Dunaújvárosi Hírlap, 2021. július (32. évfolyam, 150-176. szám)

2021-07-29 / 174. szám

2021. JÚLIUS 29., CSÜTÖRTÖK HÁTTÉR :13 A nándorfehérvári csata a magyar-török­ háborúk legjelentősebb eseménye volt Hősi halált halt Dugovics Titusz, az önmagát is feláldozó várvédő 1456. július 21-én hajtot­ta végre a mindenki számá­ra jól ismert hőstettét Du­govics Titusz, Nándorfehér­vár ostroma alatt ugyanis a mélybe rántott egy török harcost, hogy azzal meg­akadályozza az oszmán ló­farkas zászló kitűzését a vár fokára. Dugovics halála a hősi önfeláldozás egyik leg­ismertebb példájának szá­mít a magyarság történel­mében, de egyáltalán léte­zett-e Dugovics Titusz? Farkas Lajos szerkesztoseg@dunahirlap.hu TÖRTÉNELEM A zászlóvivő tö­rököt a mélybe rántó hős vár­védő történelmünk egyik leg­ismertebb alakjai közzé tarto­zik, de a nándorfehérvári hős­tettén kívül szinte semmit sem tudunk róla. Egyesek azt állítják, hogy Dugovics már az 1444-es várnai csatában is Hunyadi János oldalán har­colt, majd követte őt később Nándorfehérvárra (ma Belg­rád) is. A közismert legenda szerint, 1456. július 21-én Du­govics Titusz állítólag az egyik vártornyon teljesített szolgála­tot, majd amikor a török ost­rom a tetőfokára hágott, egy oszmán harcos felmászott a vár fokára, majd arra készült, hogy eltávolítsa onnan a ma­gyar zászlót és helyette kitűz­ze a török lófarkas zászlót. Ezt akadályozta meg Dugovics az­zal, hogy magával rántotta el­lenfelét a mélybe, így mind­ketten életüket veszítették, de a keresztény lobogó megtartá­sa új lelkesedéssel töltötte fel a várvédőket, és sikeresen vis­­­szaverték az ostromot. A kor­társ itáliai történetíró, Anto­nio Bonfini „A magyar törté­nelem tizedei” című művében megemlíti ezt a hőstettet, de a keresztény vitéz nevét már nem. A hitelességet csökkenti még az a tény is, hogy a jajcai (ma város Bosznia és­ Herce­govinában) várostrom alkal­mával szintén írt egy várvédő harcosról, aki a mélybe rán­tott egy lófarkas zászlóval fel­felé kapaszkodó török katonát. A legendás esettel a következő évszázadokban nem sokat fog­lalkoztak a magyar króniká­sok, majd az 1800-as években ismét előtérbe került a szemé­lye. Döbrentei Gábor költő, ki­rályi tanácsos, a MTA tagja 1824-ben tudományos cikket írt Dugovics Tituszról, amely­ben a nándorfehérvári védő történelmi létezését próbálta nemesi levelek alapján igazol­ni. A cikk hatására terjedt el széles körben a nándorfehér­vári hős legendája, sőt egyes történészek szerint az esetnek lehetnek valóságalapjai. A nándorfehérvári diadal A nándorfehérvári csata 1456. július 4-én kezdődött és július 22-ig tartott. Hunya­di János itt aratott világraszó­ló győzelmet az akkori kor leg­félelmetesebb hadserege, a II. Mehmed szultán vezette török sereg felett. A mai szerb fővá­ros, Belgrád területén leját­szódó küzdelem, a magyar­­török­ háborúk egyik legjelen­tősebb eseménye volt. A ma­gyarokból és szerbekből ál­ló, 7 ezer főt számláló keresz­tény seregek Szilágyi Mihály vezetésével hősiesen védték a nagy túlerővel szemben is az erődítményt. II. Mehmed júli­us 4-én vette ostrom alá a vá­rat. Az ambiciózus és becsvá­gyó, de ugyanakkor nagyon tehetséges II. Mehmed 1451- ben lépett az Oszmán Biroda­lom trónjára, majd uralkodá­sa második évében Konstanti­nápoly elfoglalásával adott ta­núbizonyságot hódító szándé­kairól. A Bizánci Birodalom egykori központjának, a több százezres metropolisnak az elfoglalása után a keresztény Európa felé terjeszkedett hódí­tó szándékkal. Birodalma ve­zető posztjaira csak tőle füg­gő, hithű embereket nevezett ki, amivel biztosította abszo­lút hatalmát. Hadserege mag­ját a janicsárok (zsoldos gya­logság) és a szpáhik (lovas ka­tonák) adták, de kifejlesztet­te a kor legütőképesebb tüzér­ségét is, amely messze a leg­tökéletesebb volt az akkori vi­lágban. 