Dunaújvárosi Hírlap, 2021. február (32. évfolyam, 26-49. szám)

2021-02-18 / 41. szám

2021. FEBRUÁR 18., CSÜTÖRTÖK KRÓNIKA g A Pedagógiai Szakszolgálatnál is emelkedett a fejlesztésre szorulók száma Nem a besorolás a valós stigma, hanem ahogyan azt kezelik MzArtiVÁN­OS Egy hat évvel ezelőtt készült felmérés rá­világított, hogy a nagycso­portos gyermekek 70 száza­léka fejlesztésre szorul. Kér­dés, hogy mára javult vagy romlott a helyzet. A választ a Pedagógiai Szakszolgá­lat dunaújvárosi vezetőjénél, Kissné Korsós Ágnesnél ke­restük. Balla Tibor tibor.balla@dunahirlap.hu­ ­ Szerintem most már erre kell felkészülni, hogy a problémák száma egyre jobban nőni fog. Ez a tendencia nem csak Ma­gyarországon, hanem orszá­gokon átívelően is, minden­hol megugrik azoknak a szá­ma, akik valamilyen segít­ségre szorulnak ahhoz, hogy eredményesek legyenek. A cél az lenne, hogy jól működő fel­nőttekké váljanak. Az elvárás egyre nő. Sokkal korábbi élet­szakaszban várjuk el bizonyos képességek meglétét. Amíg régen egy nyolcéves gyerek megtehette, hogy megtanul­jon írni-olvasni biztonsággal, most már elvárjuk, hogy az el­ső osztály végére ez jól működ­jön, hogy már tudja használni mint eszközt az ismeretszer­zéshez. Másrészről az orvostudomány megsegíti azoknak a gyerekeknek a születését, fejlődé­sét, akik jó esél­­­lyel valamilyen ne­hézséggel fognak szembesülni. Gon­dolok a kis súlyú születésre, vagy a különbö­ző komplikációkra. Ezeknek a gyerekeknek a száma is vi­szonylag magas, nem várha­tó el, hogy segítség nélkül vé­gigcsinálják az iskoláskort, és felnőttekként jól működje­nek. Meglátásom szerint az az arány, amit a felmérés feltárt, az reális ma is. - Mik a jellemző problémák? - Nagyon színesek, sokkal színesebbek, mint eddig. Ez életkortól is függ. Benne van­nak a beilleszkedési nehézsé­gek, a magatartási problémák, a képességek, készségek szint­jén jelentkező problémák is és a súlyosság is nagyon változó. Régen speciális intézmények­be kerültek, de ma bent van­nak az óvodában, bölcsődé­ben, iskolában, kevésbé van­nak szegregálva. Egyre több az autista, vagy autisztikus je­gyekkel rendelkező. Ez persze annak is tulajdonítható, hogy a diagnosztika egyre ponto­sabb, egyre könnyebb megta­lálni azokat a tipikus jegyeket, amelyek erre jellemzőek. Ré­gen kevésbé differenciáltak, besorolták őket egy szociá­lis intézménybe, már viszony­lag korán, és egyre korábbi időpontban tudják meghatá­rozni, hogy mi is a probléma gyökere. Nem véletlenül hív­ják az autizmust spektrumza­varnak, a nagyon súlyos, sok problémával küzdő, társult problémákat hordozó gyere­kektől a nagyon jól funkcioná­ló, diplomát szerző, de szociáli­san nehezen funkcionáló gye­rekekig terjed a paletta. Nyil­ván nem ugyanaz a szükséglet egyik vagy másik autistánál. Egyébként azt mondják, hogy Amerikában a Szilícium-völgy tele van autistákkal. Ráadásul autisztikus jegyek minden­kinél előfordulhatnak. De va­lamiért tényleg nő a számuk. Ez előtt még a tudomány is ér­tetlenül áll. Ez tényleg a tudo­mányra tartozik, hogy levegő, oltás, víz, gyógyszerek, a szü­lők egészségi állapota, vagy a zaklatott élet áll mögötte, vagy együtt mindegyik. - Mi az, ami még jellemző? - A