A Hírlap, 1994. június (5. évfolyam, 110-135. szám)

1994-06-07 / 115. szám

1994. június 7., kedd Felnőttoktatásról rendez konferenciát július 4-7-ig a TIT Dunaújvárosi Ismeretterjesztő Egyesület és Népfőiskola, ame­lyen minden felnőttoktatással foglalkozó iskola, szervezet, in­tézmény, tudományos műhely részvételére számítanak. Az átalakuló oktatási rendszer, a megváltozott szerepkör, társa­dalmi igény, és törvényi szabá­lyozás — illetve még létező hé­zagok — különösen indokolttá teszik az ilyen tárgyú eszme­cserék megtartását. A Bartók Béla Művészetek Házában, és a Rosti Pál Gimná­ziumban megrendezésre kerülő négy napos program két fő nap­ján egy-egy bevezető, vitaindí­tó előadás adja meg a témakört: a felnőttoktatás helye a művelő­dés rendszerében és szerepe tár­sadalmunk mai átalakulásába, illetve a fejlesztés lehetőségei, figyelembe véve a hazai kezde­ményezéseket és a nemzetközi szakirodalom megállapításait. A rendezvénynek jeles ven­dégei lesznek, például Csorna Gyula, az Országos Közoktatá­si Intézet főigazgatója, aki a dolgozók iskoláiról tart elő­adást. Ghiczy Tamás, a Pénz­ügyminisztérium főtanácsosa Az emberi erőforrás fejlesztése a gazdaságban címmel ad elő. Somogyi István, az OmegaGlen igazgatója a menedzserképzés­ről, Kurucz Márton, az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumról és Csiby Sándor a Magyar Rá­dió oktatási osztályáról a szak­mai továbbképzésről fog be­szélni, hogy csak az első nap néhány jelentősebb előadóját említsük. Az elhangzottakat plenáris és szekcióvitákon tárgyalják meg a résztvevők, elutazás előtt pedig közösen megfogalmaz­zák a konferencia tapasztalatait, a felmerült javaslatokat. k.k. r­ / KULTÚRA — MŰVELŐDÉS TIT a felnőttoktatásról Fogyatékosságainkra és nagyszerűségeinkre is fényt deríthet előadókkal írásunk árulkodik Nem kellett mézesmadzaggal csalogatni a résztvevőket arra az előadásra, amelyet dr. Lépőid József­né, a Magyar Grafo­lógiai Társaság elnöke tartott az MMK-ban. Ha kétszer ennyi ideig maradt volna a jelenlévők között, akkor sem tudott vol­na minden kérdésre válaszolni: hihetetlenül erős a vágy az emberekben, hogy valaki kimondja, milyenek ők valójában. A grafológia, vagy íráselem­zés az utóbbi években hatalmas előjogokat vívott ki magának országszerte. Jó tudni, hogy a hozzáértők kézírásunkból meg­fejthetik „előéletünket”, utal­hatnak jelenünkre, magyaráza­tot adhatnak jellembeli fogyaté­kosságainkra vagy épp nagy­­szerűségeinkre... —Miért vagyunk ennyire kí­váncsiak saját magunkra? — Nem csak most, mindig is szerettek az emberek tükörké­pet kapni önmagukról — mondja az elnökasszony — függetlenül attól, hogy beisme­rik vagy épp tagadják ezt. Álta­lában mindenki boldogan veszi tudomásul, ha rossz tulajdonsá­gaira is fény derül. Ezt azonban nagyon tapintatosan, udvaria­san közölhetjük. Ráadásul nem állhatunk meg „félúton”: azo­kat a „fortélyokat” is ismertet­nünk kell, amelyekkel az embe­rek jellembeli fogyatékossá­gaiktól megszabadulhatnak. ’— Ezek szerint a kérdezők fenntartás nélkül elfogadják a tanácsait. — Sőt!... Ha egyszer elké­szítem valakinek a jellemrajzát, akkor az illető valamiféle cso­dát remél a későbbiekben. Ilyenkor éjjel-nappal cseng a telefonom, a kérdező nem akar­ja elhinni, hogy a jövőjét nem tudom megmondani. Azt nem is lehet. Legfeljebb azt, hogy milyen energiája, akaratereje lesz az elkövetkezendőkben. Az írásában erre ugyanis bi­zonyos jelek utalnak, ame­lyeket tudományosan meg lehet magyarázni, hogy — Előadásában említette, '51-ben országszerte megtiltották a grafológiával va­ló foglalkozást... — Hat éve határoztuk el, hogy újjáélesztjük