Dunaújvárosi Hírlap, 2007. október (18. évfolyam, 229-254. szám)

2007-10-29 / 252. szám

----------------------------------------------------------------------------------- HÁTTÉR -----------------------------------------------------------------------------------6 • DUNAÚJVÁROSI HÍRLAP ___________________________________________________________________________________________________________________________ 2007. OKTÓBER 29., HÉTFŐ Életeket mentő szervek Osváth Sarolta osvath.sad@pl­.hu Budapest- Kevés az élő donor. Kevés a szerv. Ma­gyarországon tavaly hat­­vanan meghaltak azért, mert nem jutottak időben átültethető szervhez. Az orvostudomány szervátül­tetéssel életeket menthet. Nem szívesen beszélünk a transzplantációról, de még a gondolatot is elhárítjuk, ha ar­ról hallunk, hogy valaki éppen szervre vár. A helyzet iszo­­nyúsága az egészséges embert hárításra készteti, a lelkét óvja azoktól a helyzetektől, ami­kor az élet és halál ilyen ke­gyetlenül szembeáll egymás­sal. Mint ahogy arról sem be­szélünk, hogy egy-egy fekete hétvégén, amikor több mint tíz ember halt meg az utakon, vajon hány szervüket lehetett megmenteni és hány vese­vagy májbetegben éledt fel a hír hallatán a remény, hogy hátha, neki jó lesz...? Ugye, micsoda morbid helyzeteket­­ produkál az élet? Nem szeretünk ebbe bele­gondolni, pedig ez a véres va­lóság. Egészen addig megpró­báljuk kizárni a tudatunkból, amíg nem velünk, nem a mi szeretteinkkel, közeli hozzá­tartozónkkal történik ilyesmi. Akár az, hogy megbetegszik és szüksége lesz szervre, akár beleset miatt szembesülünk a kérdéssel. Mert a baleseti se­bészeknek jelenteniük kell, ha beáll az agyhalál. És mielőtt elindul a gépezet, a szervkivé­tel és a riasztás, tájékozódniuk kell, hogy az elhunyt nem ren­­delkezett-e úgy, hogy megtilt­ja szerveinek felhasználását. Ha nem, megkérdezik a hoz­zátartozókat. S bármilyen hi­hetetlen, gyakran nem a vá­lasz. Talán a baleset sokkja, a visszavonhatatlan el nem fo­gadása a magyarázat. Pedig a baleseti halottaknak általában több szervük is alkalmas a to­vábbélésre. Hiszen ők egész­séges emberek voltak, míg ér­telmetlenül meg nem haltak. Magyarországon több mint 800-an várnak arra, hogy szervet kapjanak és ezzel meghosszabbodjon az életük. Fiatalok, középkorúak, idő­sebbek. Betegek, akiknek nincs más reményük. Tavaly összesen 391 transzplantációs műtétet végeztek el Magyar­­országon. A Transzplantációs Alapítvány adatai szerint eb­ből 177 esetben halott donor­ból származott a szerv és mindössze 16 élő donoros szervátültetés történt. Roko­nok, szülők, testvérek ajánl­ják fel többnyire a veséjüket beteg hozzátartozójuknak. Esetükben nyilván nagyobb az esély arra, hogy az új szer­vet befogadja a beteg szerve­zete, de a szervátültetések si­kere azt bizonyítja, hogy az „idegen” testből származó szervvel is jó eséllyel tudják az orvosok a transzplantációt elvégezni. A donáció statisztikája azért némiképp biztató, jelen­leg az egymillió lakosra jutó donációs aktivitás tekinteté­ben Európa középmezőnyébe tartozunk. Az idén szeptem­ber 30-ig a 104 halott donor­ból összesen 241 szervet sike­rült átültetni. A magyar egész­ségügy felkészült a vese, a máj, a szív és a hasnyálmirigy transzplantációjára, kísérlet szintjén szigetsejt-átültetést is sikerrel végeznek már, has­nyálmiriggyel kombináltan, tüdőátültetésre is van mód. Hirdetés www.erstebank.hu Erste Vonal: 06 40 555 444 Alakítsa vállalkozása számlacsomagját a saját szájíze szerint! Új Erste Válogatás Számlacsomag szabadon választható kedvezményekkel Szeretné vállalkozása számlacsomagját igényeinek megfelelően alakítani, kedvezményekkel megfűszerezni?