Dunaújvárosi Hírlap, 2020. március (31. évfolyam, 52-77. szám)

2020-03-14 / 63. szám

2020. MÁRCIUS 14., SZOMBAT HÉTVÉGE : „Édesapám haláláról, annak körülményeiről hónapokig nem értesítettek bennünket” A jelen sokkal tartozik a múltnak­­ egy 1956-os áldozat nyomában Egy újságíró tevékenységé­nek csodája, ha valamelyik írása különös hatással van egy-egy ember életére, vilá­gára, ha valami titok megfej­téséhez sikerül hozzájárul­nia. Ez megható és megrázó élmény! Mindkét félnek. L. Mészáros Irma szerkesztoseg@dunahirlap.hu DUNAFÖLDVÁR Nemrég a Du­naújvárosi Hírlap online szer­kesztősége levelet kapott egy nyugdíjas hölgytől, aki az ál­talam írt néhány cikkben buk­kant édesapja, Vetési Imre nyo­mára, aki 1956. november 4-én a dunaföldvári magyar lak­tanya elleni szovjet támadás­kor életveszélyesen megsérült, majd a kórházba szállítás után életét vesztette. Csaknem hatvannégy év telt el azóta. Az akkor nyolcéves kislány és családja vajmi ke­vés információt kapott a tragi­kus eseményekről. Nem sokat hallottak a földváriak sem, hi­szen az adott témát némaság övezte. Az 1990-es években Kiss Éva, a Dunaföldvári Part-Olda­lak havilap újságírója többször lejegyezte a még névtelenül nyilatkozó földváriak emléke­it, s próbálta összerakni a mo­zaikokat. Egy Pécsett élő ker­tészmérnököt, az 1956-ban sor­katonai szolgálatát Dunaföld­váron teljesítő dr. Tóth Miklóst sem hagyta nyugodni a tra­gikus múlt. „Úgy gondoltam, hogy az élet múlandó. Ezt nem vihetem magammal, le kell ír­nom azon húszévesek helyett, akik áldozatok, sebesültek let­tek. Ha én nem teszem meg ezt, a dunaföldváriak soha nem is­merik meg a laktanyában tör­ténteket” - nyilatkozta akkor lapunknak. 2016-ban - hos­­­szas kutatás, egyeztetés és munka után - Nagy Gáborné, Dunaföldvár korábbi polgár­­mestere és egy alkotói kollek­tíva tevékenységével, valamint a „Mansfeld Péter” pályázat tá­mogatásával végül megjelent a Volt egyszer egy légvédelmi tü­zérezred - Dunaföldvár, 1956 című könyv, amely dr. Tóth Miklós visszaemlékezéseire és Vári Árpád tudományos kuta­tó eredményeire építve bemu­tatta az 1956-os eseményeket, és kereste az esetleges áldoza­tok nyomait. A könyv megjele­nése után is folytatták a mun­kát, lapunkban is felhívást tet­tek közzé szemtanúk után ku­tatva. Végül 2018-ban néhány kortárs szemtanú visszaemlé­kezésével és dr. Horváth Mik­lós hadtörténész kutatásaival megjelent a második kötet is. A két megtalált áldozat tiszte­letére pedig katonai tisztelet­­adás mellett emléktáblát avat­tak Dunaföldváron. Ez az előz­mény. És a folytatás? „A jelen sokkal tartozik a múltnak, s ha e tartozást ki nem egyenlíti, a jövőtől sem követelhet” - ezt a Jókai An­­na-idézetet választották a szer­kesztők mottóul. Az adósság törlesztése nem volt teljes. A Volt egyszer egy légvédelmi tüzérezred című kötetben mo­zaikokat próbáltak összerakni. Ez most dr. Vetési Margit leve­lével folytatódott. A Gödöllőn élő nyugdíjas egyetemi docens és családja semmit nem tudott a kutatás­ról, a könyvről, s arról, hogy a tragikusan fiatalon elhunyt édesapa nevét emléktábla őr­zi a Duna-parti kisvárosban. A földváriaknak, s ezek sze­rint a Honvédelmi Minisztéri­umnak sem volt információjuk arról, hogy az 1956. november 4-én áldozatul esett Vetési Im­rének leszármazottai vannak. (Varga István