1454-ben megszállta a középkori Szerb Királyságot és birtokba vette az ottani gaz­dag ezüstbányákat, majd Ma­gyarország kapuja, Nándorfe­hérvár felé fordult. A várvé­dőkhöz időközben csatlako­zott 10 ezer katonájával Hu­nyadi János és Kapisztrán Já­nos a maga 35 ezres kereszte­sével, majd július 22-én együt­tes erővel a vár melletti csatá­ban legyőzték a törököket. Hu­nyadi július 14-én áttörte a tö­rök hajózárat a Dunán, és úgy csatlakozott sógora, Szilágyi Mihály seregéhez. Az egye­sült keresztény sereg július 21- én visszaverte II. Mehmed tá­madását, majd július 22-én ki­tört a várból, és a 70 éves szer­zetes, Kapisztrán János irá­nyítása alatt álló hadsereg segítsé­gével döntő veresé­get mért a török tá­madókra, amelyet időközben pestis és ellátási nehéz­ségek is sújtottak. A nándorfehérvári diadal hetven évre megállította a törökök további európai előretörését. A vár és maga az ütközet A nándorfehérvári vár terv­szerűen végvárrá való átala­kítása az 1410-es években Luxemburgi Zsigmond király reformjai keretében kezdőd­tek el. A vár földrajzi helyze­téből kiindulva jelentős szere­pet játszott a magyar déli ha­tárvédelemben. Kulcsszerepe abban rejlett, hogy egy táma­dó seregnek, amely Magyar­­ország ellen indulna, minden­féleképpen el kellett, hogy ha­ladjon a vár mellett. A korabe­li hadseregek felvonulásakor ugyanis a legnagyobb problé­mát az ivóvízellátás jelentet­te, ezért a csapatok igyekez­tek valamilyen folyóvíz kö­zelében maradni. Az is dön­tő szempont volt, hogy a hadi­eszközök szállítását vízi úton tudják lebonyolítani. A vár az akkori kor várépítési techni­kájának megfelelően épült, de egyben ez okozta sebezhető­ségét is. Az 1400-as évek ele­jén még csak kifej­lődőben volt az ost­romtüzérség, a vá­rak falait így vé­konyra és magasra építették. A magas falak az erős ágyú­zás hatására kön­­­nyen leomolhat­tak. A várvédők helyzetét éppen az tette kilá­tástalanná, hogy a török had­sereg a kor egyik legmoder­nebb és legnagyobb tüzérsé­gével volt felszerelve. A szul­tán mindössze egy rohamot tervezett. Szerinte a folyama­tos ágyútűz és az utánpótlá­sok elzárása majd meggyen­gíti a védőket, így egy roham elég lesz a győzelemre. A török hajóhad 200 hajóval teljesen lezárta a Dunát, és az ostrom első tíz napja a szultánt iga­zolta, a vár falai omladoztak az ágyúzásoktól, a védők élel­me fogytán volt. Hunyadi Já­nos tisztában volt a védők szo­rongatott helyzetével, kihasz­nálta, hogy a török több logisz­tikai hibát is vétett, így a túl­erő ellenére a magyaroknak sikerült áttörniük a kordont. Előnyt jelentett a vízen táma­dó magyar csapatok számára az is, hogy a Duna folyásának irányában támadhattak, míg a török hajóknak a helyben ma­radáshoz is erőt kellett kifej­teniük, viszont ha leláncolták azokat, elvesztették a manőve­rezés lehetőségét. Szilágyi Mi­hály közben negyven naszád­dal, fedélzetükön hajózáshoz értő több száz szerb harcos­sal, Hunyadi megsegítésére indult, és ez volt a döntő fordu­lat, ezzel megnyílt a várba ve­zető út a felmentő sereg előtt. A végső roham A vízi út szabaddá tétele után Hunyadi mindenekelőtt élelmet szállíttatott a kiéhez­tetett helyőrségnek, majd se­regét két részre osztotta. A ke­resztesek Kapisztrán vezeté­se alatt a Száva bal partján le­táboroztak, Hunyadi saját se­rege élén pedig csatlakozott a vár védőihez. A szakadatlan tüzérségi tűz szinte már rom­halmazzá változtatta a várat, a túlerőben lévő törökök már könnyebben érvényesíthet­ték számbéli fölényüket, így