Dunaújvárosi Hírlap, 2003. február (14. évfolyam, 27-50. szám)
2003-02-08 / 33. szám
2003. február 8. SZOMBAT A belső úthálózat rendezett A „Borzasztó” tegnap délután végre elérte a település határát Nagyvenyim (szb) Beépített informátoraink szerint (e sorok szerzője is csak telefonon tudott értekezni a kicsiny szülőfalujában eltorlaszoltakkal), Venyimet két oldalról is rendületlenül támadták a közútkezelő dolgozói az elmúlt napokban, kevés sikerrel. Valamelyest javulni látszott a helyzet tegnap délután, a vasműből érkezett, „Borzasztó” becenevű lánctalpas munkagép előtt nem volt akadály, szinte játszi könnyedséggel vágta át magát a méteres hórétegen. A falubéliek folyamatosan takarították a települést Baraccsal összekötő salakos utat, erre viszonylag állandó átjárhatóságot biztosítottak. A kenyeret helyben is sütötték, a tartós tejet, és egyéb fontos élelmiszereket kalandos úton, a szántókon keresztül hozták be a faluba. Annak a sárbogárdi vállalkozónak is élménydús útja lehetett, aki - annak ellenére, hogy a faluból se ki, se oda be nem közlekedett semmi - kenyérrel lepte meg tegnap az élelmiszerboltot üzemeltető vállalkozót, és a vásárlókat is. A belső úthálózat teljesen rendezett, minden utcát megtisztítottak a felgyülemlett hótól. A védelmi bizottság intézkedése értelmében az iskolát megnyitották az esetlegesen ott rekedő átutazók számára. A nagyvenyimiek arra számítanak, hogy ma már megnyitják az utat, és helyreáll a buszos közlekedés, illetve a személyforgalom is a város felé. Itt, a számítógép mellett, a fűtött irodahelyiségben - ha nem is idillinek, de - mindenképpen szépnek tűnik e fotó. Arról azonban a városból éppen hazaigyekvőt kellene megkérdezni, hogy a jegesen hasító szélfúvásban van-e olyan kellemes a Dunaújváros-Nagyvenyim közötti túraútvonal, mint derültebb időben, nyári napsütésben... Fotó: Lázár Zsolt A kultúrban van a szállás Előszállás (ke) Kedd óta gondoskodnak az előszállásiak a faluban rekedt kamionsofőrök ellátásáról, a kultúrban kialakított szálláshelyen negyvenen vesztegelnek, a többiek az autójukban maradtak inkább. Az úttisztítást, a közlekedést nehezítik a veszteglő kamionok, a polgárőrök irányítják a forgalmat, próbálják fenntartani a rendet a településen, mondta Joó István polgármester tegnap. A község első embere arra panaszkodott, hogy segítséget alig kapnak, Földvár felé ugyan el tudnak jutni, a kenyér- és a tejellátással nincsenek gondok, de Alsószentiván felé másfél méteres hótorlaszok alakultak ki, az úgynevezett Roberti völgynél keletkezett több mint három méter magas hófal dugóként zárja el a 61-es utat. Négy helyi vállalkozó dolgozott folyamatosan a traktorral az utakon, mentette az árokba csúszott járműveket. Nagykarácsonyból és Előszállásról négy vesebeteget kellett dialízisre szállítani mentővel, a hóeke után ők is szerencsésen eljutottak a kórházig. Két utcát zár el a hófal Baracs (ke) — Másfél méteres hófal mögül próbálják kiszabadítani a Wesselényi utcában lakókat, ám a felszínen átjegesedett, a gépek fölé magasodó tömbbel tegnap még nem boldogultak a gépek. A széles csapásnál is kritikus a helyzet, azt három méteres hófal zárja el. Meggyes Lászlóné polgármester szerint mintegy negyvenen laknak Baracsnak e két szélső utcájában, egyébként is általánosan