­­ Bankunk az új Erste Válogatás Számlacsomaggal egy olyan konstrukciót fejlesztett ki vál­lalkozása számára, amely segítségével most saját ízlésének megfelelően válogathatja össze a számlacsomagjához kapcsolódó kedvezményeket. További információkért forduljon bankfiókjaink, illetve Kereskedelmi Centrumaink munkatársa­ihoz, vagy hívja az Erste Vonalat a 06 40 555 444-es telefonszámon. A szolgáltatást a Bank az 500 millió Ft alatti éves nettó árbevételű vállalatok, gazdasági társaságok, társadal­mi szervezetek, valamint egyéni vállalkozások részére nyújtja. í Égbe temetik a halottaikat A lamaizmus hívői szerint a mai napig is tilos az elhantolás Nagy Károly Budapest (mti) - Gyilkos­ságnak tartják a halott földbe temetését a la­maizmus hívői. Ők az égbe temetnek, kese­lyűknek vetve oda a sze­rintük már elértéktelene­dett holttestet, vagy egy­szerűen sorsára hagyják „a halottak völgyében". Hiszik azonban, hogy az elhunyt új testet öltve visszatér közéjük. A halottak napja keresz­tény gyászünnep, amely Krisztus után a 2. századtól szinte általánosan elterjedt. Gyökerei azonban még régeb­biek, a pogány korban és a pri­mitív törzsek halotti kultuszá­ban keresendők. A kultusz pe­dig a halottak tiszteletében, az irántuk érzett kegyeletben nyilvánul meg, amelynek alapja a tőlük, a visszajáró szellemüktől való félelem. Ám ez nem mindenütt ér­vényes. A tibeti buddhisták például sokféle szellemtől rettegnek, de azok nem a hol­tak asztráltestei. Az ő hitük szerint az elhunytak új, a ré­ginél lehetőleg szerencsé­sebb inkarnációjukat kere­sik, és kisebb gondjuk is na­gyobb annál, hogy az élőket riogassák. A buddhizmus tibeti for­mája, a lámaizmus Mongóliá­ban és a Bajkálon túli, burjá­tok lakta orosz területeken is elterjedt. Tibetben nincs te­mető, és a „temetés” szót idé­zőjelbe kell tenni, mert az egyáltalán nem hasonlít arra, amit mi ismerünk. A földbe temetést bűnös dolognak te­kintik, mert az így elhantolt­­ban férgek - „lények” - kelet­keznek és felfalják azt, ám amikor a tetem elfogy, elpusz­tulnak - ez hitük szerint gyil­kosság. A vízbe temetés is rit­ka, erre a sorsra az idegen csa­vargók, koldusok jutnak néha. Ez egyébként abból áll, hogy a tetemet kőnehezékkel folyó­ba dobják, hogy megegyék a halak. Az esetek 99 százalékában az „égbe temetés” módszerét alkalmazzák. A lámák közre­működése persze itt is nélkü­lözhetetlen, mint az emberélet minden jelentős fordulatánál, a születéstől kezdve. Először is a rokonság kikérdezésével megállapítják a halál okát. És többnyire azt is, hogy a halál­­ az il­lető reinkarnációjá­nak, következő élet­ének szempontjából - a legszerencsé­sebb pillanatban kö­vetkezett be. Ez lé­nyegében gesztus a hozzátartozók megnyugtatá­sára. Aztán az összegyűjtött adatokból és a csillagok állá­sából kiszámítják, hány napig kell még a családnál maradnia a holttestnek, mikor legyen a temetés, és meddig tartson a halottért való imádkozás. Ezt követően a lámák által kijelölt napon, kora hajnalban - a szertartást