a valamikor betiltott Magyar Írástanulmányi Társaságot. Nekem harminc éve van grafológus szakértői diplomám. Kezdetben hat-hét évi tanulás kellett ahhoz, hogy egyáltalán dolgozni merjek. Ma orvostudományi egyetemeken, jogi karokon, közgazdasági-, agráregyetemen tartok előadá­sokat. — Miközben járja az or­szágot, a nagyközönséget is be­avatja a grafológia tudo­mányába. — Mi több, megalakítottuk társaságunkat, amely jelenleg kétezer tagot számlál. Sajnos vidéki körútjaimon egyre több­ször hallom: kontárok jelentek meg, végzett grafológusnak ti­tulálva magukat. Ők azok, akik két-három órás előadás meg­hallgatása után „kiváltják az ipart”, és grafológusképző „tan­folyamokat” szerveznek. Fél­évre akár hatvanezer forintos „tandíjat” is kicsalva a hiszéke­nyekből. Az igazi grafológus­nak elég a kérdező neme, élet­kora és egy néhány soros, sem­leges tartalmú írás. Mindössze ennyi elegendő ahhoz, hogy a jelentkező személyiségét meg­ismerje. A csalók pedig önélet­rajz és néhány perces elbeszél­getés alapján tudnak csak véle­ményt mondani, ami, valljuk meg, egy jobb empátiás készsé­gű egyénnek is bármikor sike­rülhet. — Kik veszik igénybe tudá­sát, munkáját? — Sorolhatnám a vállalato­kat, intézményeket, ahol a ve­zető beosztásra szánt emberek kézírását velem elemeztetik: vajon megfelel-e a cég elvárá­sainak a jelölt; milyen szemé­lyiségjegyeket hordoz, ami munkájának elvégzéséhez elen­gedhetetlen?... De sok száz beteg írását is megvizsgáltam az elmúlt évek folyamán. Azoknak, akik hasonló bajban szenvednek, kiderült, ugyan­olyan jellegzetességeket lehet írásukban felfedezni. Ezért tu­dom megállapítani, hogy ki mi­lyen rejtett vagy már előrehala­dott betegségekben szenved. Legutóbb a Miniszterelnöki Hi­vatal adminisztratív apparátu­sában dolgozók jellemrajzát ké­szítettem el, külön-külön sze­mélyre szólóan. Hogy mind­annyian tudják, milyen jellemvonásukban kell erősíte­niük vagy éppen visszafogni magukat. K.M. „Általában mindenki bol­dogan veszi tudomásul, ha rossz tulajdonságaira is fény derül ” a hírlap 5 A vers nem tartja el magát Nem tudom, a költségvetés hány százaléka támogat­ja a magyar könyvkultúrát. És tudom: az íróknak senki sem szavatol valaminő minimálbért. Attól tartok, az ol­vasót ez nem is érdekli. Fontosabb, nem dotálható a szalámi, a tőkehús vagy a kenyér. Netán a tej. Az írók sorsa ma nem közügy. Kína kivételével tud­tommal sehol nem kapnak fizetést azért, mert írók. Ez azonban nemcsak az olvasót,az írót sem érdekli már. Tudja, ő az elsők között kénytelen és köteles a piacgaz­daságra történő átállás óriási döccenőjét elviselni. A gond csak az, hogy a vers sosem volt piacgazdasági műfaj, sosem tartotta el magát, ezután sem fogja. Hal­vány bárók, önzetlen mecénások pedig egyelőre nin­csenek. Az önzők is eltűntek. Az ünnepi magyar könyv­hét budapesti sátrai között battyogok a Vörösmarty té­ren. Jóval több körülöttem az író, mint az olvasó, és amennyi könyv itt elfogyni látszik, az éhkopra sem elég. Ugyanezt tapasztaltam szombaton dedikáló szerzőként Egerben is — a vendégszeretet nagyobb volt, mint a fi­zetőképes kereslet. Úgy tetszik, nemcsak a költségve­tés nem tud még töredékzászlókat sem áldozni a könyvre —az olvasó sem. Piac már van, gazdaság még nincs, író még van, olvasó kevés. Téved, aki azt hiszi, ez az író panasza. Az író tudja, hogy az irodalom jó része többnyire ingyenes „má­sodállásban” született. Munkaidő után, kenyérkereset után. A mi tájainkon rövid, néhány évtizedes rendkívüli állapot kivételével az írók zöme nem a szépirodalomból élt. A gond nem elsősorban az írók anyagi léte. A gond az, hogy az