jellemző: a központi részeken minden rendben van, a végeken kínlódnak 48 órája, a tejet és a kenyeret a téesz segítségével sikerült eljuttatni a problémás helyekre. A Duna-parti részhez a kisapostagiak ígértek segítséget, hogy az ott élő 40-45 ember ellátása is megoldott legyen. A Dunaújváros felé vezető új úttal nem volt idő bajlódni, a halászcsárda felől a 6-os úton megközelíthető a község, csütörtökön az egyik képviselő gondoskodott tejről és kenyérről, és tegnap már be tudtak menni a szállítóautók a faluba. Traktorok vitték a betegeket Mezőfalva (ke) A Dunaföldvár és a Székesfehérvár felé vezető utat már járhatóvá tették, tegnapra Mezőfalva is megközelíthetővé vált, Dunaújvárost és Sárbogárdot kerülővel, de elérhetik a mezőfalviak. Szőlőhegyről csütörtökön gyalog kellett bemenni a boltba - mintegy száz mezőfalvi él ott -, tegnap a kpm utat elkotorták a gépek, így azon át nem okozott gondot a közlekedés. Ménesmajort és a kokasdi részt délután próbálták megközelíthetővé tenni a hókotrók. Külön gondot okozott, hogy két csőtörést kellett felkutatniuk a szakembereknek, az érintett részeken egy ideig nem volt víz. Kenyeret helyben sütött a maszek pék, Dunaföldvárról hordták hozzá folyamatosan a lisztet. A tej kevésnek bizonyult, de tegnap már gondoskodni tudtak az utánpótlásról. Különleges esetként említette a polgármester: csütörtökön három traktor vitt két vesebeteget a kórházba, az egyik gép mentette az éppen árokba csúszót. RIPORT Újsághordás térdig érő hóban, fagyban Dunaújváros (szb) - Újságterjesztőinktől néha kissé élesen megfogalmazott jelzések érkeznek szerkesztőségünkbe, invitálnak bennünket lapot postázni - szélben, hóban, fagyban... Bár kicsiny csapatunk mindent megtesz azért, hogy közvetítse önök, az olvasók felé a friss történéseket - melyek újabban leginkább csak a hó okozta káoszról szólnak -, több településre mégsem jutott el a DH az elmúlt két-három napban. A megközelíthető falvakban élő terjesztők is jelentős erőfeszítések árán végzik munkájukat - fogalmazott a rácalmási Szöllősi Józsefné. Mint mondta, 165 újságot cipel naponta 12 kilométeren át. Térdig jár a hatalmas hóban - néha a sírással küszködve -, hogy reggel hat órára eljuttassa megrendelőihez a hírlapot. A hóhelyzet ellenére azonban reméljük, hogy azokra a településekre is eljut már e lapszám, amiket eddig nem tudtak terjesztőink megközelíteni. DUNAÚJVÁROSI HÍRLAP 5 Szigeti Sándor: Amikor szerdán este úgy hét óra magasságában belépünk a simontornyai Tulipán panzióba, néhány óra autókázás már mögöttünk van, egészen pontosan fél egykor indultunk el Pécsről. Bent hatalmas nyüzsgés, a konyhában kipirult arcú szakácsok serénykednek, a pincérek az asztalok között cikáznak „vállig érő” egytálételekkel. Egy fiatal felszolgáló régi ismerősként üdvözöl: „Szia, mi újság van veled, hogy vagy?” Kicsit zavarba jövök (borzasztóan rossz az arcmemóriám), mire ő is elbizonytalanodik, de rövidre zárja a dolgot: „Végül is mindegy, úgyis maradtok egy jó darabig, lesz idő az ismerkedésre! Hátul van még egy szabad asztalunk, oda üljetek!”