Dunaújvárosi Hírlap, 2007. október (18. évfolyam, 229-254. szám)
2007-10-29 / 252. szám
----------------------------------------------------------------------------------- HÁTTÉR -----------------------------------------------------------------------------------6 • DUNAÚJVÁROSI HÍRLAP ___________________________________________________________________________________________________________________________ 2007. OKTÓBER 29., HÉTFŐ Életeket mentő szervek Osváth Sarolta osvath.sad@pl.hu Budapest- Kevés az élő donor. Kevés a szerv. Magyarországon tavaly hatvanan meghaltak azért, mert nem jutottak időben átültethető szervhez. Az orvostudomány szervátültetéssel életeket menthet. Nem szívesen beszélünk a transzplantációról, de még a gondolatot is elhárítjuk, ha arról hallunk, hogy valaki éppen szervre vár. A helyzet iszonyúsága az egészséges embert hárításra készteti, a lelkét óvja azoktól a helyzetektől, amikor az élet és halál ilyen kegyetlenül szembeáll egymással. Mint ahogy arról sem beszélünk, hogy egy-egy fekete hétvégén, amikor több mint tíz ember halt meg az utakon, vajon hány szervüket lehetett megmenteni és hány vesevagy májbetegben éledt fel a hír hallatán a remény, hogy hátha, neki jó lesz...? Ugye, micsoda morbid helyzeteket produkál az élet? Nem szeretünk ebbe belegondolni, pedig ez a véres valóság. Egészen addig megpróbáljuk kizárni a tudatunkból, amíg nem velünk, nem a mi szeretteinkkel, közeli hozzátartozónkkal történik ilyesmi. Akár az, hogy megbetegszik és szüksége lesz szervre, akár beleset miatt szembesülünk a kérdéssel. Mert a baleseti sebészeknek jelenteniük kell, ha beáll az agyhalál. És mielőtt elindul a gépezet, a szervkivétel és a riasztás, tájékozódniuk kell, hogy az elhunyt nem rendelkezett-e úgy, hogy megtiltja szerveinek felhasználását. Ha nem, megkérdezik a hozzátartozókat. S bármilyen hihetetlen, gyakran nem a válasz. Talán a baleset sokkja, a visszavonhatatlan el nem fogadása a magyarázat. Pedig a baleseti halottaknak általában több szervük is alkalmas a továbbélésre. Hiszen ők egészséges emberek voltak, míg értelmetlenül meg nem haltak. Magyarországon több mint 800-an várnak arra, hogy szervet kapjanak és ezzel meghosszabbodjon az életük. Fiatalok, középkorúak, idősebbek. Betegek, akiknek nincs más reményük. Tavaly összesen 391 transzplantációs műtétet végeztek el Magyarországon. A Transzplantációs Alapítvány adatai szerint ebből 177 esetben halott donorból származott a szerv és mindössze 16 élő donoros szervátültetés történt. Rokonok, szülők, testvérek ajánlják fel többnyire a veséjüket beteg hozzátartozójuknak. Esetükben nyilván nagyobb az esély arra, hogy az új szervet befogadja a beteg szervezete, de a szervátültetések sikere azt bizonyítja, hogy az „idegen” testből származó szervvel is jó eséllyel tudják az orvosok a transzplantációt elvégezni. A donáció statisztikája azért némiképp biztató, jelenleg az egymillió lakosra jutó donációs aktivitás tekintetében Európa középmezőnyébe tartozunk. Az idén szeptember 30-ig a 104 halott donorból összesen 241 szervet sikerült átültetni. A magyar egészségügy felkészült a vese, a máj, a szív és a hasnyálmirigy transzplantációjára, kísérlet szintjén szigetsejt-átültetést is sikerrel végeznek már, hasnyálmiriggyel kombináltan, tüdőátültetésre is van mód. Hirdetés www.erstebank.hu Erste Vonal: 06 40 555 444 Alakítsa vállalkozása számlacsomagját a saját szájíze szerint! Új Erste Válogatás Számlacsomag szabadon választható kedvezményekkel Szeretné vállalkozása számlacsomagját igényeinek megfelelően alakítani, kedvezményekkel megfűszerezni? Bankunk az új Erste Válogatás Számlacsomaggal egy olyan konstrukciót fejlesztett ki vállalkozása számára, amely segítségével most saját ízlésének megfelelően válogathatja össze a számlacsomagjához kapcsolódó kedvezményeket. További információkért forduljon bankfiókjaink, illetve Kereskedelmi Centrumaink munkatársaihoz, vagy hívja az Erste Vonalat a 06 40 555 444-es telefonszámon. A szolgáltatást a Bank az 500 millió Ft alatti éves nettó árbevételű vállalatok, gazdasági társaságok, társadalmi szervezetek, valamint egyéni vállalkozások részére nyújtja. í Égbe temetik a halottaikat A lamaizmus hívői szerint a mai napig is tilos az elhantolás Nagy Károly Budapest (mti) - Gyilkosságnak tartják a halott földbe temetését a lamaizmus hívői. Ők az égbe temetnek, keselyűknek vetve oda a szerintük már elértéktelenedett holttestet, vagy egyszerűen sorsára hagyják „a halottak völgyében". Hiszik azonban, hogy az elhunyt új testet öltve visszatér közéjük. A halottak napja keresztény gyászünnep, amely Krisztus után a 2. századtól szinte általánosan elterjedt. Gyökerei azonban még régebbiek, a pogány korban és a primitív törzsek halotti kultuszában keresendők. A kultusz pedig a halottak tiszteletében, az irántuk érzett kegyeletben nyilvánul meg, amelynek alapja a tőlük, a visszajáró szellemüktől