figyelmi, beilleszkedési nehézségek, magatartászavar problémakörnek is nő a szá­ma, és viszonylag elég korán jelentkeznek. Ez is több össze­­tevés. Meg kell említeni, hogy milyen a világ tempója, hogy ez mennyire kevésbé feldol­gozható még egy felnőtt ideg­­rendszernek is, hogy men­­nyire kevésbé tudja a problé­mától távol tartani a család a gyerekeket. Azt, hogy men­­nyire befolyik az életünkbe az online világ, ami ellen nem is na­gyon lehet semmit tenni, hogy men­­nyire kiszolgálta­tottak vagyunk ezeknek a dolgok­nak. Hogy men­­nyire túlterheljük zajjal, fénnyel, vi­zuális információval a gyere­keket. Már neurológusok is fejtegetik, hogy az informá­ció-feldolgozás mit okoz, mi­lyen gátakat, blokkokat okoz egy ilyen gyors, változó inger, mint a tévénézés például. A gyerekek ezen nőnek fel, ez kö­ti le őket. A régi olvasmányok már nem kötik le a figyelmü­ket. Annak a gyereknek, ame­lyik azon nőtt fel, hogy a tévé­ben egy hihetetlen tempójú in­geráram éri, annak egy ilyen lassú dolog, amiben a fantázi­ája dolgozik csak, nem érde­kes. Az egyensúly a lényeg, a mérték. Felmerül a szülőknél és a pedagógusoknál is, hogy minek a sok memoriter, miért kell magolni? Már nem erről szól a világ, a tudás folyton vál­tozik, már nem lehet valaki po­lihisztor, azokat a készségeket kell megtanítani, hogy hogyan tudja megszerezni a szüksé­ges információt. Viszont a me­moriter fejleszti a készségeket, és az iskolának az a célja. Egy verstanulás nem lehet felesle­ges, hiszen a verbális emléke­zetet fejlesztik vele. A kötele­ző olvasmányoknál is a lényeg az, hogy az olvasási készsége, a szövegfeldolgozási készsé­ge fejlődjön, hogy a fantáziá­ját tudja használni, hogy meg­értse az olvasott szöveget. Az más kérdés, hogy a nagy klas­­­szikusok már nem működnek ennél a generációnál. Az okta­tásnak kell megtalálnia azt a pontot, amivel fel tudja kelteni és meg tudja tartani az érdek­lődésüket. - Szülőként mikor teszek job­bat a gyereknek, ha inkább fára mászik, kúszik a sárban, vagy ha hagyom, hogy kétévesen tabletje legyen? - Itt is figyelembe kell ven­ni az életkort, mert más az el­várás és a szükséglet, és itt is fontos a mérték, az egyensúly. Nem könnyű a szülők helyze­te, hogy megtalálják ezt a mér­téket. Egy csomó ellenszélben kellene tudniuk, hogy mikor mit csináljanak, és ők is elég­gé túl vannak terhelve. Nyil­ván egy kisgyereknek nem el­sősorban tabletre, okostelefon­ra van szüksége. Sok két-há­­rom éves kezében ott van. Egy ilyen korú gyereknek elsősor­ban azokat a készségeit kell fejleszteni, ami életkori szin­ten neki fontos, tehát a moz­gást. Másszon fára, dagas­­­szon sarat, gyurmázzon, fűz­zön gyöngyöt, használja a kép­zelőerejét, a kezét! Hallgas­son mesét, tanuljon meg oda­figyelni, és tanuljon meg be­szélni! Mert nem elég például elméletileg tudni helikoptert vezetni, azt gyakorolni kell, hogy jól csináljuk. Tehát nem elég csak hallgatni, beszélni is kell, hogy ki tudjuk fejezni a gondolatainkat. Később az­tán már belecsúszhat ez egy egészséges használatba. De csak abba, mert egyre több­ször találkozunk függőségek­kel, amikor már a normál élet­vitelt akasztja meg a számí­tógépes játék. Nem mondom, hogy csináljunk úgy, mint­ha