Dunavidék, 1928 (7. évfolyam, 1-53. szám)

1928-01-01 / 1. szám

^0 MOHÁCS, 1528 január 1 VII. évfolyam 1. szám. ,W e Vasárnap ^/h­Av^o, i»zo januar i vii. evfolyam^ DUNAVIDÉK POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési ára: Negyedévre 1 , 60 f. Egyes szám ára 16 fillér. Hirdetések díjszabás szerint. Társszerkesztő: KO­NRÁTH ZSIGMOND Szerkesztőség: Arany J. u. 1202. Telefon 133. KIADÓHIVATAL: POLLÁK RÓBERT könyvnyomdába TELEFON: 134. Uj­ év, írta: Rausz Alajos k. esperes, babarci plébános. A jó Isten kegyelméből átléptük az uj év küszöbét! Egy évvel öregebbek lettünk és egy lépéssel közelebb ál­lunk a sírunkhoz. Oly hosszúnak tűnt ez év s most, hogy elmullott, röp­ke álomnak tetszik, habocs­­kának az idő nagy vizének tükrén, melynek kristálya alig ringatott egy kis nap­­sugárt, alig egy játszi vi­­rágszált; csak habfodor volt, mely az örökkévalóság part­ján megtörött. Olyan volt az ó-esztendő, mint a harmatgyöngy, mely a virágok kelyhén, a zölde­­lő rét pázsitján napsugárban fürdött, de alig tündöklött, már el is tűnt. Múlt esztendő sírjánál ál­lottunk tegnap, az óra éjfélt ütött... Temettünk... Meg­tört reményeket, kihűlt ba­rátságokat, megszakadt szí­veket... De nem panaszko­dó ajkkal, hanem megnyu­godt szívvel, hiszen éreztük, hogy pár pillanat alatt meg­hozza az új esztendőt. A le­tűnt év a múlt sötétségébe veszett, s már nem büsz­kélkedik írásainkon, nem a haladására, vívmányaira gő­gös korszak homlokzatán! Mint a róna vándora ha­lomhoz érkezvén, merengve tekint vissza már megtett útjára, úgy tekint vissza az ember élete megtett zarán­­dok-útjára. Visszagondol a tövisre, mely ruháját tépte; a kőre, mely lábát sebezte; a viharokra, melyek villámo­kat szórva, feje felett tom­bolnak. Hány szerettével in­dult hosszú útjára, hányan maradtak el oldala mellől!? Volt, aki hűtlenül elhagyta, de voltak olyan jóságos lé­nyek is, akik sírba hanyat­lottak s kiknek hófehér szel­leme kiséri hosszú, nagy vándorlásában! De most az új év küszö­bén könnyűit mosoly váltja fel, mert küzdelmes pályájá­nak voltak szelíd pihenői, a a tüskék között illatos, har­matos rózsák mosolyogtak, üde forrás kínálta kristályát, verőfény csókolta homlokát s a szellő kedvesen csengő madárdalt hozott a távolból. Volt boldogság, volt szeren­cse, a szomorúság óráiban vigasz, a bánatban megeny­­hülés! Ez volt a múlt esztendő, melytől kiengesztelődve bú­csúzunk ! De a lélek nem elégszik meg az emlékezéssel, míg erő van az izmokban, remény a szívekben, addig nem lanka­­doznak szárnyai! Előre tör, a célt, a jövőt kutatja sastekintete. Ha csak egyetlen sugárka tekint felé bíztatóan, az megkétszerezi az ember erejét és újult hit­tel, újult bátorsággal foly­tatja az útját előre... mindig előre! Nem törődik már a múlttal, mely könnyet fa­kasztott szemében, a hit, a remény és a szeretet szavá­val esd a jó Istentől boldog új esztendőt magának, sze­retteinek és száz sebből vér­ző nemzetének! így tér át az új ösvényre, melyen hal­lani véli: „Mondottam, em­ber küzdj és bízva bízzál! Boldog új évet kívánunk egymásnak, mert boldogság után tör mindenki szíve! Job­ban szeretjük a napsugárt, mint a borút; a hajnalhasa­dást, mint a napnyugtát; a természet ébredését, mint sí­r­ álomban való szendergé­­sét. Új évet kezdünk a mai nappal! Ki tudja megéljük­­ a végét? Vagy tán mi is, jövőre ilyenkor már ott pi­henjük az élet fáradalmait a csendes temetőn? Senki sem tudja mit végzett a jó Isten vele. Sűrű, átláthatatlan fátyol födi a jövőt, s de jól rendezte ezt így a Gondviselés. Ha tudnók a szenvedést, mi ránk vár, tán munkakedvünk­­zsibbadna el, türelmetlenek lennénk?! Nem­ tudjuk, mit hoz a jövő, csak azt az egyet tudjuk, hogy a jó Isten av­val, amit ránk küld, mindig a javunkat akarja. Ez a gondolat tölti el a jámbor szívét! Ez önt egy jobb jövőbe vetett hitet! Ez teremti meg a szeretetet, s minden nemzetnek támaszát, talpkövét, tiszta erkölcsöt! Ez kölcsönöz legjobbjaink­­nak bölcsességet, tudást és műveltséget! Ez nevel hősö­ket, akik megtartják a ma­gyarnak Szent István biro­dalma minden talpalatnyi földjét, s — a fegyverek csörrenése és az ágyuk dö­reje közt is, — ennek füg­getlenségét! Ezért küzdjön, ezért éljen ez uj esztendőben is e nem­zet és vele minden hű fia! * $ $ Nehéz időket élünk! De nem mehet veszendőbe ez a nemzet, mely a hagyomá­nyok légkörében nevelkedett s ezért lett, s ezért volt e ma­roknyi nemzet a világ itélő­­széke előtt nagy. Nagy volt még akkor is, amidőn a jog- és szabad­­ságtipró idők nagy temető­jében zokogó költője a le­mondás és kétségbeesés fáj­dalmas lantján így énekelt: „Múltadban nincs öröm, jövődben nincs remény!“ Nagy volt, mert akkor is remélt. Remél hazánk borús ege alatt most is a nemzet, mi­dőn bízva bízik határaink újbóli visszatérésében és si­et hazafias mérséklettel a nemzet nyugalmának megte­remtésében, a kormánnyal együtt munkálni. Legyen béke! De nem az elv­árulás, nem a jogfeladás békéje! Oszladozzanak a rosszakarat, a gyűlölség csil­­lagtalan éjszakái! Oszladoz­zék a gyávaság és korlátolt­ság ködei Száradjanak fel az igazságtalanság sajtolta könnyűink! Nem akarunk politizálni, csak a szomorú események estenek gondolkodóba, mert amikor a templomban még a karácsonyi béke üli meg a szíveket, a politika vásárt zsivaja csapja meg már fü­lünket. A hősök kiomlott vére kiált békéért az égbe! Békéért a hazában, békéért a hon ha­tárain kívül! Békéért a nem­zetnek, melynek nem ellen­ség, hanem önfia ássa 500 éve már a megoszlás átká­val sötét sírját. És mi még sem okulunk? * * * Maradj el messze mögöt­tünk gyászos múlt. Mi ujj esztendőt, uj korszakot aka­runk kezdeni, melynek orom­zatán lángoló honszerelmünk, hazánk szabadságáért omló vérünk itta e szavakat: Boldog újévet! Boldogabb, szebb jövőt ennek a nem­ű­­zetnek! Haleksi Albert drogériájában.

Next