A Hírlap, 1993. február (4. évfolyam, 9-16. szám)
1993-02-19 / 14. szám
1993. február 19., péntek Sikeres Strauss-est félház előtt Hol a közönség? „Dunaújvárosba már csak a Pa-Dö-Dőt érdemes meghívni” — jegyezte meg némi keserűséggel egy ismerősöm a hétfő esti koncert szünetében. Szó ami szó, nemigen tudtam frappánsan válaszolni: ha már Johann Strauss melódiái sem vonzzák be — nálunk — a közönséget," akkor tényleg nagy lehet a baj. Pedig Buváry Lívia énekművész és az önálló estjén fellépő művészek — még a gyöngécske félház ellenére is — igazán mindent elkövettek a sikerért. Kosztümös est lévén, a főszereplő művésznő például — ha jó a statisztikám — hétszer öltözött új ruhába. Persze nem elsősorban divatbemutató zajlott a Bartókban, s kivételesen az előző megjegyzés sem cinikus, inkább a hangverseny szereplőinek (fel)készültségét és akarását illusztrálja. Johann Strauss nem az a szerző, akit félvállról lehetne venni. Bár a könnyű műfajba illik sorolni szerzeményeit, azért gyakran nagyon is rafinált, igényes szerkesztés, finom, dallamos — éppen ebből fakad hihetetlen népszerűsége is —, de nem triviális harmóniamenetek jellemzik a Strauss-örökzöldeket — azaz szinte a teljes életművet. Amelyből — pontosabban a zenekari művek énekhangra, hegedűre és zongorára készült átirataiból — csaknem teljes keresztmetszetet kaphattunk a csaknem kétórás műsorban: a Wiener Blut, a Cigánybáró áriáitól, a Triccs-traccs vagy a Pizzicato-polkán át a Kék Duna-keringcég a waltzerkirály műveinek számos színe, árnyalata megelevenedett. Kiváló muzsikusok segítettek Buváry Líviának: szinte hihetetlen, hogy mindössze két hangszerrel sikerült megidézni azt a báli hangulatot, amit e darabok — többnyire nagyobb zenekari háttérrel — sugároznak. Rásonyi Leila hegedűjátéka mindvégig uralta a koncertet, ritkán hallható biztonsággal játszott még a legfelsőbb fekvésekben is, fölényes hangszertudása minden apró hangnál érződött, remek dinamikával, nagy kedvvel varázsolt igazi örömzenét a terembe. Szentpéteri Csilla — nem kevésbé tehetséges fiatal zongoraművészünk — mindvégig partner tudott lenni, s a kamara-jellegből fakadóan rá jóval nagyobb terhek hárulttak, mint a szokványos zongorakíséret rutinmunkája: biztos alapokat, szép szólókat hallhattunk tőle. Laczó András személyében pedig egy kellemes hangú, szimpatikus tenorénekest ismerhettünk meg: természetesen, tisztán, a zene örömét is sugározva énekelt (emellett nem akármilyen szinten fuvolázott (!) is), s számomra külön erénye volt, hogy a dalszövegek minden szavát érthettem — ez még a legnagyobbaknál sem túl gyakori ... Buváry Lívia pedig nagyon kulturált, finom és tiszta énekhangjával színezte az estet: talán visszafogottsága miatt nem vállalta magára a valódi, kimondott főszerepet, de ez — a többiek kiváló szereplését tekintve — nem is volt nagy baj. Siker volt: kamarakoncerthez mért kamarasiker a kamaraközönség részéről, ez a kamara-ügy az, amit én — immár nem először — valahogy nem értek. Mert van itt egy széles — legalábbis több száz fős — zenekedvelő réteg. Sokan állítólag nem csupán szeretik, de művelik is a zenét ebben a városban. Mármost emlékezetem szerint ezen a koncerten — sem — láttam akár egyetlen ének- vagy zenetanárt, énekkarost, zenészt, amit én nem egészen értek. Sőt: egészen nem értek. Mert azt azért mindannyian sejthetjük, hogy ezeknek a fél- meg negyedházaknak előbb-utóbb híre szalad művészberkekben. És azután aivalkodhatunk, hogy ide nem jár senki, hogy előítéletek alapján ítélnek, meg szép lassan (?) akár el is múlhatnak a koncertek, eltűnhetnek a Gregorok, Sassok, Buváryk, és akkor majd — borítékolom — megint csordultig leszünk a könnyező, demonstratív zenebarátokkal, akik feldobják majd az épp aktuális spanyolviaszt. De nem is folytatom. Klasszul kidühöngtem magam, most már jöhet a Pa-Dö-Dő, az is elég súlyos műfaj, nem?! — boda — A statisztika életrekeltése Ha a szándék már kevés Van ugye, a szándék: történelmi előadásokat szervezni lehetőleg olyan témában, amely a tankönyvekben, vagy a Népszerű történelem köteteiben alig-alig szerepel (ennek ellenére még lehet megkerülhetetlen!). Poór János, az ELTE oktatója maga ajánlott ilyen „apróbetűs” témát a