ország szellemi GDP-je veszedelmesebb csökkenésnek indulhat, mint a gazdasági GDP. Amely három betű, ugyebár, a bruttó nemzeti össztermelés nemzetközi nevét rejti — szellemi változatára nemigen ismerünk szót. Talán azért nem, mert Ady és Shakes­peare számokban nem fejezhető ki. A helyzeten sajnos, nemigen segítenek az örökölt ünnepi könyvhetek, tavaszi fesztiválok, nyári szabadtéri programok, politikailag mellékízes alapítványok. És úgy tetszik, már senkit sem tudunk meggyőzni arról, hogy a nemzet mennyit kereshetne a ráfizetésen. Bodor Pál Kiállítás a volt iskolában Diáktárlat Hűséges diák Varga Zsolt, a Körösi Csom­a Sándor iskola tanulója: abban az intézmény­ben mutatja be alkotásait, amelynek évekig tanulója volt — a Körösi Csom­a Sándor is­kola hetedikesének a József At­tila Általános Iskolában nyílik kiállítása. A Varga Zsolt rajzaiból rendzett diáktárlatot június 8-tól, holnap délután fél három­tól tekinthetik meg az érdeklő­dők. Még javában tartott a II. világháború, amikor megkezdő­dött a kelet-európai országokban élő német nemzetiségű lakosok kálváriája. Idén ötven esztendeje, hogy a „felsza­badított” területekről „malenkij robot”-ra hurcolták őket —az őslakosokkal együtt —, hogy azután nem sokkal im­­már „törvényesen” is megkezdődjön kitelepítésük. Írá­sunk a fél évszázaddal ezelőtti eseményekre pillant vis­­­sza: egyrészt felvillantja azokat a világpolitikai indítéko­kat, motívumokat, amelyek a németség sorsának alaku­lását befolyásolták, másrészt egy község, Mezőfalva — az egykori Hercegfalva — lakosai sorsának alakulásán keresztül próbálja felidézni a kort. Nem számonkérési szándékkal, csak emlékeztetőül. 9. Volt olyan hét, hogy kilenc volksbundista is megszökött (Fe­hérvári Népszava, 1946. március 23.), csakhogy családjával együtt vághasson neki a bizonytalan jövőnek. De volt aki már nem érte meg a kitelepítést. Erről tanúskodik Fejér vármegye árvaszékének 3310/árv. 1946. sz., április 16-án kelt leirata a hercegfalvi elöljárósághoz. „Véghatározat Wittmann Antalné sz.: Wurst Magdolna herceg­­falvi volt lakos hagyatékában. Nevezett 1945. január 26-án végrendelet hátrahagyása nélkül elhalt. Arvaszék tudomásul veszi, hogy kiskorú Wittmann Katalin érdekében Wittmann Antal gyakorolja az atyai hatalmat..” A felzeten megjegyzés: „Nevezettek kitelepü­ltettek (sic!), va­gyonuk nincs. Irattár­ IV. 28. (olvashatatlan aláírás) vezető­­jegyző.” Kitelepítés Hercegfalváról Hercegfalvára 1946. május 9-én érkezett meg a kitelepítési mi­niszteri biztos, a Népgondozó Hivatal kirendelt személyzete, a mentesítő bizottság, az egészségügyi bizottság és a vagyonös­­­szeíró bizottság.39 A kitelepítések idején a községben egy külön erre a célra szervezett, megyei irányítás alatt álló úgynevezett kite­lepítési zászlóalj látta el a karhatalmi feladatokat. A helyi rend­őröknek csak útvonallezárási feladat jutott.40 A falu több mint há­rom hétig el volt zárva a külvilágtól, olyannyira, hogy a község ha­tárában lévő földekre sem mehetett ki senki, még a mezőgazdasági munkák elvégzése céljából sem.41 A kitelepítésre ítélteket összegyűjtötték , egy nyolcvankilós csomagot és élelmet vihettek magukkal — egyéb ingóságaikat a falu főterén kellett lerakniuk. (Az 1946 tavaszán hozott végleges elkobzási határozatok értelmében Hercegfalván 196 gazdaságot koboztak el a volt volksbundistáktól.)42 A Fehérvári Népszava 1946. március 25-i számában tudósít is­mét az áttelepítésekről „Júniusban befejeződik a svábok kitelepí­tése Fejér megyéből” címmel. A lap többek közt a következőket írja: D. Kiss Csaba Kitelepítve „Hónapok óta folyik a nagy népvándorlás... Hosszú