Az Eötvös Loránd Tudományegyetem értesítője, 1957-1958

1. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem 1957. szeptember 16-án tartott tanévnyitó közgyűlése

tam ilyen névjegyet, mert úgy informáltak, hogy Német­országban nem ember, aki nem doktor. Visszagondolva a lefolyt időre, kifejtett működésemre, bevallom, én nem értékelem olyan nagyra, mint a dékán úr és mások, mert tulajdonképpen mindig bántott, hogy nem szorí­tottam rá magamat arra, hogy akár egy, akár más dologgal kizárólagosan foglalkozzam. A legnagyobbak azok, akik sem jobbra, sem balra nem néztek, hanem egy tárgyra függesztve szemüket, minden akaratukkal azzal foglalkoztak. Miért nem tehettem én ezt? Valószínűleg születési okokból is, mert ritka ember olyan szerencsés, hogy teljesen homogén anyagból alakult. A vegyi összetételem ide is, oda is mutat. De még a zené­szek közt is vannak olyanok, akik érzik magukban a többféle­séget, hogy csak Schumannra emlékezzem vissza, aki egész életében arra törekedett, hogy valahogy egy egységet rögzítsen magában. De ennek külső okai is lehettek. Hasonlíthatom mű­ködésemet egy ostromlott vár védőinek harcához, akik kevesen vannak és hol itt, hol ott támad rés a várfalon, s az kénytelen odaugrani, aki a legközelebb van hozzá. A mi kultúránk egy ilyen ostromlott várhoz hasonlít, amelyen ma is nagyon sok rés van, nagyon kevés a védője és kevés, aki odaugrik. Azután hasonlíthatom működésemet egy mozaikpadlóhoz. Nagyon természetesnek találom, hogy eleinte különösen, nem sok embernek lehetett bizalma egy olyan munkához, amely hol itt, hol ott letesz egy színes követ és senki sem látja a tervet, hogy abból valami egész keletkezzék. Bevallom, magam sem láttam ezt, működésem nem volt tudatos, hanem egészen ösz­tönszerű. Egy ilyen mozaikpadló, amilyen maradt néhány a ró­maiak idejéből, nagyon szép dolog, ha teljes, de őrizzük azt a pár töredéket is, ami nálunk van. Ha most nézem az én padlómat, amelyet annyi idő alatt leraktam, bizony azon is vannak rések. Egyedül az nyugtat meg, hogy ha én nem fejezem be, lesznek emberek, akik kiegészítik. Ha tehát visszagondolok az ötven évvel ezelőtti indulgen­­ciára, annak sokféle ágazata van. Most a rektor úr jóvoltából először látom a dolgozatomról szóló bíráló véleményt, mert­ akkor ezt nem közölték a doctorandusszal. Expiálnom kell a fiatalos igazságtalanságot Ponori-Thewrewk Emillel szemben, akinek olvastam könyveit és előadásairól készült jegyzeteit, de előadásait, bár a metrikáról is adott elő, képtelen voltam meg­hallgatni rettenetes magyar kiejtése miatt. Ha mai eszemmel tudtam volna szólni akkori eszemhez, azt mondtam volna, bolond, örülj, hogy így beszél, mert ez nagyszerű tudományos

Next