Dunaújvárosi Hírlap, 2006. november (17. évfolyam, 256-280. szám)

2006-11-25 / 276. szám

Pentele ezer éves A magyarok 1740 körüli betelepítésével elkezdő­dött egy nagyfokú ipari fejlődés. A tíz vízimalmot működtető vízimolnárok céhet alapítottak, és elkezd­ték a tanoncképzést. 5. oldal Kis történelmi engesztelés? A január elsején nyolcvanharmadik életévét betöl­tő Juliannának három gyereke született - de már nyolc unokája, és két, pontosabban februárra három, dédunokája van. 5. oldal j Karácsony András Egyetemi tanár, filozófiai oktató, 1 jogász, dékánhelyettes, a Kari és­­ az Egyetemi Tanács, valamint az MTA Társadalomtudományi Ku­ratórium tagja . Előadásokat, szemináriumokat,­­ alternatív és fakultatív foglalko­­­­zásokat tart. Kutatási területei a­­ társadalomelmélet és a jogfilo­­­­zófia. E két témakörben számos­­ publikációja is megjelent már, a­­ többi között Rawls: Az igazsá­­­­gosság elmélete című írásáról,­­ valamint sokat foglalkozott Bibó­i István jogfelfogásával, műveivel, szerepével. Székesfehérváron Társadalmi emlékezés, társadal­mi felejtés címmel tartott elő­­­­adást a Kodolányi főiskolán. A 60-as és a 80-as években, a „kele­ti blokkiban pengetett gitárkincse­ket veheti szemügyre a laikus és ér­tő közönség, hiszen ki ne szeretné ezt a gyönyörű hangszert? 15. oldal Görög ember... Szpirosznak dolgozni kellett mennie Pestre. Vonattal, ami azt jelentette, hogy gyalog kell megtennie a vasútál­lomásáig vezető utat. 7. oldal A felejtésre ítélt múlt Szolga Réka A valódi múltat egy idő után fiktív múlt váltja fel, amely az irányított felejtéssel és emlékezéssel való­sulhat meg - véli Karácsony A­nd­­rás professzor, aki nemrégiben a Kodolányi János Főiskola vendége volt. Az emlékeket, ha máshol nem is, a privát világban őrizni kell. Mivel hazánk politikailag megosztott, így az emlékezés is az. Amíg manapság arról folyik a vita, melyik politikai oldalhoz tartoznak nemzeti ünnepeink, addig Karácsony András azt fejtette ki, mi a kü­lönbség a kommunikatív és a kulturális emlékezet között: a múlt, amit átéltünk, és az, amely a társadalmi nyilvános­ságban fejeződik ki. - Mit jelent az irányított em­lékezés és felejtés? Ezek a hét­köznapjainkban miként van­nak jelen? - Annak, hogy az elrendelt felejtés és az elrendelt emlé­kezés a hétköznapokat áthat­ja, legkézenfekvőbb példáját a kommunizmus évtizedei ad­ják. Ugyanis az irányított em­lékezés és felejtés a diktatóri­kus berendezkedésben való­sítható meg legtökéleteseb­ben. Gondoljunk csak az utcák átnevezésére, amikor nem csupán a megelőző, azaz a Horthy-korszakhoz kötődő utcaneveket változtatták meg, hanem az évszázados múltra visszatekintőket is. Ezzel mintegy kiiktatva a minden­napokból - felejtésre ítélve­­ a történelmi hagyományokat reprezentáló elnevezéseket és helyüket kommunista „hő­sök”, vagy a kommunista po­litikát szimbolizáló nevek, mint a Népköztársaság útja, Néphadsereg útja, Vörös Hadsereg útja foglalták el. - Az utcák átnevezésén kí­vül milyen eszközökkel próbál­ták feledtetni a múltat? - Gondoljunk a címervál­tásra, a pengőt felváltó forint­ra, a szovjet katonákat dicsőí­tő emlékművekre - melyek­nél rituális ismétlődéssel ünnepeltek — és az első világ­háború áldozatainak emlék­műveire, ahol semmiféle megemlékezés nem zajlott. Ezek a hétköznapokban jelen­lévő változások a múlt jelen­tős részének felejtetését szol­gálták és egyúttal egy új világ szimbolikájának bevésését az ember gondolkodásába. - Lehet, hogy a tömegkom­munikáció következtében job­ban működik ma az irányított emlékezés a demokratikus tár­sadalomban, mint korábban a diktatúra idején? Létezik aka­ratlagos felejtés? - Ne feledjük, a diktatúrá­ban is kulcsfontosságú szere­pet játszott a tömegkommuni­káció az akaratlagos, más né­ven irányított felejtésben. A demokratikus társadalomtól inkább abban különbözött, hogy ott a politika irányítói a tömegkommunikációt is irányították, ez őket szolgálta például az irányított felejtés­sel. Demokráciában viszont a tömegkommunikáció - elvi­leg - független a politikától, így a tömegkommunikációs médiumokat működtetőktől függ, hogy törekednek-e irányított felejtésre. Tapaszta­­latom szerint a hazai tömeg­kommunikáció, legalábbis az úgynevezett országos médiu­mok erőteljes politikai elköte­lezettséggel működnek, így gyakorta közvetlen politikai érdekeket szolgálva taszíta­nak feledésbe kellemetlen té­nyeket. S az a politikai erő, amely bírja a tömegkommu­nikáció nagyobb részének szimpátiáját, hatásosabban befolyásolhatja a felejtést. Je­lenleg nálunk ebben az elő­nyös pozícióban a baloldali politika van. - Mi jellemzi