tervezett — a Habsburgok történetét feldolgozó — helyett: szerdán délután — a valóban egyetemesnek mondható — Ember és természet címmel a koraújkori Európa életmódjáról tartott előadást a História-sorozat keretében a múzeumban. Előrebocsátva: párját ritkító előadást. Poór János elképesztő képességgel bír: a száraz adathalmazból (demográfiai statisztikák) két következtetéssel ott terem a vizsgált kor égető problémáinál, a tények ismertetése mellett felvillantva az időszak szellemi irányultságának és pszichológiai jelenségeinek legjavát. Előadásából — ez is ritkaság — nem hiányoztak azok a mellékmondatok, amik egyrészt fogyaszthatóvá tették az információzuhatagot, másrészt hidat teremtettek a koraújkor Európája és a ma Magyarországa között. Hallhattunk a túlnépesedésről és a természetes népességszabályozásról, nagy járványokról és a lakosság mindennapjairól Európa tengelyében és perifériáján. És hallhattunk a kereszténység férficentrikus antropológiájáról (diszkrét eufemizmus!), a felvilágosult abszolutizmus kísérleteiről, kivégzések rituáléjáról — tea hát egy kiegyensúlyozottan véres, nagyvonalúan barbár korról (ellentétben ma — Poór szavaival — a gyomorfekély és az infarktus kora dúl): háromszáz évről, a természetesség utolsó világkorszakáról ... hallhattunk ha tucatnyian. Mert van ugye a szándék (ld. fent) és a megvalósulás: a város „érdeklődő közönség”-ként aposztrofált része — úgy tűnik és akinek nem inge ... — leszokott arról, hogy tartalmas és intellektuálisan (is) izgalmas rendezvényeken mutatkozzon. Pedig — régi igazság — ha nincs közönség, egy idő után a rendezvények elsorvadnak .. . —ny— Előretolt hódállások: Tokáts Tamás Dirty Blues Band-jében nem csupán a frontember, de a hangszere is a színpad elején foglal helyet. A múlt hét pénteki bulin a Szalon Sörbárban számos klasszikus bluesszal és néhány újdonsággal hódította a közönséget az egykori Karthágó-, majd - máig - Eest-tag énekes és csapata „Élő” előadás 0 video új útjai A videoművészet új törekvéseiről és irányzatáról Virtuális valóság címmel Szegedi-Maszák Zoltán, a Képző- és Iparművészeti Főiskola intermédia tanszékének oktatója, videoművész tart előadást ma 18 órától az Uitz Teremben. A Modern Művészetért Alapítvány rendezvényén az érdeklődők az előadás mellett „élőben” találkozhatnak a törekvéssel, hiszen több, az irányzat eredményeit felhasználó filmet is levetítenek. Áprilisban újra nyitnak MAECENAS a városban Eredményes volt a Vasmű úti könyvesbolt üzemeltetésére kiírt pályázat , a liciten végül a budapesti székhelyű MAECENAS Könyvkiadó „vitte el” a boltot. A kiadó a következő hetekben átalakítási munkálatokat végez, az üzlet az előzetes tervek szerint április első felében újra a vásárlók rendelkezésére áll, immáron megújulva, s — ami talán még fontosabb — megtartva eredeti funkcióját. v_______________ önadózó lettem. E hétköznapi eset hihetetlen erőfeszítést követel — tőlem. A kitöltéshez szóló útmutató — bár nem vetekszik a törvények nyakatekert megfogalmazásával — nem éppen egyszerű feladvány. Pedig állítólag ez még a „fogyaszthatóbbak” közé tartozik a bürokrácia stíluspalettájáról. Ám nem egyszer megakadok, mint az a diák, aki kevésbé jártas a betű összerakásának mesterségében. Újra és újra nekiveselkedve próbálom megfejteni a rejtjeles üzeneteket. A vajúdások közepette — elkalandozó szellem (?) lévén — eszembe jut Oláh Miklós, esztergomi érsek 1536-ban írott művének (Magyarország és Attila, avagy Magyarország népének a Magyar Királyságban való eredetéről) egyik részlete. Az utazó érsek beszámol egy olyan faluról, amelynek „majd minden lakosa sánta, vak, vagy karjára, lábára nyomorék, esetleg más testi fogyatékosságú”. A krónikából kiderül, hogy egészséges embert nem is tűrtek meg maguk között a falubeliek, sőt, kialakították sajátos nyelvüket, amelyet idegen nem értett. Kirekesztők és kirekesztettek. (Eszembe nem jutna politikai szövevénybe belekapni!) A bennfenntesekre gondolok, akik hivatásos ténykedésük közben csupán a természetesről, az érthetőről, az édesanyai nyelvükről feledkeznek meg. Rettenetes szerkezeteket, körmondatokat alkotnak, s apróbb bakijaik csak „színesítik” nyelvi pózaikat. A munkaügyis például