Dunaújvárosi Hírlap, 2020. május (31. évfolyam, 102-126. szám)

2020-05-21 / 118. szám

16 SPORT TTDUNAÚJVÁROSI HíRLa­P 2020. MÁJUS 21., CSÜTÖRTÖK Szabó József közölte, unja, hogy nincsenek komoly sikereik, nem csak futballban Olyan edzőre bízta a gárdát, aki ismerte a siker receptjét Szabó József 1982-ben lett a Dunaferr SE elnöke. Bár a sportot imádta, és ezt teszi ma is, nem titkolja, 2 szakág áll közel a szívéhez. A kézilab­da és a labdarúgás. Előbbi te­kintetében a női verzió, utób­biban a férfi. Az általa irányí­tott klub az ezredfordulón ért a csúcsra. A kézisek Európa legjobbjai lettek, a futballis­ták megszerezték az első és utolsó aranyérmet a hazai él­vonalban. Horog László szerkesztoseg@dunahirlap.hu DUNAUJVAROS A klubvezető - akit nem csak az acélváros­ban, a hazai sportéletben is csak Johnnyként ismernek - a sportért mindig rajongott, úszott és kézilabdázott. Gye­rekfejjel, a szüleivel került Új­városba, az ország túloldalá­ról, Ózdról. - Hálát adok a sorsnak, hogy így alakult, kohómér­nökként dolgozó apámat 1953- ban áthelyezték Borsodból, én otthon befejeztem még a ne­gyedik osztályt az általános­ban, majd követtem apámé­­kat, a nagyanyám feltett a vo­natra, két átszállással meg­érkeztem a következő nyá­ron. Úsztam, or­szágos középisko­lás bajnok voltam 100 méter mellen, valamint középis­kolásként kézilab­dáztam a Kohász felnőttegyüttesé­ben, magas gyerek voltam, a gimná­zium harmadik osztályában már 191 centiméterre nőttem. Később, a miskolci, egyetemi évek alatt a DVTK-ban játszot­tam az NB I-ben átlövőként. Visszatértem Újvárosba, dol­goztam a vasműben, a sport nehéz helyzetben volt, a fut­ballcsapat 1982-ben kiesett az NB III-ba, behívattak a párt­­bizottságra, hogy főállásban át kell vennem a klub irányí­tását. Ezt kivédtem, mond­ván, van tisztességes állásom, amitől nem is szeretnék meg­válni, a szakmámat akartam gyakorolni, valamint szeret­tem volna irányítani az egye­sület sportját is, végül sike­rült megfelelő megoldást talál­nunk. Maradtam a cégnél, tár­sadalmi elnök lettem, de min­denről én döntöttem a folyta­tásban, először a labdarúgók­nál, később az összes szakosz­tály tekintetében. A Dunaferr SE sikersztorija 1992-ben, egy elnökségi ülé­sen kezdődött. Az asztalnál ülők - döntően az anyacég, a vasmű delegáltjai, de voltak városi képviselők is - azon merengtek, mi kellene ahhoz, hogy a második vonalban ve­getáló focisták visszajussa­nak az élvonalba. Szabó József úgy irányította a beszélgetést, hogy az eszmecsere végén ki­adták a jelszót: irány az NB I! - Közöltem, unom, hogy nincsenek komoly sikereink. Nem csak a futballban, a többi szakágban sem. A gyárnak jól ment, azt mondtam, a város és a cég dolgozói megérdemlik a minőségi sportot, nyugodtan építhetünk két-három bajnok­­csapatot. A női kézilabdában a Vasas hegemóniája megszűnt, a Fradi és a Győr még nem volt sehol, elsőként ezt céloz­tuk meg. A hokisokat pár év­vel később aranyéremig veze­tő Kereső Árpád áttelepült Er­délyből, megkezdte az edzős­­ködést, a futballba is egyre több pénz került. A női kézi­sek KEK-et nyertek 1995-ben, a férfi hokisok bajnoki ara­nyat egy évvel később, ott vol­tunk az élmezőnyben, viszont a futballban nem. A vezérigaz­gató, Horváth István kérdezte, mennyi plusz kellene ahhoz, hogy a labdarúgás is komoly sikereket érjen el? Mondtam, évi 200 millióval több, mert a foci akkor sem volt olcsó