A Hírlap, 1994. június (5. évfolyam, 110-135. szám)
1994-06-04 / 113. szám
1994. június 4., szombat „Egyént énekelek” — Százhetvenöt éve született Walt Whitman — Hetvenhárom évet élt. Volt nyomdászinas, tanító, fizikai munkás, újságíró, haditudósító, betegápoló, minisztériumi tisztviselő, szélütött „munkanélküli”, de mindenekelőtt költő volt, a múlt századi Amerika hatalmas poétája. Vadul áradó vagy ünnepélyesen hömpölygő szabadverseiben a fűszálak monumentalitásáról énekelt. Az egyént dicsőítette, az egyszerű ember és Amerika nagyszerűségét magasztalta. Vallotta és hirdette: „Semmi, még az Isten sem nagyobb az ember számára, mint a maga valósága. Költészete a fantázia és a realitás ünnepi találkozásából született. Ez a poézis „végtelen szenvedély, lüktetés és erő.” Ajándékozzuk meg magunkat egy-két ünnepi pillanattal, lapozzunk bele Fűszálak című híres versesa kötetébe! Rögvest meggyőződhetünk róla: különbek vagyunk önmagunknál. Olyanok vagyunk, mint ő. „Walt Whitman, kozmosz, Manhattan fia. Békétlen, anyagias, érzéki, evő-ivó és nemző. Nem érzelgős, nem áll férfiak vagy nők fölött, sem rajtuk kívül. Éppoly szerény, mint szerénytelen.” A modern embert, a demokráciát daloló versek írója öntudatos meggyőződéssel üzeni a magyar olvasónak: „Magamat ünneplem és énekelem, S amit én elfogadok, te is elfogadod majd, Mert minden atom, mely enyém, éppúgy a tied is.” Whitmannak igaza van. Míg olvastam a Fűszálak-at, engem is ünnepelt a költő. Kiss Kálmán IRODALOM — MŰVÉSZET A közönség majd azt akarja Gorka-centenárium Akár a centenáriumok évének is nevezhetnénk az 1994-es esztendőt. A honi képző- és iparművészet olyan nagyságai születtek egy évszázaddal ezelőtt, mint Aba Novák Vilmos, Benczúr Gyula, Derkovits Gyula, Szőnyi István, Molnár C. Pál vagy Gorka Géza. Ebből az alkalomból aztán sorra nyíltak - nyílnak kiállítások országszerte. Szeptemberben lesz Gorka Géza századik születésnapja, de az Iparművészeti Múzeumban már megnyílt — és június végéig látogatható — az életmű kiállítása. A bemutató kétszázharminchat kerámiatárgyat sorakoztat vitrinjeiben, nagyrészt a múzeum saját gyűjteményéből és a nógrádverőcei Gorka Kerámiamúzeum anyagából. Gorka Géza korának nagyhatású, elismert művésze volt, aki az 1928-as velencei Biennálén való bemutatkozástól kezdve számos hazai és nemzetközi kiállításon vett részt, kapott Munkácsy- és Kossuth-díjat, meg számos szakmai kitüntetést. Egyszer, pályája derekán, azt kérdezték tőle, miért nem azt csinálja, amit a közönség akar. Gorka azt felelte, a közönség majd azt fogja akarni, amit én csinálok. És igaza lett. Kerámiaplasztikáit, stilizált nőalakjait, habán és népies figuráit, de legfőképpen vázáit, tálait, hamutartóit, használati tárgyait előszeretettel vásárolták, használták és használják ma is. Merthogy e tárgyak pontosan azok, aminek készültek. Vázák, tálak, gyertyatartók, falitálak. S arra valók, hogy rendeltetésszerűen használják őket. Vázának, tálnak, falitálnak. Úgy töltik be funkciójukat, hogy ezenközben díszítik az enteriőrt, ahová helyezik őket. De nem a díszítés, a díszítmény a fontos, hanem az, hogy virágot, gyümölcsöt lehet benne tartani. Négy egységre osztva mutatja be Gorka munkásságát a rendező Csenkey Éva. A pályakezdés időszakához a mezőtúri inaskodás, a németországi tanulmányok és a nógrádverőcei Keramos agyagipari műhely szervezésével, vezetésével töltött éveket sorolta, 1927-ig. A következő időszak 1927 és 1945 között az önálló keramikusművészként tevékenykedő Gorka Gézát és nógrádverőcei otthonában létrehozott kisüzemét idézi. Gorka 1927-ben ugyanis megvált a Keramostól, nem sokkal később a társaság meg is szűnt. És egy évvel később, miután itthon is bemutatta új műhelyében