Dunaújvárosi Hírlap, 2006. november (17. évfolyam, 256-280. szám)
2006-11-25 / 276. szám
Pentele ezer éves A magyarok 1740 körüli betelepítésével elkezdődött egy nagyfokú ipari fejlődés. A tíz vízimalmot működtető vízimolnárok céhet alapítottak, és elkezdték a tanoncképzést. 5. oldal Kis történelmi engesztelés? A január elsején nyolcvanharmadik életévét betöltő Juliannának három gyereke született - de már nyolc unokája, és két, pontosabban februárra három, dédunokája van. 5. oldal j Karácsony András Egyetemi tanár, filozófiai oktató, 1 jogász, dékánhelyettes, a Kari és az Egyetemi Tanács, valamint az MTA Társadalomtudományi Kuratórium tagja . Előadásokat, szemináriumokat, alternatív és fakultatív foglalkozásokat tart. Kutatási területei a társadalomelmélet és a jogfilozófia. E két témakörben számos publikációja is megjelent már, a többi között Rawls: Az igazságosság elmélete című írásáról, valamint sokat foglalkozott Bibói István jogfelfogásával, műveivel, szerepével. Székesfehérváron Társadalmi emlékezés, társadalmi felejtés címmel tartott előadást a Kodolányi főiskolán. A 60-as és a 80-as években, a „keleti blokkiban pengetett gitárkincseket veheti szemügyre a laikus és értő közönség, hiszen ki ne szeretné ezt a gyönyörű hangszert? 15. oldal Görög ember... Szpirosznak dolgozni kellett mennie Pestre. Vonattal, ami azt jelentette, hogy gyalog kell megtennie a vasútállomásáig vezető utat. 7. oldal A felejtésre ítélt múlt Szolga Réka A valódi múltat egy idő után fiktív múlt váltja fel, amely az irányított felejtéssel és emlékezéssel valósulhat meg - véli Karácsony András professzor, aki nemrégiben a Kodolányi János Főiskola vendége volt. Az emlékeket, ha máshol nem is, a privát világban őrizni kell. Mivel hazánk politikailag megosztott, így az emlékezés is az. Amíg manapság arról folyik a vita, melyik politikai oldalhoz tartoznak nemzeti ünnepeink, addig Karácsony András azt fejtette ki, mi a különbség a kommunikatív és a kulturális emlékezet között: a múlt, amit átéltünk, és az, amely a társadalmi nyilvánosságban fejeződik ki. - Mit jelent az irányított emlékezés és felejtés? Ezek a hétköznapjainkban miként vannak jelen? - Annak, hogy az elrendelt felejtés és az elrendelt emlékezés a hétköznapokat áthatja, legkézenfekvőbb példáját a kommunizmus évtizedei adják. Ugyanis az irányított emlékezés és felejtés a diktatórikus berendezkedésben valósítható meg legtökéletesebben. Gondoljunk csak az utcák átnevezésére, amikor nem csupán a megelőző, azaz a Horthy-korszakhoz kötődő utcaneveket változtatták meg, hanem az évszázados múltra visszatekintőket is. Ezzel mintegy kiiktatva a mindennapokból - felejtésre ítélve a történelmi hagyományokat reprezentáló elnevezéseket és helyüket kommunista „hősök”, vagy a kommunista politikát szimbolizáló nevek, mint a Népköztársaság útja, Néphadsereg útja, Vörös Hadsereg útja foglalták el. - Az utcák átnevezésén kívül milyen eszközökkel próbálták feledtetni a múltat? - Gondoljunk a címerváltásra, a pengőt felváltó forintra, a szovjet katonákat dicsőítő emlékművekre - melyeknél rituális ismétlődéssel ünnepeltek — és az első világháború áldozatainak emlékműveire, ahol semmiféle megemlékezés nem zajlott. Ezek a hétköznapokban jelenlévő változások a múlt jelentős részének felejtetését szolgálták és egyúttal egy új világ szimbolikájának bevésését az ember gondolkodásába. - Lehet, hogy a tömegkommunikáció következtében jobban működik ma az irányított emlékezés a demokratikus társadalomban, mint korábban a diktatúra idején? Létezik akaratlagos felejtés? - Ne feledjük, a diktatúrában is kulcsfontosságú szerepet játszott a tömegkommunikáció az akaratlagos, más néven irányított felejtésben. A demokratikus társadalomtól inkább abban különbözött, hogy ott a politika irányítói a tömegkommunikációt is irányították, ez őket szolgálta például az irányított felejtéssel. Demokráciában viszont a tömegkommunikáció - elvileg - független a politikától, így a tömegkommunikációs médiumokat működtetőktől függ, hogy törekednek-e irányított felejtésre. Tapasztalatom szerint a hazai tömegkommunikáció, legalábbis az úgynevezett országos médiumok erőteljes politikai elkötelezettséggel működnek, így gyakorta közvetlen politikai érdekeket szolgálva taszítanak feledésbe kellemetlen tényeket. S az a politikai erő, amely bírja a tömegkommunikáció nagyobb részének szimpátiáját, hatásosabban befolyásolhatja a felejtést. Jelenleg nálunk ebben az előnyös pozícióban a baloldali politika van. - Mi jellemzi a magyar társadalmi