szerelvények szállítják haza a magyar életbe beillesz­kedni nem tudó, sőt azzal szembehelyezkedő, s a német imperialis­ta törekvések zsoldjába szegődő svábokat... Fejér megyéből eddig közel 8000-en adták át helyüket a magyar telepeseknek. Jelenleg Vértesacsa svábjait viszi a vonat. A következő falu Nadap lesz. 27- én indítják el a hercegfalviakat, s ezzel a megye területének legna­gyobb részén befejeződik a kitelepítés.” A forrásként használt Mezőfalva története című helytörténeti kiadvány a kitelepítés végső aktusáról a következőket írja: „... má­jus 28-án befejeződött a németek egy részének, a német nemzetisé­gű és volksbundista lakosok áttelepítése. 1946. május 28-án 1299 hercegfalvi németet telepítettek át Németország amerikai megszál­lási övezetébe." A kitelepítés dátuma azonban pontatlan. Ezt tá­masztja alá a Fehérvári Népszava 1946. május 28-i (keddi) számának 1. oldalán közölt tudósítás, amelynek címe: „Minden el­lenkező híreszteléssel szemben rendben folyt Hercegfalván a svá­bok kitelepítése”. A tudósítás beszámol arról, hogy „A közeli na­pokban híreket terjesztettek Székesfehérváron, hogy Hercegfalván zavarok vannak a svábok kitelepítése miatt. A suttogás—mint leg­többször—most is rémhírnek bizonyult. Minden a legnagyobb rendben folyt le a faluban — mondotta Pártos Pál főkapitány, aki maga is kiszállt a helyszínre. A kitelepí­tő vonat már vasárnap el is ment (tehát május 26-án!—a szerző!), s azonnal megkezdődött a megmaradt vagyon elosztása. A telepe­sek mellett elsősorban a falu, s a környék nincstelen cselédeit lát­ták el felszereléssel, hogy a magyar kézbe került munkaeszközök­kel a múlt kisemmizett, munkára kész dolgozói most már teljes erő­vel építsék a szebb jövőt. Ugyancsak a kitelepítő vonat 26-i, vasárnapi indulását támaszt­ja alá Ruppert Teréz visszaemlékezése: — Két napig állt az állomáson a szerelvény, hogy miért, azt nem tudtuk. (Valószínűleg ez lehetett az oka a Fehérváron elter­jedt, s a helyi Népszava által az előbbiekben cáfolt híreknek. — A szerző.) Mi, itthon maradottak hordtuk ki a vonathoz az élelmet és a vizet. Tíz család és a holmijuk volt egy vagonba bezsúfolva. Vé­gül vasárnap este tizenegy órakor indult ki a szerelvény az­ állo­másról. Ott volt a „búcsúztatásnál” a helyi zenekar is, s amikor elindult a vonat, a Boldogasszony anyánk kezdetű egyházi dalt ját­szották. Mindenki zokogott, a vonaton ülők és az itthonmaradot­­tak egyaránt. Sokan ugyan nem maradtak szülőhelyükön, mert az 1941-es népszámlálás adatait alapul véve mindössze 601 német anyanyel­vű lakos mentesült az áttelepülés alól.43 A kitelepülések után : A kitelepítettek vonatának távozásával az újkori magyar tör­ténelem egyik nagy exodusa még nem zárult le. „Utórezgései”, különböző formában még sokáig éreztették hatásukat. 1946. július 11-én az elöljáróság feljegyzést küldött a községi rendőrbizottságnak, amelyben arról tájékoztatott, hogy Drapos Imre és László József a kitelepített Schneider József búzáját le­aratták és Szelmann Sándor fuvarossal behordanák a terményt. Az elöljáróság a legszigorúbb büntetést kérte a búzatolvajokra, csak­úgy, mint Hakstok György és Sándor esetében, akik szintén a kite­lepítettek gabonáját aratták le.44 Dr. Szabó Kámán celldömölki ügyvédi irodája 1946. július 25- én keltezett levelében családi ügyben kérte a közjegyző segítségét. _________________ (Folytatjuk) Mezőfalva története 40 Szatmári István visszaemlékezése 4^ Sz. I.-né Ruppert Teréz visszaemlékezése 4­ Fejér Megyei Történeti Évkönyv 4., 319. oldal 43 Mezőfalva története 44 FMI. Hercegfalva község iratai 1946. (1001—20001

Next