mu­latság. A vasmű első embere igent mondott, Szabó pedig elkezdte az építkezést. Nem csak az egye­sületnél volt döntési jogköre mindenben, a gyárhoz is erő­sen kötődött, aminek pozitív hatása érződött a sportban is. - A Dunaferr Rt. vezérigaz­gató-helyetteseként, valamint az Acélművek Kft. ügyvezető igazga­tójaként dolgoz­tam, közel 6000 dolgozó tartozott hozzám, tehát volt felelősségem. Nem titok ez, akkori­ban a gyár 1,2 mil­liárd forintot adott a sportra, ebben benne volt minden, a létesítmény fenn­tartása, az összes játékos, al­kalmazott bére. Kimondva ez ma is nagy pénz, húsz éve kü­lönösen az volt. Ám informáci­óim szerint egy nagy, főváro­si klub élvonalbeli focicsapata ugyanennyiből gazdálkodott, mi pedig kilenc szakosztályt tartottunk el. Igaz, voltak kül­ső támogatóink, akik döntően a gyár beszállítóiból kerültek ki. A plusz 200 milliónak kö­szönhetően a focisták elindul­tak felfelé. Elsőként erős kere­tet kellett összeraknunk. Az újvárosi mag adott volt, valamint jött a későbbi gólki­rály, Tököli Attila és Jäkl An­tal Pécsről, Éger László pedig a szintén NB II-es Paksról.­­ Tökölit és Jäkl Antit egy bajnokin néztük meg Bere­­menden. Gálhidi György he­lyett Varga Zoltán lett a veze­tőedző, a Fradiból hoztuk Za­­vadszkyt, Nicsenkót, Milova­­novicsot. Varga letette a csa­pat alapjait, de nem volt kön­­­nyű ember. Feljutottunk vele az élvonalba, ám túl sok volt a konfliktus, ráadásul beteges­kedett, a szerződése is lejárt, úgy döntöttünk, a követke­ző idényben más szakvezető­vel folytatjuk. Egervári Sanyi utcahosszal nyerte a bajnok­ságot az MTK-val, ám kide­rült, nem hosszabbítják meg a szerződését, gyorsan megálla­podtunk vele. Ez volt a legna­gyobb húzás, ha Az elnök rögeszméje volt, aranyérmet akarnak, olyan szakvezetőt kell ültetni a kispadra, aki ezt korábban megvalósította, tehát ismeri a siker receptjét. - Az volt a mániám, olyan szakvezető kell, aki tudja, milyen az aranyhoz vezető út, korábban már megcsinál­ta. A férfi kézisekhez így ke­rült Skaliczki László. Előzőleg mindig a második helyen vé­geztünk a Veszprém mögött, DUOL.hu vele viszont nyertünk, koráb­ban a Szeged edzőjeként már szerzett aranyat, megismétel­te velünk is. Laurencz László a Bp. Építőkkel kétszer szerzett bajnoki címet, női kéziseink­­kel is nyert nemzetközi kupát. Később, Zsiga Gyula is ugyan­ilyen logika mentén jött: sike­res volt a Vasassal, vele min­dent megnyertünk itthon és a nemzetközi porondon. A labdarúgókhoz érkező Egervárival gyorsan mege­gyeztek, 1999 nyarán kezdő­dött az együttműködés, ami három évig tartott.­­ Budapesten, a Frangepán­a utcában találkoztunk, ott volt Dunaferr Kereskedőház, amit a szakosztály elnöke, Sólymos Ernő vezetett. Gyor­san megállapodtunk, pénzről alig esett szó, inkább az élet­ről, a családról, persze, a foci­ról is. Egervári elmondta, is­meri a keretet, de szeretne né­hány játékost igazolni. Nem volt drága egyikük sem, olya­nok jöttek, akik már ismer­tek voltak, de vagy leszállóág­ban másutt, vagy fiatalként nem kaptak elég lehetőséget a bizonyításra, mint Rabócz­­ki az MTK-ban, Babos Gábor mögött. Gróf szerződtette Ra­bót, le is szúrtam, minek ide kapus, van nekünk, Bita La­ci jól véd. Aztán kiderült, na­gyon húztunk a fiatal hálóőr­rel, persze Bita is hozta magát, ha be kellett ugrania. Az első fordulóban kikaptunk Debre­cenben, utána egyszer sem. Nyolc fordulóval a zárás előtt 2-0-ra nyertünk a Fáy utcá­ban, akkor már egyre bizto­sabb voltam abban, miénk lesz az arany. Szabót kérdezem, akadt kedvenc futballistája? Nem tit­kolózik, azonnal válaszol.