készült kerámiáit, ezekkel a Velencei Nemzetközi Iparművészeti Kiállításon bronzérmet nyert. Majd több ízben itthon és Tokióban, Milánóban, Genfben, Párizsban, New Yorkban, Lipcsében aratta sikereit. Kerámikus munkásságának huszonöt éves jubileumára - 1942-ben összefoglaló kiállítást rendezett, ekkor kapta meg az Iparművészeti Állami Nagy Aranyérmet. Ebben az időben már kialakult határozott, senkivel össze nem téveszthető stílusa •— írja róla lánya, az ugyancsak keramikus Gorka Lívia. — Figurális darabjaiban megtalálta a kerámia plasztika lényegét. A kiállítás harmadik egysége a nógrádverőcei műhelyen kívüli tevékenységet sorolja fel. Az átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozó Losoncon, a háború utolsó két évében működő palóc háziipari műhely számára készített Gorka Géza mintadarabokat. A háború után a kézműves módszereket alkalmazó gyárak — például a Zsolnay Porcelángyár — is hasznosítják Gorka tervezőmunkáját. Befejezésül a kiállítás a háború utáni Gorkát, illetve munkásságát vonultatja fel. (kádár) Falitál, domborműves rákfigurával (1957—58) a hírlap 7 Rózsa Endre: Egy szirten nőtt bokorra Felnőtt a fehér foltok közt kopár sziklapad malyon szikesre, szikárra. Mint szobor nő, hajol ki ablakába. Harmattal csillámlik a halkopál. Senki által nem illetett pohár. Mint Gyümölcsoltó Boldogasszony vágya a soha nem volt cseppeket kivájja — egy korty fakad, s színültig a bokály. Kristállyá való szomj forr s megmered. Mi üt ki rajta, milyen erezet? Hűvös könnypersely, mily fényt sírdogál? Szívszakító az örök Nem Lehet: magába szívja mind a színeket, halhatatlan a havasi gyopár! Ginzeng-Tempust, noha alkatra-arcra tökéletesen európai, olykor ázsiainak mondják. Hogy hát a neve ugyebár. Amire ő diszkréten elmosolyodik, és ezt kérdezi: no és a Tempus? Ginzeng-Tempus foglalkozása: szoborlefejező. Igen, jól hallották. A szerszám, amelyet a ház Ida Iához ragasztott, garázsszerű építményben art, lényegében egy vízszintes mozgású nyaktiló. A metafora jó és pontos, a hasonlat elnagyolt tehát nem olyan (szinte vagy megszólalásig), mint egy vízszintes nyaktiló, hanem egész pontosan az. Nem kevesebb, inkább több vagy két tonnánál. Szemre idomtalan és durva, de a belseje! Egyszer valami pakolás meglazult, és Ginzengrempus leemelte a zöldessárga borítólemezt a szerkezetről. Az első nürnbergi órák lehettek ilyenek: egyetlen pillantással átlátod a mechanika főbb összefüggéseit, hogy melyik kerék mit mozgat s miért. Egyetlen fogazott tengely járásából az összes többi helyére és elmozdulására következtetsz. Egészen elképesztett az ok- és célszerűségek világos rajzolata, amely ebben is a bolygókat, bolygórendszereket, a Tejutat és a Tejutakat mozgató égi mechanizmus mása. Mindamellett nagyon is földi dolgok mozgatják. Nem akarom azt mondani, hogy az értelem vagy az eszmék ciklikus rövidzárlatai. Egy ökéletes gépezettől elvárnánk (éppen mert ökéletes), hogy a pillanat nagyságától vagy ricsinyességével nem magyarázhatóan működik. A pillanattól teljesen függetlenül. Egyszer megkértem Ginzeng-Tempust, vigyen magával, hadd lássam őt, de főleg gépezeét működés közben. — Akkor húzd fel a vekkert, barátocskám éjjeli kettőre — mondta —, mert ha megfigyeled, nappal soha nem dolgozom. A nap csak arra való, hogy kialudjam magam, s közben a szenátus vagy a képviselőház (vagy az együttes ülés) kimondja a halálos ítéletet egyik vagy másik szoborra. Estefelé megébredek, bekapcsolom a Oláh István rádiót, a hírekben eddig még mindig elmondták, mi a dolgom. Akkor megint szundizom egyet, a vekkerem pedig felkelt kettőkor. Kitolatok a garázsból, s mire a büntetésvégrehajtás színhelyére érek, fél, esetleg háromnegyed három. Az időpont megválasztása, hogy úgy