ezek pedig a képe­im, mondom, én nagyon tu­dom értékelni a szépet. Egé­szen más kérdés, hogy a mű­vészet gyakorta csúnya is le­het. Bíró Tibor fotókiállításán, az MMK folyosógalériájában nem csupán az alkalmazott a technika fekete-fehér, kicsit gondolatok is. Megvan persze ennek a maga előnye is: ha példának okáért Bíró Tibornál egy kép alatt az az árulkodó felírás olvasható, hogy Tél (I—IV.), akkor ott halálbiztosan a telet fogjuk látni valóságosan, egytől né­gyig, vagy ha egy képcím mondjuk tavaszt ígér (a Ta­vasz című kép esetére gon­dolok), ott még véletlenül sem botlunk hulló levelekbe, vagy kánikulába. Sok min­den más egyébként nem is szerepel a tárlaton, szépen talán úgy mondhatnék, Bí­ró Tibor témája a minden­napok világa. Csúnyán meg úgy, nagyon is panelesen hétköznapi ez a világ. Mert a falu (Falu I—IV.) egy li­bacsapatot szétrebbentő sze­kérből, egy kakasból, paprikafüzéres ablakból egy és egy magányos házból áll eb­ben a világban, a Bükkben (I—II.) egy szánkirándulás és egy síverseny egy-egy pilla­natát örökíti meg, a Kazla­­zók pedig kazlazókat mutat a maguk valójában. Szóval, rejtély, mitől lesz kiállítás a kiállítás, mit fedez fel és mi­t szeretne megmutatni nekem, a nézőnek Bíró Tibor, és va­jon miért. Rosszabb, mondhatni ve­szélyesebb persze a helyzet, ha — egy kisebb képcsoport esetében — a szerző elemel­­kedni próbál erről a magas­ságról. A Köcsögfa (I—II.) első darabja nem túl meg­lepő módon — ld. előbb — egy köcsögfát tár elénk, ám a második fotón ugyanezen köcsögfa mellett egy pőre, középcsinos hölgy meredez. Mármost nekem lehetnek asszociációim a köcsögfáról meg a meztelenségről így együtt, de hát csak nem ar­ra akar hajazni ez a duett, amire a romlottabbak gon­dolhatnak, de akkor meg mi­re? Vagy az A nimfa halála (I—IV.), ahol egy — újfent csak — alulöltözött szépség álldogál-felfekszik-stb. ötfé­le módon, halálról még érin­tőlegesen sincs szó — a nim­fa oké. Szóval szép dolog szép dolgokat szeretni. Fákat, te­let, havat, téli havas fákat, falut, paraszti életet, és szép dolog ezeket fényképezni is. És józan dolog, ha az em­ber tudja, hogy mi való a falra, és mi az otthoni fény­képalbumba : utóbbit nem látják az akadékoskodók, a barátok viszont ugyanolyan szívesen megnézik ... — ba —

Next