­­ Tököli Attila, imádtam a játékát, azt mondták mindig, ő a keresztfiam. Való igaz, el­fogult voltam vele. Előzőleg is akadt ilyen, Lehota István, aki a nyolcvanas évek derekán ná­lunk mutatkozott be az élvo­nalban, ő is érezte a kaput. Az­tán Tököli Attila játéka nyűgö­zött le, mindig képes volt vá­ratlant húzni, ha a 16-oson be­lül hozzá került a labda, vagy gól lett, vagy tizenegyest rúg­tunk. Mi bajnokok lettünk, ő gólkirály, a saját nevelésű vé­dő, Salamon Miklós pedig az év játékosa. Nagy dolog volt ez. Amit sajnálok, hogy a BL-be nem tudtunk bejutni. Trond­­heimben nagyon közel vol­tunk hozzá, sajnos nem sike­rült. Az FTC öt évvel koráb­ban bejutott, mégsem tudtak semmit felmutatni, csak egy fedett teraszt. A mi költségve­tésünket a csoportkör annyi­ra megdobta volna, hogy hos­­­szú évekig biztosan egyed­uralkodók vagyunk itthon. Jó hírünk volt, amikor 1998- ban feljutottunk az élvonal­ba, majd két évvel később baj­noki címet nyertünk, minden­ki tisztában volt vele, jó struk­túrában dolgozunk, a vezetők az ígért pénzeket előteremtik, a szakmai stáb pedig megkö­veteli a munkát, ami sikerhez vezet. Aztán változások követ­keztek be a vasmű vezetésé­ben, a sport az új érában már nem volt annyira fontos, a csil­lagunk két évvel később leál­dozott. Nem titok ez, akkoriban a gyár 1,2 milliárd forintot adott a sportra A járvánnyal kapcsolatos folyamatosan frissülő, hiteles információk:a Szabó József 1982-ben lett a Dunaferr SE elnöke, a sikersztori rá tíz évre kezdődött Fotó: Horog László Volt MLSZ alelnök és a röplabdaszövetség vezetője is A sportvezető 1995-ben az MLSZ alelnöke lett, Laczkó Mi­hály felkérésére. Szabó a gazda­sági ügyekért felelt, a szakmai alelnöki teendőket Buzánszky Jenő látta el. - Két évig voltam funkcióban, 1997 őszén, a jugo­­szlávok ellen, hazai 7-1-es, majd a belgrádi 5-0-ás vereséget kö­vetően lemondtam. Később tá­vozott Laczkó és az elnökség többi tagja is, új választások kö­vetkeztek. Szabó József a folytatásban csak a Dunaferr SE-re koncent­rált, a labdarúgókkal feljutott az élvonalba, valamint a többi szak­osztály is gyűjtögette az arany­érmeket, 2001-ben távozott az újvárosi egylet elnöki posztjá­ról, 2008 nyarán hirtelen lett a magyar Röplabda Szövetség el­nöke. - Ismertem pár embert a sport­ágban, de nem akartam funkci­ót vállalni. Törökországban nya­raltam, felhívtak, mit szólnék hozzá, ha megválasztanának. Gondolom, abból indultak ki, hogy ahova korábban betettem a lábam, ott jött a siker. Mond­tam, ha a többség rám szavaz, vállalom. Úgy lettem elnök, hogy ott sem voltam a közgyűlésen. Mivel nem volt pénz a sportág­ban, nem érhettünk el komoly eredményeket. A központi költ­ségvetésből évi 32 milliót kap­tunk, ebből a szövetségi irodák bérleti díja 8 millió volt, kötelező volt ott tanyáznunk. A többit költ­­hettük a férfi és női válogatott és az utánpótlás versenyeztetésére, szegények voltunk, mint a temp­lom egere. A bajnokság gyenge volt, aki átütötte a labdát a há­lón, azonnal külföldre szerződött, Olaszországba, máshova. A szö­vetségi kapitánynak nem volt fi­zetése. Szereztem pénzt, ös­­­szesen 28 milliót, de ezzel sem jutottunk előre, két év után le­mondtam - mesélt erről az idő­szakról.

Next