mondjam, tudományos; az élettanászok szerint éjjeli három és öt között a legmélyebb az ember álma. Márpedig a parkok, a közterek körül, ahol e szobrok utolsó pillanatokig állnak, emberek élnek. Illetve a kérdéses időpontban a lehető legmélyebb álmukat alusszák. Az élettani részt leszámítva nem értettem a művelet logikáját. A honatyák eddig még mindig a népakaratot, a nép érdekeit hozták fel fő érvként a szobortalanításban. Amire Ginzeng-Tempus rábólint: legalább Hippiasz és Hipparkhosz, legalább Néró óta... És akkor? — sétálok bele a mesterien felállított csapdába. — A népakarat a kötelező emotív faktor ebben az egészben — mondja tudálékosan. — Ha csak egyszer kifelejtenék az illetékesek, előfordul, hogy másnap ugyanott áll a szobor, mintha le sem fejeztem volna. Visszaállítja, s ha kell százszor is a kollektív részvét vagy valami paradox igazságtudat, mondjuk ahogy akarjuk, így viszont a nép ellenségével könnyedén, és minden feltűnés — minden visszhang! — nélkül elbánhatnak. Nekem pedig kettőkor szól a vekker, falok valamit, közben rápillantok a várostérképre, és máris megyek. — Jó-jó, de miért nem nappal? — kérdeztem újból, mert Ginzeng-Tempus véletlenül vagy készakarva csak fél választ adott. — Ha arra gondolsz, hogy ezeket a jó ideje nem kedvelt, de nem is gyűlölt, tehát a levegő törésmutatójával mért szobrokat a hirtelen gyűlölet elidegeníti, igazad van. De gondolj arra is, kinek használ egy nyilvános kivégzés, olyasfajta, mint amilyeneket a középkori városkák főterén rendeztek déli tizenkettőkor? A jómadarat kerékbe törték, esetleg felnégyelték, és ez tanmese volt a többi törvényszegőnek. Eddig még egyetlen szobor sem tanult a másik sorsából, legalábbis nem vettem észre — kacag Ginzeng- Tempus, és hatalmasat ásít: most alszom egyet, mert éjszaka melózom. Pontban kettőkor kitolatott a zsebhangárból, én pedig menet közben felugrottam a hágcsóra. A szerkezet háromszázhatvan fokban fordult lánctalpain, és már a Victoria sugárúton haladtunk, a Diadalív végtelen dicsőségében, onnét a Kiseleffre, az Aviatorilor-ra. — Ritka földfémekből, az is lehet. Holdkőzetekből öntötték a pengét — kiáltja Ginzeng Tempus, bár láncaink, a lánctalpak csörgését leszámítva semmi más zaj. — És tudod-e, miért a nyakat, akár él az ember, akár pedig a szobor? Makogtam valamit arról, hogy hát az amúgy is halandó test kétszeresen, százszorosan, végzetesen halandóvá válik, máris azzá vált, amelyik pillanatban arasznyira távolítják tőle a káros, veszélyes, esetleg a világot felforgató értelmet. A rés, ha csupán pengevékony is a ráció és test törésvonala: legalább egy világ elmúlása ; nem boldogtalan és nem boldog tudattalanban. — Látod, ez engem soha nem érdekelt. Engem csak az érdekel, hogy a legvékonyabb — tehát a legkisebb anyag- vagy közegellenállásra képes testrész a nyak. Úgyhogy a műhiba kockázata még akkora se, mint egy banális vakbél műtétnél. Ezek után olcsó hatásvadászat azt hinni, hogy Ginzeng-Tempus csak azért jár a szoboravatásokra, hogy máris kaján pillantásokkal méregesse a Frissen Leleplezett kő vagy bronz nyakkáját. Dehogy! Ott ül kifogástalanul vasalt fehér öltönyében, nyakkendősen, kajánságnak nyoma sincs az arcán. Nem suttogja konfidensen , szomszédja fülébe, hogy láttunk mi már karór varjút, vagy jön még kutyára dér, esetleg nyugtával dicsérd a napot. Igaz, nem is hatódik meg Tárgyilagosan tudomásul veszi, hogy ilyen az élet, ilyen a világ. Hogy a szobrok, az ideológiák, az ideológusok. S ha ez iszonyúan nagy közhely, akkora, mint a hegymagas szobor aminek csizmáihoz éppen most kötötte oda gépét; s amelynek oly vastag a nyaka, hogy egy újabb, a Guiness-rekordok könyvébe illő guillotint kell majd tervezni — akkor is. A szoborlefejező