Hadak Útján, 1955 (7. évfolyam, 69-79. szám)
1955-01-01 / 69. szám
Nyugat lázgörbéje Mérlegelés a régi és az új év mesgyéjén A jelenkor történését, amely nem más mint eleven, szemünk előtt alakuló történelem, nem lehet önkényesen a nap, a hold vagy a csillagok járása szerint elhatárolt időszakokra osztani. Ezért némileg naiv törekvés az ilyesféle évzáró, illetve új évet nyitó cikkben úgy adni áttekintést az elmúlt naptári tizenkét hónapról, mintha az a korszak, amelyet egyezményes jellel 1954-nek hívtunk, szerves egész lett volna. Értelmesen csak egyet tehetünk: alapvonásaiban fogjuk meg annak a történelmi korszaknak lényeges jellemzőit, amelyben élünk, s ebbe a nagy folyamatba helyezzük be, azaz hasítjuk ki belőle, a naptári év politikai grafikonját. 1953-tól nyúltak át hatásukkal a most elmúlt esztendőbe azok az erőtényezők, amelyek nagyrészt alakították 1954 történéseit is. Ezek közül talán a legfontosabbak bént jelölhetnék meg Sztálin halálát mindazzal, amit a Szovjetunió falai között belső átalakulásban megindított, és a korai európai egységremények teljes kiforrását, amelyet — mint tudjuk — gyors lehűlés követett. Mindent egybevéve el lehet mondani, hogy az elmúlt esztendő azoknak az erőfeszítéseknek a jegyében zajlott le, amelyekkel Nyugat igyekszik a második világháború következtében vészesen a szovjetblokk javára billent globális erőviszonyokat legalábbis egyensúlyba visszahelyezni. A nyugati szabad világ kétségtelenül a láz állapotában van. Eldönteni való kérdésként csak annyi marad meg, hogy ez a láz belső kór jele-e vagy ellenkezőleg az egészséges szervezet védekezésének tünete a kívülről támadó kórokozók ellen? Számunkra, akik véreink elviselhetetlen helyzetéből való szabadulását csak Nyugattól várhatjuk, mindennél fontosabb ennek a kérdésnek eldöntése. Ebből a célból vizsgáljuk meg Nyugat lázgörbéjét úgy, ahogy az az 1954-es esztendő lassan forgó grafikontekercsére felrajzolódott. Hiú remények. Ha a grafikon hasonlatánál maradunk, mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy az átmenet 1953-ból 1954-be a remények hullámhegyének talaján ment végbe. Franciaországot kivéve úgyszólván valamennyi érdekelt állam törvényhozása már jóváhagyta volt a szabad németségnek Nyugat védelmi rendszerébe való beillesztését szabályozni hivatott bonni és párisi szerződéseket. 1953 legvégén olybá tűnt a helyzet, mintha már csak a francia elnökválasztás halasztaná rövid időre az Európai Védelmi Közösség végső jóváhagyását. A tájékozatlan reménykedők egyenesen odáig mentek, hogy — néhány amerikai sajtóorgánummal együtt — a francia belpolitikai élet további határozatlan toporgása esetére katonai puccsot jósolgattak. Jelöltjük Juin tábornagy volt, Franciaország legmagasabb katonai méltósága és az Északatlanti Szövetségi Szerződés haderőinek (NATO) középeurópai főparancsnoka. Róla állították az álmodó jólértesültek", hogy katonai erejével és tekintélyével meg fogja segíteni a Laniel-kormányt a rakoncátlankodó nemzetgyűlés megrendszabályozásában, esetleg feloszlatásában, hogy azután diktátori hatalommal megtámasztott hivatalnokkormány léptethesse életbe Franciaországban az Európai Védelmi Közösséget. Pontosan ennek az ellenkezője történt mindjárt az év elején. Alphonse Juin, Franciaország marsallja 1954. január 27-én hosszú levelet intézett Joseph Laniel akkori francai miniszterelnökhöz. A bizalmas levélben, amely a l’Express című politikai hetilap (akkor is, jelenleg is Mendes-France személyes politikájának szócsöve) kiszámított indiszkréciójából került nyilvánosságra, Juin kifejtette, hogy változott körülmények között miért tartja a francia lelkiismerettel öszsze nem egyeztethetőnek az EVK-t és miért ajánlja a parlamenti ratifikációs vita levételét a napirendről s a leendő európai hadsereg mH alapjául szolgáló szerződéseis tárgyalások útján való teljes átlakítását. A világ közvéleményére bombaként hatott Juin fellépésének nyilvánosságra hozatala. Hiába rendszabályozta meg a Laniel-kormány Juint azon a címen, hogy illetéktelenül szállt szembe a nyilvánosság előtt a polgári hatalommal, amelynek alárendeltje, a világ minden kétséget kizáróan értesült a sorozatosan elhangzott nyilatkozatokból és nyilvánosságra hozott levélváltásból, hogy Juvi marsall nemcsak nem híve a végleges parlamenti jóváhagyásra váró EVK-szerződésnek olyannyira, hogy azt államcsíny árán is érvényre szeretné segíteni, hanem — ellenkezőleg — a változott viszonyok között minden politikai megfontolás ellenére sem hajlandó azt többé nevével fedezni. Az indokínai kudarc. Juin, miután a kormány már megfosztotta volt minden Franciaországban betöltött szolgálati állásától — a NATO- t