emlékezést? Az erdélyieket tekintve változott-e ez, változhat-e a jövőben Trianon után? Mióta van megosztva a magyar társadalmi emlékezet? - A társadalmi emlékezet megosztottsága könnyebben láthatóvá válik ott, ahol plurális politikai nyilvánosság van, míg erről kevesebbet tudhatunk egy diktatúra esetében. Arra, hogy például a Kádárkorszakban is megosztott volt a társadalmi emlékezet, a nyolcvanas évek idejéről a március 15-i nem hivatalos emlékezésekből, vagy az 1956. október 23-ra történő megemlékezésekből következtethetünk, ám ezek - épp a politika egyeduralma miatt - jobbára bezártak maradtak a privát emlékezet világában. Egy társadalomban nem elsősorban az emlékezés tagoltsága, vagy ha úgy tetszik: megosztottsága jelent komoly problémát. Egy politikailag tagolt társadalomban mondhatni ez természetes. Inkább az, ha a különböző emlékezéspolitikák túlzottan heves érzelmekkel feszülnek egymással szembe. - Ön szerint 1956 emléke kommunikatív volt. Nagy Imre újratemetése következtében változott-e ez? Mi a különbség a kommunikatív és a kulturális emlékezet között? - A társadalmi emlékezettel foglalkozó kutatók kommunikatív emlékezetnek azt nevezik, ami egyszerűen az emberek átélt múltjának emlékezetben tartására vonatkozik. Legyen ez egy-két perccel ezelőtt feltett kérdés, amire emlékeznem kell, hogy válaszolhassak. Vagy legyen ez egy társadalmi esemény, amire való emlékezést száműzték a társadalmi nyilvánosságból, ám a társadalmat alkotó emberek jelentős része úgy véli, hogy az emléket meg kell őrizni, ha máshol nem lehet, akkor a privát világban. Ilyen volt 1989 előtt az 56-os forradalom emléke. Kulturális emlékezés viszont a társadalmi nyilvánosságban fejeződik ki, és egy adott közösség identitásképződéséhez, -fenntartásához tartozik. Ebben a vonatkozásban nem feltétlenül az átélt, hanem sokkal inkább a különböző elbeszélésekben kifejeződő múltról van szó. Az 1848-as forradalom emléke például a kulturális emlékezethez sorolható. - Az emlékezés szándékos kiiktatásának kiváló példája Orwell 1984 című regénye. - Orwell regényének főhőse azzal foglalkozik, hogy múltbéli újságcikkeket ír át az aktuális jelen kívánalmai szerint. Mégpedig azért, mert a társadalmat uraló politikai elit így akarja annak a lehetőségét felszámolni, hogy valaki - belelapozva egy régebbi újságba, kiadványba - a múltból a jelennel szembeállítható gondolatokra, ígéretekre, tényekre, történésekre bukkanhasson. Egy ilyen társadalomban nem csak arról van szó, hogy egyszerűen egy-egy múltbéli kellemetlen tény elfedését kívánják megvalósítani a hatalom birtokosai, hanem magát az emlékezést, mint olyant iktatják ki. Hiszen a múlt valójában eltörlődik egy idő után, amit az aktuális jelenben kitalált - azaz teljesen fiktív - múlt vált fel. Karácsony András szerint egy politikailag tagolt társadalomban teljesen természetes a megosztottság > Klecska Ernő Szent István Alcsúton? Móra Ferenc óta tudjuk: az istenadta nép történelmi tudata leginkább a mindenkori „országimázsközpontok" - Kézai Simontól Bonfinin át Révai Józsefig - az iskolai mondókák, kötelező versek, gyermekmesék révén alakul. Azt gondolná az ember, ha István királyról nem is nagyon létezik élő néphagyomány - a regősöket először 1346-ban említik királyi mulattatóként, az országalapítóról pedig a legrégibb, mondák alapjává vált forrás, Thuróczy János latinul íródott, tehát a nép egyszerű gyermekei számára érthetetlen Chronica Hungaroruma 1488-ban adatott ki, Kossuthról azért már igen. Erről természetesen szó sincs. Ahogy Móra 1931 -ben megjelent, „Magyar paraszt" című keserű cikkében írta: az egyszerű alföldi emberek, akik közül többen Kossuthot gyémántos miniszterként említették, azért tartották nagyra, mert „eltörölte az adókat", „megverte a németet", „meg merte mondani az igazat a nagyuraknak" - amiből természetesen egy árva szó sem volt igaz. Akkoriban, derül ki „Jegyzetek a rétről" című, egy évvel korábban készült írásából, az utolsó ismert név Rudolf királyfié volt. Nincs ez másként ma sem. Nem azért, mert le kell nézni az „egyszerű embereket" - ilyen az emlékezet természetrajza. 1956-ról ma is ahányan emlékeznek, annyiféleképpen értékelnek. Mondják, több időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a történelmi eseményeket feldolgozza a társadalom. Ez bizonyosan így van. Abban viszont, hogy a ma történelméből ne valamely ideológia vagy csoport szája íze szerint legyen a holnap folklórja, roppant nagy a kutató felelőssége, még nagyobb azonban a tanároké és az írástudóké. \