még élő utolsó családtagját a könyv szerzői értesítették az emléktábla-ava­tásról.) Vetési Margit a Dunaújvá­rosi Hírlap szerkesztőségének közvetítésével az elmúlt héten felvette a kapcsolatot a könyv szerzőivel. - Örömmel és hálá­val tölt el, hogy vannak embe­rek, akik fontosnak tartották ezt az ügyet felkarolni és tisz­tázni az igazságot, amíg még akadnak szemtanúk. Gyerek­koromban nem beszélhettünk túl hangosan ezekről - írta, s később hozzátette, hogy az el­olvasott könyvek nagy hatás­sal voltak rá. Megdöbbentő és tanulságos részleteket ismert meg, amikről a családnak fo­galma sem volt. Most a Tóth Miklóssal történt hosszú te­lefonbeszélgetés során derült ki számára, hogy Tóth Miklós annak idején látta fiatal édes­anyját a laktanya előtt, amikor az eltűnt férje nyomát kereste. (Azt már korábban megírtuk, hogy a másik áldozat, Varga István szakaszvezető család­ja csak 1968 tájékán kapott hi­vatalos értesítést arról, hogy az 1956. november 3-án szabad­ságáról a földvári laktanyába visszaérkezett, s még aznap le­szerelt fiuk a szovjet támadás­kor életét vesztette.) A békési születésű Vetési Imre sorsa is megrázó. Ő az ELTE biológia szakán 1956- ban kapott szakbiológusi ok­levelet. Az egyetem elvégzé­se után - mint ahogy erről az egyetemi társ, dr. Kisari Bal­la György beszámol a könyv egyik fejezetében - három hó­napos tartalékos tisztképző katonai szolgálatra hívták be, amelyet a dunaföldvári Hu­nyadi laktanyában kellett teljesítenie. A szolgálat utolsó hónapjában tört ki az 1956-os forra­dalom és szabad­ságharc. 1956. no­vember 1-jén felettese kijelöl­te arra a feladatra, hogy Szent­­királyi nevű társával az élel­miszer-szállító tehergépkocsit kísérjék fel Budapestre. Más­nap, november 2-án a tartalé­kosokat, ahogy a sorkatonák mondták - az egyetemistákat­­ leszerelték, szélnek eresztet­ték. (Vetési Margit úgy tudja, hogy azért, mert lejárt a szol­gálati idejük. A kutatások és a szemtanúk szerint, mert tar­tottak attól, hogy az egyete­misták „harcolni akarnak”.) Így amikor Vetési Imre és Szentkirályi nevű társa vis­­­szatért a laktanyába, már nem találtak a körletben senkit. Természetesen a leszerelési parancs rájuk is vonatkozott, de hazautazni aznap már nem tudtak. Mint ahogy a szabad­ságról akkor visszatért Varga István szakaszvezető sem. Ők annak az épületszárnynak az első emeletén tértek nyugovó­ra, amelyben a tartalékos tisz­ti hallgatók körlete volt. No­vember 3-ról 4-re virradó éj­szaka azonban, pontosan haj­nali 2 órakor - Tóth Miklós emlékezete szerint - alvá­sukból nehézfegyverekből le­adott lövésekre, robbanások­ra ébredtek. A szovjetek meg­támadták a laktanyát. A táma­dás során aknatalálat érte azt az épületszárnyat, amelyben Vetési Imre és Varga István aludt. Dr. Horváth Miklós kutatásá­ból tudható, hogy az elesett és sebe­sült honvéd sze­mélyek foglalkozó ügyeivel bizott­ság 1957. februá­ri jelentése szerint „a robbanás mind­két bajtársat megsebesítette az ágyán. Varga szakaszveze­tő azonnal, Vetési tartalékos hallgató pedig a dunapentelei kórházban halt meg.” (Szent­­királyiról csak Kisari Bálla György visszaemlékezésében van szó. Szerinte tüdőlövést kapott, de túlélte.) Következzék Vetési Margit levelének részlete. „Varga Ist­ván azonnal meghalt, nekünk később úgy mondták el, hogy a lövedék