való félelem. Ám ez nem mindenütt érvényes. A tibeti buddhisták például sokféle szellemtől rettegnek, de azok nem a holtak asztráltestei. Az ő hitük szerint az elhunytak új, a réginél lehetőleg szerencsésebb inkarnációjukat keresik, és kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy az élőket riogassák. A buddhizmus tibeti formája, a lámaizmus Mongóliában és a Bajkálon túli, burjátok lakta orosz területeken is elterjedt. Tibetben nincs temető, és a „temetés” szót idézőjelbe kell tenni, mert az egyáltalán nem hasonlít arra, amit mi ismerünk. A földbe temetést bűnös dolognak tekintik, mert az így elhantoltban férgek - „lények” - keletkeznek és felfalják azt, ám amikor a tetem elfogy, elpusztulnak - ez hitük szerint gyilkosság. A vízbe temetés is ritka, erre a sorsra az idegen csavargók, koldusok jutnak néha. Ez egyébként abból áll, hogy a tetemet kőnehezékkel folyóba dobják, hogy megegyék a halak. Az esetek 99 százalékában az „égbe temetés” módszerét alkalmazzák. A lámák közreműködése persze itt is nélkülözhetetlen, mint az emberélet minden jelentős fordulatánál, a születéstől kezdve. Először is a rokonság kikérdezésével megállapítják a halál okát. És többnyire azt is, hogy a halál az illető reinkarnációjának, következő életének szempontjából - a legszerencsésebb pillanatban következett be. Ez lényegében gesztus a hozzátartozók megnyugtatására. Aztán az összegyűjtött adatokból és a csillagok állásából kiszámítják, hány napig kell még a családnál maradnia a holttestnek, mikor legyen a temetés, és meddig tartson a halottért való imádkozás. Ezt követően a lámák által kijelölt napon, kora hajnalban - a szertartást mindig napkelte előtt végzik - kiviszik a tetemet a szertartás helyszínére. A szállítás ma már általában kocsin történik - legalábbis Lhászában, a 120 ezres fővárosban régen egy megfizetett szegény ember a hátán cipelte. Az eseményen a legközelebbi rokonság nem vesz részt, csak barátok, távolabbi rokonok, volt kollégák lehetnek jelen. A lámák sincsenek ott, ők valamennyien az elhunyt otthonában imádkoznak - megint csak a szerencsés újraszületésért. Például hogy a megboldogult gazdagabb legyen új testében. Vagy legyen belőle láma. Nagyon humánus, hogy a közeli rokonokat a szokásrendszer megkíméli a látványtól: ez a temetés ugyanis egy „tisztátalan” és értéktelen „megüresedett tok” eltakarítása. Erre kijelölt hely, nagy lapos kővel, minden település közelében van. A meztelen férfitestet hasára, a nőt a hátára fektetik, majd a tetemboncoló és segédei a szakszerűen levagdalt húsdarabokat odaadják a keselyűknek, amelyek már az eseményt jelző szent füstre odasereglenek. A csontokat kőmozsárban péppé zúzzák, összekeverik pörkölt árpadarából készített tésztával - így vetik a dögevők elé. A régi Mongóliában a halottat kitették a „holtak völgyébe” - valahova, egy helyre, amit aztán így neveztek, és egyszerűen ott hagyták. A lámák hét nap múlva ellenőrizték, eltűnt-e már a tetem. Ha nem, nagy imádkozások kezdődtek a közeli kolostorban - persze nem ingyen -, mert ez rossz jelnek számított. A „temetéstől” számított 21., majd a 49. napon nézték meg újra, s ha véletlenül még mindig nem falták volna fel a vadak, úgy a szerencsétlen gonoszságának olyan híre támadt, hogy a családja nemigen maradhatott meg a vidéken. Ám aztán jött a „szocializmus építése”, amikor törvénnyel tették kötelezővé a földbe temetést. Noha ez visszatérés volt a mongolok régi temetkezési hagyományához, a rokonok eleinte éjjel kilopták a földből halottaikat, és vitték a „holtak völgyébe”. De aztán a sírba helyezett koporsóra a temetéskor rázúdítottak egy tonnányi betont - nem volt mese! Temető tehát van - vagy legalábbis volt - Mongóliában, de annak a tájékára sem ment többé senki. A halotti tor, az emlékezés fogalmát természetesen ismerik és gyakorolják is a lámahitű emberek, de halottak napja nincs, s a gyász sem gyász, hanem egyfajta szurkolás az eltávozott jó újjászületéséért. És csak két évig tarthat, mert addig az új inkamnációnak világra kell jönnie, tovább „emlékezni” badarság lenne. Az „élő Buddhának” is nevezett rangos lámák dalai, pancsen stb. esetében az új inkamnációt misztikus szertartások alkalmazásával „meg is találják”. Mongóliában az egyszerű parasztok, nomád pásztorok a haláleset után a kolostorok falára, nagyobb imamalmokra olyan cetliket ragasztanak ki címükkel, családi adataikkal, ahogy nálunk az eladó lakást kínálják. így vélik befolyásolhatónak a sorsot, hogy az elhunyt újraszületése régi családjában történjék. És ha egy újszülött testén hasonló jelet látnak - például anyajegyet -, mint amilyen a megboldogulton volt, akkor örül a család, mert hiszi, hogy az elhunyt tért vissza. A régi Mongóliában a halottat kitették a „holtak völgyébe", és egyszerűen ott hagyták Tibeti buddhista női szerzetes imádkozik a világ harmadik legmagasabb csúcsa, a Kancsendzönga előtt. Tibetben nincsenek temetők 4í