Cél, 1965 (8. évfolyam, 2-3. szám)

1965-07-01 / 2. szám

2 oldal C ÉL VIII. évfolyam 2. szám nyagi alapban és az arra épülő gazdasági rendszerben ütközik ki. Pedig éppen ez az, ami a munkás tömegeket legjobban érdekli, hiszen a marxi filozófia, történelmi materializmus, gazdasági felépítmény, dialektika, az átlag munkás embert nem érdekli. Ő egy rendszer értékét abban méri fel, hogy miképpen tud megélni és boldogulni benne. A kommunizmus azzal az ábránddal vette köztulajdonba a termelőeszközöket, hogy így kizárja a kapitalista önzést agazdasági életből és a termelés profitját a munkásnak adja. Az eredmény ezzel szemben az, hogy míg a kapitalista államokban már súlyosbéklyót vetettek a kapitalisták önzésére, addig a kommunista államokban a kapitalista önzésmellett kizárták a gazdasági életbőlannak legfőbb hajtóerejét, az egyéni érdeket. Sem a mezőgazdálkodásban, sem az iparban, sem a gazdaságiélet más szektorában, a munkás vagy más alkalmazott nem érez semmi közösséget munkahelyével, a termeléssel. Egyetlen cél lebeg szeme előtt. Az, hogy lehetőleg minél többet keressen. Hogyan és miképpen, az már nemfontos. Bércsalással, lopással, elsietett munkával, mindegy. A rendszernek a termelés számeredményei a fontosak. Ha egy üzem a tervet teljesítette vagy felülmúlta, akkor külön prémiumot kap. Minthogy a vezetőség is részesedik ebből a prémiumból, azért annak is csak a számeredmények a fontosak, így fejlődik ki óriási méretűvé a selejt termelés. A kommunista rendszernek azonban nem fő túlságosan emiatt a feje. Belföldi viszonylatban ugyanis nincs választék. A fogyasztó közönség csak azt a selejtes árut vásárolhatja, amit elébe tesznek. Minthogy mindent az állam gyárt, azért nincsen verseny. A minőségi termelésnek a legfőbb mozgatórugója a verseny. A kapitalista rendszerben minden komoly vállalat igyekszik a legjobbat termelni, legalább olyan jót vagy szép árút, mint amilyen már a piacon van, ellenkező esetben nem tudja eladni az árúját, vagy csak olyan alacsony áron, ami csődbe viheti a céget. A kommunista államban az egyik vállalat éppoly rosszat termel mint a másik és a vásárlóknak meg kell elégedniükvele, mert mást nem kapnak. Csak az export termelés igényel nagy gondot, mert selejtes árat a külföld nem vesz át, s ha többször kénytelen a rendelt árút visszaküldeni, akkor elveszti bizalmát is és többet nem rendel. A kapitalista államban, ha egy cég egyéni kézben van, a tulajdonos nagyon utána néz,hogy a munkások becsületesen dolgozzanak, jót termeljenek, s rossz árú ne hagyja el a raktárai. A részvénytársaságok gazdasági vezetőségét a részvényesek bízzák meg ezzel a feladattal, s ha a vállalat nem profitál, a vezetőséget menesztik, s másokat alkalmaznak e fontos munkára. A nyereség, bármennyire is gyanúsanhangzik némely füleknek, az éltető ereje a «gazdasági életnek. Ez a cél, amiért érdemes dolgozni, kockázatot vállalni, s ez készteti a vállalati vezetőket, hogy, minél jobbat, minél szebbet, minél gazdagabb választékot termeljenek. Amikor tehát a kommunizmus kizártaaz egyéni érdeket a gazdasági életből, tulajdonképpen a hajtóerőt ölte meg. Az egyéni érdek nélküli termelés csődje legnyilvánvalóbb a mezőgazdaságban. Ki törődik azzal,hogy miként van a munka elvégezve? A brigádvezetők éppúgy nem, mint a TSZCS vezetők. Fontos, hogy el legyen végezve. A minőség nem fontos. Mind a paraszt, mind amunkás nagyon jól tudja, hogy a termelő eszközök nem az övéi, s ő csak kihasználtbérszolga