úgy gondolja, a munkanélküli mögé kéne nézni, hogy az embert is láthassuk (sic!), aki azért számára nem más, mint egy kiközvetítendő ügyfél. Nem maradnak adósok elménőségeikkel az önkormányzati képviselők sem. Egyikőjük — nem helybeli — patetikus hangulatban komoly problémát érzékeltetve így fogalmazott: „beláthatatlan fába vágjuk a fejszénket". Aztán az ember — ügye van — hivatalhoz fordul, bekerül a bürokrácia mechanizmusába. Megküldik a másik hivatal felé a megkeresést, annak reményében, hogy elintézésre kerül a kérdés. Az ismeretterjesztők egyik összejövetelén a hozzászóló megköszönte, hogy az előtte felszólaló „tartalmasan mondta el” (azt, amit). A végszó szerint a társaságnak „megfelelő irányt kell szabnia maga elé, hogy úrrá lehessenek a nehézségeken”. Laikus létemre nem kívánnék okoskodni, csak egyet szeretnék: megérteni, mit is akarnak a „túloldalról” üzenni nekem, mert a nyelvi nyomorékságnak még nincs szótára, amit biztosan fellapozhatnék. Vendégségben az Arabesque Fesztivál. Hosszú útra készül az MMK Arabesque tánccsoportja. Németországba indulnak vasárnap, ahol Karlsruhéban lépnek fel egy fesztiválon. Aztán Spanyolország következik, Calpe városa. Itt a riói karneválhoz hasonló zenés, táncos felvonulást rendeznek Calpe pol karnevál gálai, amelynek résztvevői lesznek a dunaújvárosiak is. A kéthetes programjukat a pforzheimiek szervezték, köszönhetően a tavalyi Arabesque-sikernek. Az együttes repertoárjában a jól ismert és népszerű majorettszám, gárdatánc szerepel a showformációk mellett. Bíró Tibor kiállítása az MMK-ban Albumba való képek Szép dolog szép dolgokat szeretni. Szép dolog arra gondolni, hogy az élet szép dolgait szépen az emberek elé tárjuk. Szép dolog fényképezni szép dolgokat, példának okáért téli tájat, falvakat, köcsögfát, tanyát, malmot, legelőt meg csűrt, és végül is szép dolog a képeket kiakasztani és kiállítást csinálni, az ember igenis mutassa meg, íme, ez vagyok én (esetünkben Bíró Tibor), ezek pedig a képeim, mondom, én nagyon tudom értékelni a szépet. Egészen más kérdés, hogy a művészet gyakorta csúnya is lehet. Bíró Tibor fotókiállításán, az MMK folyosógalériájában nem csupán az alkalmazott a technika fekete-fehér, kicsit gondolatok is. Megvan persze ennek a maga előnye is: ha példának okáért Bíró Tibornál egy kép alatt az az árulkodó felírás olvasható, hogy Tél (I—IV.), akkor ott halálbiztosan a telet fogjuk látni valóságosan, egytől négyig, vagy ha egy képcím mondjuk tavaszt ígér (a Tavasz című kép esetére gondolok), ott még véletlenül sem botlunk hulló levelekbe, vagy kánikulába. Sok minden más egyébként nem is szerepel a tárlaton, szépen talán úgy mondhatnék, Bíró Tibor témája a mindennapok világa. Csúnyán meg úgy, nagyon is panelesen hétköznapi ez a világ. Mert a falu (Falu I—IV.) egy libacsapatot szétrebbentő szekérből, egy kakasból, paprikafüzéres ablakból egy és egy magányos házból áll ebben a világban, a Bükkben (I—II.) egy szánkirándulás és egy síverseny egy-egy pillanatát örökíti meg, a Kazlazók pedig kazlazókat mutat a maguk valójában. Szóval, rejtély, mitől lesz kiállítás a kiállítás, mit fedez fel és mit szeretne megmutatni nekem, a nézőnek Bíró Tibor, és vajon miért. Rosszabb, mondhatni veszélyesebb persze a helyzet, ha — egy kisebb képcsoport esetében — a szerző elemelkedni próbál erről a magasságról. A Köcsögfa (I—II.) első darabja nem túl meglepő módon — ld. előbb — egy köcsögfát tár elénk, ám a második fotón ugyanezen köcsögfa mellett egy pőre, középcsinos hölgy meredez. Mármost nekem lehetnek asszociációim a köcsögfáról meg a meztelenségről így együtt, de hát csak nem arra akar hajazni ez a duett, amire a romlottabbak gondolhatnak, de akkor meg mire? Vagy az A nimfa halála (I—IV.), ahol egy — újfent csak — alulöltözött szépség álldogál-felfekszik-stb. ötféle módon, halálról még érintőlegesen sincs szó — a nimfa oké. Szóval szép dolog szép dolgokat szeretni. Fákat, telet, havat, téli havas fákat, falut, paraszti életet, és szép dolog ezeket fényképezni is. És józan dolog, ha az ember tudja, hogy mi való a falra, és mi az otthoni fényképalbumba : utóbbit nem látják az akadékoskodók, a barátok viszont ugyanolyan szívesen megnézik ... — ba —