- mondja biztató félmosollyal, majd ismét a sörcsapnak szenteli minden figyelmét, hogy habkoronát varázsoljon az aranyszínű nedűre. * Miközben lerázzuk a havat magunkról, kiderül, hogy a terem túlodalán nem násznép gyűlt össze, nem is keresztelő van, csupán a Szeged-Bük-gyógyfürdő menetrend szerinti Volán-járat negyvenöt fős utazóközönsége múlatja az időt jókedvűen. A hosszú, viszontagságos út során szemmel láthatóan jól összekovácsolódott a kis csapat. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mást amúgy sem tehetnének, Simontornya után a 61-es úton ugyanis legfeljebb a jegesmedvék mozognának otthonosan, bár az ítéletidő elöl valószínűleg ők is menedéket kerestek volna valahol! Mellettünk egy házaspár, akik Sopronból indultak el, és Soltra tartanának, mögöttünk pápaiak reményvesztetten: az ő úticéljuk eredetileg Kecskemét lett volna... * Persze nekünk sem árt egy kis pihenés: egy órakor a Mecsekben vesztegelve döntöttünk úgy, hogy másik utat keresünk, elindultunk hát Dombóvár felé, és hat óra elteltével idáig jutottunk. Meg nem tudom mondani, mikor tudatosult bennünk először, hogy mekkora a baj. Talán, amikor a rádióban bemondták, hogy a paksi tűzoltólaktanya parancsnoka éppen egy szülés levezetését kezdte meg a 6-os úton, ahol mellesleg harminc kilométeres kocsisor alakult ki Szekszárdig... Az újabb bejelentkezésből aztán megtudtuk, hogy a kicsi és az édesanya is jól van, sikerült őket kórházba szállítani. * Közben túl vagyunk a vacsorán, erőt gyűjtöttünk a folytatáshoz, óriási kérdés persze, hogy lesz-e. Ekkor mintegy válaszként kicsapódik az ajtó, belép rajta egy életre kelt hóember, akinek csak két szembogara barnállik, és belekiabálja a légtérbe: „Emberek! Szabad az út Cece felé!!!” Az étterem vendégei egy emberként ugranak talpra, kivéve a szegedi busz utasait, ők úgy döntöttek, hogy maradnak: kivették a panzió szobáit, Simontornyán alszanak aznap éjjel. A többiekkel együtt rohanunk mi is a parkoló felé, be a kocsiba, irány Cece, így egy lépéssel közelebb kerülünk Dunaújvároshoz. Cecéig nincs is gond, ami - félreértések elkerülése végett - nagyjából annyit jelent, hogy lépésben, körülbelül hússzal, a kocsisor elején több hókotróval megerősítve, iszonyatos hóviharban elcsúszkálunk valahogy a pirospaprika és a dinnye Fejér megyei fellegvárába. * Ott aztán szeretnénk, nagyon szeretnénk Dunaföldvár felé menni: úgy okoskodunk, hogy Földvártól a 6-oson talán el lehetne valahogy kecmeregni Dunaújvárosig... Az utunkat álló rendőr azonban felvilágosít bennünket, hogy Földvár irányában vagy öt kamion csúszott árokba, és negyven személygépkocsi vesztegel a hóban, esély sincs arra, hogy kiszabadítsák őket. Ha komolyan gondoljuk ezt a „Földvár-dolgot”, jöjjünk vissza holnap délután, addigra talán megtisztítják az utat. Ez világos beszéd, inkább az idősek klubjában kialakított melegedőt választjuk. A pápaiak és a Soltra tartó soproniak már ott vannak, meg rajtuk kívül még vagy ötven, hóban rekedt vándor. A melegedőben friss péksüteménnyel, teával, forralt borral kínálnak vendéglátóink, akik rettentően kedvesek, mi viszont egyre inkább elcsigázottak vagyunk: hogy fogunk így hazaérni? Elhatározzuk, hogy tizenkilencre lapot kérünk: az egyetlen járható úton felmegyünk Fehérvárig (!), majd onnan vissza Újvárosig... Ismét kocsiba szállunk, leosztjuk a lapokat, csak azt nem tudjuk, mi van a kezünkben: egy alsó, netán egy ász? * A 63-as út Székesfehérvárig járható, mégis nyugtalanok vagyunk, hiszen a közel kilencven