Az Eötvös Loránd Tudományegyetem értesítője, 1968-1969

1. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem 1968. szeptember 16-án tartott tanévnyitó közgyűlése

nácsoknak. Látva az egyetemre most belépő, tanulni vágyó, lelkes ifjúság tömegét, mi magunk, öreg diákok is jólesően em­lékezünk arra, hogy jó néhány évtizeddel ezelőtt mi is így áll­tunk az „Alma Mater” aulájában várva, hogy egyetemünk pol­gáraivá fogadjon bennünket. A középiskolából ismereteket hoz­tunk magunkkal, de a tudománnyal e falak között kerültünk először szembe. Tisztelettel emlékezünk professzorainkra és tanárainkra, akik a maguk módján itt avattak be először a tudományokba. Itt tanultuk meg, hogy a tudomány végelát­hatatlan, összefüggéseiben sokszor nehezen áttekinthető, foly­ton új problémákat felvető. E problémák megoldására el kell sajátítanunk a tudományos gondolkodást, meg kell tanulnunk a tudományos munkát, ezekbe is egyetemi tanítóink vezettek be bennünket. Egyetemi éveink alatt, sportnyelven szólva, állandó alapozás folyt, hogy a tanulmányaink végeztével minél terje­delmesebb, minél jobban fölépített tudományos alapozással léphessünk ki az életbe. Egy-egy feladatot teljesítő dolgoza­tainkkal, majd doktori disszertációnkkal mi is belekóstoltunk a tudomány kérdéseit feldolgozó mámorító munkába. Tehetsé­günk és akaratunk szerint mi is iparkodtunk minél nagyobb, minél szélesebb körűvé tenni ezt a tudományos alapozást. Az „Alma Mater”, mielőtt tanulmányaink befejezésével elbocsátott bennünket, esküt, fogadalmat vett ki tőlünk, hogy szerzett tudo­mányunkat, tőlünk telhetőleg előbbre fogjuk vinni egyetemünk tisztességére, embertársaink javára és hazánk dicsőségére. Az­után kiléptünk az életbe, a nagy küzdőporondra s ott igyekez­tünk, ki-ki tehetségéhez képest, fogadalmunkat megállani és a tanultakat a gyakorlat és a tapasztalat segítségével kiszélesbíteni és elmélyíteni. Iparkodtunk foglalkozásunkat nem egyszerűen megélhetési lehetőségnek, hanem élethivatásnak tekinteni és mi­nél jobban végezni. Hogy tévedtünk, hogy hibáztunk és nem is egyszer, az bizonyos. Munkánkat különben is nem mi vagyunk illetékesek megítélni, kortársaink és a jövő feladata az. De mint a mai napból is látható, egyetemünk számon tartott ben­nünket, öreg diákjait és munkánkra e megtisztelő diplomák át­adásával a maga részéről megadta az elismerést. Mi pedig hálá­val és meghatottan fogadjuk ezt a nagy tisztességet és bár haj­lott korban már nehéz fogadalmat tenni,­­ sok testi nyomorú­ság akadályozza az embert ily fogadkozások teljesítésében, kö­vetjük és tartjuk magunkat ahhoz a szép mondáshoz: „Dolgoz­zatok, míg mécsetek ki nem alszik.” Még egyszer köszönöm gyémánt- és aranydiplomás társaim nevében is a megbecsülést és elismerést jelentő kitüntetést.

Next