ezek a dolgok nem lenné­nek, ha helyesen használjuk, akkor hasznosak is. Ők már ebben a világban élnek, egy másik generáció, nekünk is fel kell zárkóznunk ehhez, és ezen keresztül is megszólíta­ni a gyerekeket. Ha tiltjuk, ak­kor az csak olaj a tűzre. A pél­da is fontos, hogy hogyan bá­nik ezekkel az eszközökkel a szülő. Az egyensúly a fontos. - Lassan kinövik az új helyüket is. Ennyire nő az esetszám? - Nő a gyerekek száma, de nem ez a legnagyobb korlát, hanem a szakemberhiány. Most huszonöt emberrel egy egész járást látunk el, és kü­lönféle szakfeladatokban, úgy­hogy ha sokkal többen len­nénk, sem lennénk elegen. A helyet azért kezdjük kinő­ni, mert próbálunk egyre szí­nesebb ellátási formákat beve­zetni. Egyre több az olyan cso­port, ahová a szülővel együtt jönnek a gyerekek, egyre több mozgásalapú fejlesztőfolyamat van, vannak tájékoztatóink, amiket most megakasztott a pandémiás helyzet. A szolgál­tatásainkat próbáljuk színesí­teni. - Milyen a kimeneti arány? - Nehéz erre válaszolni, mert nagyon sokfélével fog­lalkozunk. Gondolok a gyógy­­testnevelésre, vagy a logopé­diára, a szakértői tevékeny­ségre, mindenütt mások len­nének a számok. A korai fej­lesztés az, ami a sajátos neve­lési igénnyel foglalkozik, ők azok, akik számára vélhető­en a Móra iskola lesz a kime­neti intézmény. Természete­sen nem kizárólag, mert a cé­lunk az, hogy a korai fejlesz­tésből is kerüljenek minél töb­ben a többségi intézménybe, hogy segítsük a gyerekek in­tegrációját. Ha a BTMN kate­góriát nézem, akkor azt mon­dom, hogy egyre jelentősebb számban fordul elő, hogy a ka­tegóriás besorolás megszüntet­hető. Mert az lenne a cél, hogy átmeneti nehézségként tekint­sünk rá, ami - ha megkapja a megfelelő segítséget -, akkor előbb-utóbb megszüntethető, vagy csökkenthető annyira, hogy a többségi intézményben kis odafigyeléssel eredményes lehet az előrehaladás. Ha meg­felelő volt a fejlesztés, a pálya­­választás, és alkalmazkodik a szülő és a gyerek, akkor ez ki­nőhető. Mindig előfordulnak ilyen esetek. - Ez jó hír, mert a szülők egy ré­sze stigmaként tekint a beso­rolásra. - Igen. Eléggé sokat kell azon birkóznunk, hogy a meg­felelő helyen kezeljék ezeket a besorolásokat. Az SNI, vagy a BTMN egy jogi kategória, de ez kell sok esetben ahhoz, hogy a gyermek megkapja a megfele­lő segítséget a megfelelő idő­ben. Természetesen ez jelet je­lent a gyereken, hiszen ebből tudja meg a pedagógus, hogy ezekre a gyerekekre oda kell figyelnie. Nem ez a két moza­ikszó a stigma, hanem ahogy a felnőttek ezt kezelik. A szak­emberek a segítség oldaláról nézik ezt, és nem a megkülön­böztetés oldaláról. Az, hogy a szülő ettől tart, az egy termé­szetes hozzáállás, hiszen min­denki azt szeretné, ha a gyere­ke pont olyan okos, pont olyan szép, pont olyan jó legyen, pont azt érje el, mint a többinek. Va­lójában ezek a gyerekek, akik valamilyen kategóriába kerül­nek, pont olyan szépek, pont olyan okosak, pont olyan jók, és pont olyan értékesek, mint a többiek. Egy kisgye­reknek nem elsősor­ban tabletre, okostelefonra van szüksége Rábavölgyi Éva logopédus különféle játékos eszközöket használ a fejlesztésnél Kissné Korsós Ágnes az egyensúlyt tartja fontosnak Fotó: Ll

Next