kilométeres kitérő alatt sok meglepetés érhet bennünket. A bizonytalanságnak a rádió útinformja vet véget: „Fejér megyében minden mellékutat lezártak. Az utak járhatatlanok a hóátfúvások miatt.” Hátranézünk: egy járőrautó éppen elállja mögöttünk az utat, amikor Fehérvárról Sárosd irányába fordulunk, mi azonban utolsóként még átcsúszunk. Nem fordulunk vissza... * A kocsiban, igazából senki nem tudja, hogy miért, de bizakodó a hangulat, elvégre is újra hazafelé tartunk. Az út nagy részét megtettük, magunk mögött hagytuk Seregélyest, Sárosdot. Mezőfalva határában, amikor már csak tízegynéhány kilométer lenne hátra, nincs tovább. Most már tényleg nincs. A falu határában másfél méteres hótorlasz, álló kocsisor. Hajnali két óra, visszafordulni nincs értelme, egy út sem járható. Motor állj, telefonok a családtagoknak: ne várjanak, a mai éjszakát Mezőfalva határában töltjük, két másfél méteres hótorlasz között... * Hajnalban traktorhangra riadunk fel, a mezőgazdasági erőgép azonban vígan továbbpöfög, kikerülve bennünket. Többet nem látjuk... Reggel újabb telefonok: igen, még élünk, nem fáztunk, éhesek sem vagyunk, hála a bőséges vacsorának. Mikor érünk haza? Na ez az, amit mi is szeretnénk tudni. A rádiót bekapcsolva kiderül, hogy a 62-es út járható. Ergo: ha visszamennénk Mezőfalvától Seregélyesig, onnan Szabadegyházán és Perkátán keresztül el tudnánk jutni Dunaújvárosba. Egy német és egy olasz rendszámú kocsi (benne szerb vendégmunkásokkal) csatlakozik hozzánk, pontosabban mi megyünk mögöttük, és a balkáni temperamentumból ezúttal mi húzunk hasznot: a fiúk olyan helyeken is fütyörészve mennek át, ahonnan más menekülne! Nekünk pont erre van most szükségünk! * A Perkáta utáni emelkedőig még csak eljutunk, de tovább nem. A helyzet komolyságát jelzi, hogy ezúttal a szerbek is széttárják a karjukat, és visszaülnek az autóba. Körülöttünk másfél méteres hótorlaszok, előttünk megrekedt járművek, furgon, busz, miegymás... A hóviharban gyakorlatilag levegőt sem lehet kapni, csak ha a széliránynak háttal fordul az ember, a látótávolság cirka másfél méter. Van, aki most is erőlködne, majdnem belénk csúszik néhány furgon. Emberek gyalogolnak a hóban, utoljára a Delta magazin főcímében lehetett látni hasonlót: megjött a busz Dunaújvárosból. Egy óra múlva nem várt segítőnk akad: egy helybeli férfi felhúz minket az emelkedőig. Megkérdezzük, tartozunk-e valamivel. - Kétezer forinttal - mondja, és beletörli a kezét a mellényébe. Valaki odalép hozzá: - Főnök, azt a kisbuszt nem húzza ki? - Eddig még nem szóltak, hogy segítsek - így a válasz. * A lényeg, hogy ismét mehetünk. A történtek után senki nem meri hangosan kimondani, de érezzük, hogy ezúttal tényleg célegyenesben vagyunk. Amikor beérünk a 6-os 62-es körforgójába, a kilométerszámláló pontosan négyszázötvenet mutat, ránézünk az óránkra, huszonnégy órával ezelőtt indultunk el Pécsről. Ránk férne egy kiadós alvás, tisztálkodni sem lenne utolsó dolog. Dunaújvárosban süt a nap, gyakorlatilag szélcsend van: a tekintélyes mennyiségű havon kívül semmi nem utal a rendkívüli időjárási körülményekre. Aztán bejelentkezik az útinform, és elkezdi sorolni, hogy hol hányan maradtak a hó fogságában Dunaújváros környékén: Simontornya, Cece, Sárosd, Perkáta... Pécs - Újváros: 24 óra, 450 km