a szultán július 21-én kiadta a parancsot a döntő rohamra. A török seregben ekkor már je­lentősek voltak az ellátási gon­dok és a pestis is felütötte a fe­jét. Hunyadi az utolsó pillanat­ban még négyezer pihent ke­resztest berendelt a várba, így a védők létszáma húszezer fö­lé emelkedett. A török hagyo­mányos taktikával támadott, elöl az alacsonyabb harcértékű erők, hogy a keresztények tü­­zét magukra vonták, majd mö­göttük a szpáhik és a janicsá­rok jöttek. A védők a hatalmas nyomásnak nem tudtak ellen­állni, néhány óra múlva kény­telenek voltak feladni a várost. A szultán pasai rangot és jutal­mat ígért harcosainak a lobogó kitűzéséért, a magyarok pedig ezt igyekeztek megakadályoz­ni. Ekkor került a képbe Dugo­vics Titusz, Hunyadi János ve­terán harcosa, akkor vitte vég­be hőstettét, amellyel az önfel­áldozó magyar katona jelképé­vé vált. A török sereg megsem­misítő vereséget szenvedett, a legyőzött szultán pedig kény­telen volt visszavonulni. Dugovics Titusz további „sorsa” Döbrentei Gábor után töb­ben is foglalkoztak ezzel a té­mával, de kézzelfogható ered­mény nem született. Döbren­tei írásában kitért arra is, hogy Dugovics, szlávos hang­zású vezetékneve ellenére, nándorfehérvári hős magyar származású volt, ami heves vitát gerjesztett. Az is elgon­dolkodtató, hogy Bonfini mun­káiból több eseményt feldolgo­zott például Heltai Gáspár és Zrínyi Miklós is, de az önfel­áldozó vitéz hőstettét egyikük sem említette. Azt lehet mon­dani, hogy Dugovics Tituszról egészen a XIX. század elejéig senki nem hallott. Döbrentei cikke után viszont a magyar közvéleményt foglalkoztat­ni kezdte a hős személye, ami csak fokozódott, miután 1859- ben Wagner Sándor egy pom­pás festményen megörökítette a híres jelenetet. A történet hi­telessége és Dugovics szemé­lye a rendszerváltást követően is érdekelte a történészeket. A kérdéssel legrészletesebben Szőcs Tibornak a Hadtörténel­mi Közleményekben megje­lent 2009-es dolgozata foglal­kozott, a tanulmány szerzője szerint a Döbrenteinek akkor bemutatott nemesi adomány­levelek hamisak, ezeket a kü­lönböző eredetvizsgálatok is igazolják, de ennek ellenére a nándorfehérvári hőst nem tarthatjuk kitalált személy­nek, lehet, hogy létezett, és ta­lán így szép a történet. Dugovics Titusz legnagyobb kultusza a Vas megyei Nagy­­simonyi községben van, a mai napig azt tartják, hogy a hős az ő falujuk szülötte, ezért a helyiek kőkeresztet állítottak emlékére, majd a helyi általá­nos iskolát is róla nevezték el. További izgalmas hírekért ( r\| I­r\ I­u. . látogasson el ide: \ UUUL.r­U ^ A szultán pa­sai rangot és jutalmat ígért harcosainak a lobogó kitűzéséért Wagner Sándor festménye, Dugovics Titusz önfeláldozása (1853) Fotó: wikipedia.org A cikk elkészítéséhez felhasznált irodalom - Held József: Hányan és kik harcoltak Nándorfehérvárnál? (História 1984/6) - Magyarország hadtörténete két kötetben (főszerk.: Liptai Ervin), Zrínyi Katonai Kiadó - 1985. - Engel Pál, Kristó Gyula, Kubi­­nyi András: Magyarország tör­ténete 1301-1526. Budapest, 1998. - Szőcs Tibor: Nándorfehér­vár hőse: Dugovics Titusz; Ko­runk 23. évfolyam 3. szám, 2012. - Dömötör Sándor: Dugovics Ti­tusz hősi halálának 500. évfor­dulóján. Dugovics Titusz vasi kapcsolatai, Vasmegye, 1956. - Thuróczi János: A magyarok krónikája (fordította: Horváth Já­nos), Helikon Kiadó - 1986. - http://www.rubicon.hu/ma­­gyar/oldalak/1456 julius 22 a nándorfehérvári diadal/ - Nádasdy Lajos: Legenda vagy valóság Dugovics Titusz nagysi­­monyi származása?, Új Keme­nesalja, 1994. - http://www.rubicon.hu/ma­­gyar/nyomtathato verzio/1456 julius 21 dugovics titusz halala a legenda szerint/

Next