teljesen kettévág­ta a testét. Édesapám fejsérü­lést szenvedett, kommunikál­ni nem tudtak vele, és másnap délután a dunapentelei kór­házban belehalt a sérüléseibe, anélkül, hogy eszméletre tért volna. Mivel a sebesülése után nem a saját ruháját adták rá, hanem felkaptak egyet a leve­tettekből (a leszerelt társak le­vetett katonaruhái ott marad­tak a körletben), a saját szemé­lyi okmányai nem voltak a zse­bében, így nem is tudták azo­nosítani. Ez kiderül a dunapen­telei kórház akkori nyilvántar­tási könyvéből is, amelybe is­meretlen katonaként került felvételre, és a személyi ada­tait hónapokkal később töltöt­ték ki. Édesapám haláláról, an­nak körülményeiről hónapo­kig nem értesítettek bennün­ket. Ezért édesanyám a vörös­­kereszt kereső szolgálatának segítségét kérte, és személye­sen többször is elment Duna­­földvárra a laktanyába, a kór­házba, a temetői halottas ház­ba. Végül édesapám katonai felettese elmondásából tudta meg, hogyan halt meg édes­apám. Hivatalos iratot, amiben leírták volna halálának oko­zóit, vagy annak körülménye­it, sohasem kaptunk. A vörös­­kereszt kereső szolgálatának 1957. III. 7-i értesítése szerint a „keresett személy november 4-én hajnalban lövedék áldoza­ta lett. A dunapentelei temető­ben van eltemetve. Édesanyám özvegyi nyugdíját és az árvael­látást a Honvédelmi Miniszté­rium Pénzügyi Csoportfőnök­sége állapította meg, amelyben édesapám halálának okát - az igazságtól eltérően - szolgálati balesetként írták le.” A család kálváriája tovább folytatódott, mert a dunapente­lei temetőben nem találták az édesapa sírját. Hosszas keres­gélés és nyomozás után kide­rült, hogy egy nő akkor, a zűr­zavaros novemberi napokban a szomszédját vélte felismer­ni a halottban, így Vetési Imre más néven lett eltemetve. Utó­lag a szolgálatban lévő kórházi orvos segítségével azonosítot­ták, s került végül a neve a sír­ra, illetve később, 2016-ban - bár helytelen születési adattal - a dunaújvárosi temetőben el­helyezett kopjafa melletti em­léktáblára. Dunaföldváron ezidáig sen­ki sem tudott arról, hogy a szovjet támadás áldozatául esett Vetési Imre sírja Dunaúj­városban van. így történt, hogy egy tehetsé­ges szakbiológusnak, egy két­gyermekes családapának, a már leszerelési papírokkal ren­delkező tartalékos tiszti hall­gató Vetési Imrének, aki utolsó éjszakáját kényszerült eltölteni a földvári laktanya körletében, a politikai és katonai erők ki­számíthatatlan akarata, a tör­ténelem rettenetes véletlen­je következtében ténylegesen utolsó napja lett 1956. novem­ber negyedike. Ezek az események olyan tragikusan határozták meg a családunk életét, az egész sor­somat, amin már nem lehet változtatni - zárja keserűen le­velét dr. Vetési Margit. Egy ember életének utolsó napja. Mennyi véletlen van a sorsában! Egy család tragédiá­ja. És több. Ami történt, el nem feledhető. Kannás Alajos sorai jut­nak eszembe: „Hiába mondod, hogy hiába / bevésődtek a kor falába / mint kőzetbe hullt le­velek / a mélyben élnek élnek újra / s az idő lassan legyalul­ja/ a rájuk zúdult hegyeket.” Egy ember életének utolsó napja Mennyi véletlen van a sorsában! Emléktábla-avatás Dunaföldváron 2016-ban. A település tisztelettel őrzi m­­indazok emlékét, akik az összecsapásokban estek áldozatul Fotó: LMI Látogasson el hírportálunkra! DUOL.hu

Next