mindig napkelte előtt végzik - kiviszik a tete­met a szertartás helyszínére. A szállítás ma már általában kocsin történik - legalábbis Lhászában, a 120 ezres fővá­rosban régen egy megfize­tett szegény ember a hátán ci­pelte. Az eseményen a legkö­zelebbi rokonság nem vesz részt, csak barátok, távolabbi rokonok, volt kollégák lehet­nek jelen. A lámák sincsenek ott, ők valamennyien az el­hunyt otthonában imádkoz­nak - megint csak a szeren­csés újraszületésért. Például hogy a megboldogult gazda­gabb legyen új testében. Vagy legyen belőle láma. Nagyon humánus, hogy a közeli roko­nokat a szokásrendszer meg­kíméli a látványtól: ez a teme­tés ugyanis egy „tisztátalan” és értéktelen „megüresedett tok” eltakarítása. Erre kijelölt hely, nagy lapos kővel, min­den település közelében van. A meztelen férfitestet hasára, a nőt a hátára fektetik, majd a tetemboncoló és segédei a szakszerűen levagdalt húsda­rabokat odaadják a keselyűk­nek, amelyek már az ese­ményt jelző szent füstre oda­­sereglenek. A csontokat kő­mozsárban péppé zúzzák, összekeverik pörkölt árpada­rából készített tésztával - így vetik a dögevők elé. A régi Mongóliában a ha­lottat kitették a „holtak völ­gyébe” - valahova, egy hely­re, amit aztán így neveztek­­, és egyszerűen ott hagyták. A lámák hét nap múlva ellen­őrizték, eltűnt-e már a tetem. Ha nem, nagy imádkozások kezdődtek a közeli kolostor­ban - persze nem ingyen -, mert ez rossz jelnek számított. A „temetéstől” számított 21., majd a 49. napon nézték meg újra, s ha véletlenül még min­dig nem falták volna fel a va­dak, úgy a szerencsétlen go­noszságának olyan híre tá­madt, hogy a családja nem­igen maradhatott meg a vidéken. Ám aztán jött a „szocializ­mus építése”, amikor tör­vénnyel tették kötelezővé a földbe temetést. Noha ez visszatérés volt a mongolok régi temetkezési hagyomá­nyához, a rokonok eleinte éj­jel kilopták a földből halot­taikat, és vitték a „holtak völ­gyébe”. De aztán a sírba he­lyezett koporsóra a temetés­kor rázúdítottak egy tonnányi betont - nem volt mese! Te­mető tehát van - vagy leg­alábbis volt - Mongóliában, de annak a tájékára sem ment többé senki. A halotti tor, az emlékezés fogalmát természete­sen ismerik és gyako­rolják is a lámahitű em­berek, de halottak nap­ja nincs, s a gyász sem gyász, hanem egyfajta szurkolás az eltávozott jó újjászületéséért. És csak két évig tarthat, mert addig az új inkamnáci­­ónak világra kell jönnie, tovább „emlékezni” badarság lenne. Az „élő Buddhának” is nevezett rangos lámák­­ da­lai, pancsen stb.­­ esetében az új inkamnációt misztikus szertartások alkalmazásával „meg is találják”. Mongóliá­ban az egyszerű parasztok, nomád pásztorok a haláleset után a kolostorok falára, nagyobb imamalmokra olyan cetliket ragasztanak ki címük­kel, családi adataikkal, ahogy nálunk az eladó lakást kí­nálják. így vélik befolyásol­­hatónak a sorsot, hogy az elhunyt újraszületése régi csa­ládjában történjék. És ha egy újszülött testén hasonló jelet látnak - például anyajegyet -, mint amilyen a megboldogul­ton volt, akkor örül a család, mert hiszi, hogy az elhunyt tért vissza. A régi Mongóliában a halottat kitették a „holtak völgyébe", és egyszerűen ott hagyták Tibeti buddhista női szerzetes imádkozik a világ harmadik legmagasabb csúcsa, a Kancsendzönga előtt. Tibetben nincsenek temetők 4í

Next