Az Eötvös Loránd Tudományegyetem értesítője, 1968-1969
1. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem 1968. szeptember 16-án tartott tanévnyitó közgyűlése
nácsoknak. Látva az egyetemre most belépő, tanulni vágyó, lelkes ifjúság tömegét, mi magunk, öreg diákok is jólesően emlékezünk arra, hogy jó néhány évtizeddel ezelőtt mi is így álltunk az „Alma Mater” aulájában várva, hogy egyetemünk polgáraivá fogadjon bennünket. A középiskolából ismereteket hoztunk magunkkal, de a tudománnyal e falak között kerültünk először szembe. Tisztelettel emlékezünk professzorainkra és tanárainkra, akik a maguk módján itt avattak be először a tudományokba. Itt tanultuk meg, hogy a tudomány végeláthatatlan, összefüggéseiben sokszor nehezen áttekinthető, folyton új problémákat felvető. E problémák megoldására el kell sajátítanunk a tudományos gondolkodást, meg kell tanulnunk a tudományos munkát, ezekbe is egyetemi tanítóink vezettek be bennünket. Egyetemi éveink alatt, sportnyelven szólva, állandó alapozás folyt, hogy a tanulmányaink végeztével minél terjedelmesebb, minél jobban fölépített tudományos alapozással léphessünk ki az életbe. Egy-egy feladatot teljesítő dolgozatainkkal, majd doktori disszertációnkkal mi is belekóstoltunk a tudomány kérdéseit feldolgozó mámorító munkába. Tehetségünk és akaratunk szerint mi is iparkodtunk minél nagyobb, minél szélesebb körűvé tenni ezt a tudományos alapozást. Az „Alma Mater”, mielőtt tanulmányaink befejezésével elbocsátott bennünket, esküt, fogadalmat vett ki tőlünk, hogy szerzett tudományunkat, tőlünk telhetőleg előbbre fogjuk vinni egyetemünk tisztességére, embertársaink javára és hazánk dicsőségére. Azután kiléptünk az életbe, a nagy küzdőporondra s ott igyekeztünk, ki-ki tehetségéhez képest, fogadalmunkat megállani és a tanultakat a gyakorlat és a tapasztalat segítségével kiszélesbíteni és elmélyíteni. Iparkodtunk foglalkozásunkat nem egyszerűen megélhetési lehetőségnek, hanem élethivatásnak tekinteni és minél jobban végezni. Hogy tévedtünk, hogy hibáztunk és nem is egyszer, az bizonyos. Munkánkat különben is nem mi vagyunk illetékesek megítélni, kortársaink és a jövő feladata az. De mint a mai napból is látható, egyetemünk számon tartott bennünket, öreg diákjait és munkánkra e megtisztelő diplomák átadásával a maga részéről megadta az elismerést. Mi pedig hálával és meghatottan fogadjuk ezt a nagy tisztességet és bár hajlott korban már nehéz fogadalmat tenni, sok testi nyomorúság akadályozza az embert ily fogadkozások teljesítésében, követjük és tartjuk magunkat ahhoz a szép mondáshoz: „Dolgozzatok, míg mécsetek ki nem alszik.” Még egyszer köszönöm gyémánt- és aranydiplomás társaim nevében is a megbecsülést és elismerést jelentő kitüntetést.