a termelésben. Legfeljebb némely okos professzor próbálja az emigrációval elhitetni, hogy a magyar munkás büszke arra, amit csinál, hiszen ő építi az országot. A munkás éppúgy építi most azországot, mintazelőtt építette. Ennek a valóságnak tudatában is van. De miért legyen rábüszke, amikor még jobban kizsarolt rabszolgája a termelésnek mint azelőtt. Hogy milyen jólét fakad a szocialista termelésből, annak bizonyítására elegendő, ha összehasonlítjuk a jelenlegi bér és ár viszonyokat a háború előtti bér és ár viszonyokkal (noha azokkal semvoltunk megelégedve). Egy alsóbb kategóriába tartozó munkás órabére ma 40 forint, a háború előtti nehéz időkben 40 fillér volt. A jelenlegi kereset összegszerűleg tehát tízszerese a réginek. Ám lássuk az árát néhány legfontosabb közszükségleti cikknek. Az a minőségű kenyér, amelya háború előtt 20 fillér volt, ma 2.60 forint. A vaj kilója 4 pengő volt, ma 60 forint. A hús kilója 1.20 volt, ma 28 forint, (ha lehet kapni!). Egypárcipőt 16 pengőért lehetett venni, ma 300 forintért. Egy gyengébb minőségű ruha ára 30-40 pengő volt, ma legalább 800 forint. Ebből apár adatból látható, hogy amíga bérek a tízszeresére nőttek a háború előttibéreknek, addig az árak a tizenöt-húszszorosára emelkedtek a régi áraknak. Ez a valóság a szocialista jólét körül, amit a kommunizmus valósít meg a “felszabadított” országban. Ehhez számítsuk hozzá az örökös áruhiányt, ami a legnyomasztóbb az élelmezés terén, továbbá az áruk gyakran silány értékét, s akkor tisztán áll előttünk a kommunista paradicsom. Ahazai rendszer két dologra «hivatkozik leggyakrabban, mint az általa elért nagy teljesítményre. Az egyik a nagyarányú építkezés, a másik a munkanélküliség megszüntetése. Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a «két nagy eredményt. Amikor az első világháború után a Habsburg -birodalom felbomlott és Magyarország elvált a két ipari államtól Ausztriától és Csehországtól, szükségszerűleg rá kellett lépnie az önnálló iparosodásútjára. Afejlődés az akkori viszonyok között csak lassú lehetett. A trianoni országcsonkítás alapjaiban rázta meg a magyar gazdasági életet, az országot mindenfelől ellenségek vették körül, s aztán beütött a nagy gazdasági világválság. A második világháború óta, mindenfelé nagyarányú iparfejlesztés indult meg. Ez azt jelenti, hogy a kedvező körülményeket kihasználva, nincs szükség kommunista rendszerre, hogy egy ország iparosodjék. «Egyiptomban például 1952 óta, tehát csak tizenhárom év alatt 850 gyár épült. A káprázatosfejlődés egyébként nem jelent okvetlenül egészséges fejlődést is. Az a gyáriparosodás, ami ma Magyarországon történik, egyáltalán nem egészséges. Először is nem felelt meg az ország adottságainak, s ez megerősíti azt a gyanúnkat, hogy a magyar ipart beillesztik az orosz ■gazdasági élettérbe, s így teljesen függővé teszik a Szovjetuniótól. Másodszor a hirtelen felduzzasztott ipar oly nagy mértékben szívja fel a falu lakosságát, hogy a mezőgazdálkodás tíz éven belül teljesen katasztrofális helyzetbe kerül. A nagyarányú lakásépítés csak a statisztikában nagyarányú, a valóságban nem tud lépést tartani a szükséglettel. Nagy bölcsen megszerkesztették az egymásután következő 5 éves terveket, az ipar fejlesztését, de a következményekkel nem gondoltak! Avárosokba tódult százezreknek nem tudnak lakástbiztosítani úgy, hogy a városokban minden elképzelhető helyen laknak emberek. A kommunista propagandistáknak van azonban annyi