a magyar társa­­dalmi emlékezést? Az erdélyie­ket tekintve változott-e ez, vál­tozhat-e a jövőben Trianon után? Mióta van megosztva a magyar társadalmi emlékezet? - A társadalmi emlékezet megosztottsága könnyebben láthatóvá válik ott, ahol plurá­lis politikai nyilvánosság van, míg erről kevesebbet tudha­tunk egy diktatúra esetében. Arra, hogy például a Kádár­korszakban is megosztott volt a társadalmi emlékezet, a nyolcvanas évek idejéről a március 15-i nem hivatalos emlékezésekből, vagy az 1956. október 23-ra történő megemlékezésekből követ­keztethetünk, ám ezek - épp a politika egyeduralma miatt - jobbára bezártak maradtak a privát emlékezet világában. Egy társadalomban nem első­sorban az emlékezés tagoltsá­ga, vagy ha úgy tetszik: meg­osztottsága jelent komoly problémát. Egy politikailag tagolt társadalomban mond­hatni ez természetes. Inkább az, ha a különböző emléke­zéspolitikák túlzottan heves érzelmekkel feszülnek egy­mással szembe. - Ön szerint 1956 emléke kommunikatív volt. Nagy Imre újratemetése következtében változott-e ez? Mi a különbség a kommunikatív és a kulturális emlékezet között? - A társadalmi emlékezet­tel foglalkozó kutatók kom­munikatív emlékezetnek azt nevezik, ami egyszerűen az emberek átélt múltjának em­lékezetben tartására vonatko­zik. Legyen ez egy-két perc­cel ezelőtt feltett kérdés, ami­re emlékeznem kell, hogy vá­laszolhassak. Vagy legyen ez egy társadalmi esemény, ami­re való emlékezést száműzték a társadalmi nyilvánosságból, ám a társadalmat alkotó em­berek jelentős része úgy véli, hogy az emléket meg kell őrizni, ha máshol nem lehet, akkor a privát világban. Ilyen volt 1989 előtt az 56-os forra­dalom emléke. Kulturális em­lékezés viszont a társadalmi nyilvánosságban fejeződik ki, és egy adott közösség identi­tásképződéséhez, -fenntartá­sához tartozik. Ebben a vonat­kozásban nem feltétlenül az átélt, hanem sokkal inkább a különböző elbeszélésekben kifejeződő múltról van szó. Az 1848-as forradalom emlé­ke például a kulturális emlé­kezethez sorolható. - Az emlékezés szándékos kiiktatásának kiváló példája Orwell 1984 című regénye. - Orwell regényének főhő­se azzal foglalkozik, hogy múltbéli újságcikkeket ír át az aktuális jelen kívánalmai sze­rint. Mégpedig azért, mert a társadalmat uraló politikai elit így akarja annak a lehetőségét felszámolni, hogy valaki - belelapozva egy régebbi új­ságba, kiadványba - a múlt­ból a jelennel szembeállítható gondolatokra, ígéretekre, té­nyekre, történésekre bukkan­hasson. Egy ilyen társadalom­ban nem csak arról van szó, hogy egyszerűen egy-egy múltbéli kellemetlen tény el­fedését kívánják megvalósíta­ni a hatalom birtokosai, ha­nem magát az emlékezést, mint olyant iktatják ki. Hiszen a múlt valójában eltörlődik egy idő után, amit az aktuális jelenben kitalált - azaz telje­sen fiktív - múlt vált fel. Karácsony András szerint egy politikailag tagolt társadalomban teljesen természetes a megosztottság > Klecska Ernő Szent István Alcsúton? Móra Ferenc óta tudjuk: az istenadta nép történelmi tudata leginkább a min­denkori „országimázsköz­­pontok" - Kézai Simontól Bonfinin át Révai Józsefig - az iskolai mondókák, köte­lező versek, gyermekme­sék révén alakul. Azt gondolná az ember, ha István királyról nem is na­gyon létezik élő néphagyo­mány - a regősöket elő­ször 1346-ban említik kirá­lyi mulattatóként, az or­szágalapítóról pedig a legrégibb, mondák alapjává vált forrás, Thuróczy János latinul íródott, tehát a nép egyszerű gyermekei szá­mára érthetetlen Chronica Hungaroruma 1488-ban adatott ki­­, Kossuth­ról azért már igen. Erről termé­szetesen szó sincs. Ahogy Móra 1931 -ben megjelent, „Magyar paraszt" című ke­serű cikkében írta: az egy­szerű alföldi emberek, akik közül többen Kossuthot gyémántos miniszterként említették, azért tartották nagyra, mert „eltörölte az adókat", „megverte a né­metet", „meg merte mon­dani az igazat a nagyurak­nak" - amiből természete­sen egy árva szó sem volt igaz. Akkoriban, derül ki „Jegyzetek a rétről" című, egy évvel korábban készült írásából, az utolsó ismert név Rudolf királyfié volt. Nincs ez másként ma sem. Nem azért, mert le kell nézni az „egyszerű embe­reket" - ilyen az emlékezet természetrajza. 1956-ról ma is ahányan emlékez­nek, annyiféleképpen érté­kelnek. Mondják, több idő­nek kell eltelnie ahhoz, hogy a történelmi esemé­nyeket feldolgozza a társa­dalom. Ez bizonyosan így van. Abban viszont, hogy a ma történelméből ne vala­mely ideológia vagy cso­port szája íze szerint legyen a holnap folklórja, roppant nagy a kutató felelőssége, még nagyobb azonban a tanároké és az írástudóké. \

Next