Hadak Útján, 1977 (29. évfolyam, 330-335. szám)
1977-01-01 / 330. szám
Világnézeti állásfoglalást megkerülő, ügyes és örvendetes kibúvó, iholtvágányra tolt stilisztikai megoldás. Becsukom a könyvet és gondolatban a városház oszlopai között állok. Látom a harctérre induló háziezred, a 19-es bakák Lelkes ünnepelt menetét. Látom a harcok utolsó és ínséges hónapjaiban a város vezetőségét kenyérért ostromló, elkeseredett tömeg tüntetését. Látom a forradalom lángjait. Látom a városház erkélyéről lazító Kun Béla szavaitól elkomorodott arcokat. Látom a harsonaszóval bevonuló román dzsidásokat. Látom a nemzeti hadsereget virágzáporral fogadó ezreket, hallom a tomboló lelkesedést, a Rákóczi induló gyújtó dallamát, templomok hálálkodó harangszavát. Mindezt átéltem és azzal a reménnyel tekintek a jövőbe, hogy egyszer mégis teljesül a vágy, amelyről a szerzők nem szólhattak húsz éve kiadott művükben. Szitnyai Zoltán 1956 és a magyar történelem is. Egy századdal később Széchenyi István nem forradalmi eszközökkel, hanem reformok útján kívánta a szükséges és rég esedékes, jellegükben forradalmi változásokat végrehajtani. Tizenkilencedik századi történelmünk tragédiája, hogy megkezdett művét nem sikerült befejeznie. A külországokban mesterségesen szított álforradalmak gőzei, a magyar uralkodó osztály haladni-nem-akarása, a szűk látókörű kamarilla által irányított, feladata magaslatára emelkedni nem tudó dinasztia hitszegése — mindez együtt eredményezte, hogy a Széchenyi által kezdeményezett és irányított reformkor kiteljesedése helyett a tizenkilencedik század is egy véres és bukott forradalmi szabadságharc századaként vonult be történelmünk lapjaira, végzetes hasadást és bénulást okozva a magyarság lelkében. Széchenyi után Petőfi és Kossuth vált a magyar szabadság világot hevítő szimbólumává és történelmünk alakulása folytán mai követeléseinek közvetlen elődjévé. Amiket akkor ők kívántak a nemzeti függetlenség és a népszabadság terén, azóta számos boldogabb nép fiainak sajátjai. Számunkra mindmáig csak vágyak és remények maradtak. Ezért indultak Petőfi esküvésével hadba 1956 fiataljai: Rabok tovább nem leszünk! Kossuth pedig öröksége legfontosabb részét talán számunkra, mai magyar emigránsokra hagyta. A menekülésbe kényszerült Kossuth tanulmányozása a politikai és a történelmi realitásra nevelődésben, követése a kitartásban, meg nem alkuvásban és hűségben — létünk jogcíme és záloga egyszerre. Az 1848-ban ismételten elnapolt — mert csak félig, vagy addig sem sikerült — magyar forradalom miatt ill. hiányában „társadalmi, birtokjogi változások nem történtek, s ebben az évtizedek óta avuló állapotban dörrent el a szarajevói revolver“ — olvashatjuk Szekfű Gyulánál. Tovább vonszoltuk problémáinkat a huszadik századba úgy, hogy rendezésükre — talán a közjogi kivételével az 1867- es kiegyezésben — még csak komolyabb kísérletet sem tettünk. Kettőt azután „megoldott“ a világtörténelem: a Monarchia szétzúzása a közjogi, Trianon a nemzetiségi kérdést. A szociális kérdésnek — a termelőerők és termelési viszonyok akkori szintje miatt — gordiuszi csomóját ha meg nem is oldó és semmi esetre sem átvágó, de legalább valamelyest feloldó, elmaradott és korrupt társadalmi viszonyainkat megújító és megtisztító magyar forradalom helyett, — lett volna az forradalmi eszközökkel vagy reformok útján végrehajtott —, Károlyi Mihály dilettáns és felelőtlen játszadozása a politikával Lenin ügynökeinek karjaiba, a reakciós kommunizmus rémuralmába taszította a mások háborújában önmagát is elveszteni kényszerült országot. Utána pedig — mintha a világban mi sem történt volna — folytattuk ott, ahol abbahagytuk: keresztény és nemzeti jelszó alatt restauráltuk és konzerváltuk, ami arra nem volt méltó és érdemes: a sem kereszténynek, sem nemzetinek nem nevezhető nagybirtokrendszert és vele a ferencjózsefi, önmagukat már a Monarchia korában is túlélt társadalmi viszonyokat. Hiába elemezte Apponyi az 1918- as őszi események okait, továbbra sem óhajtottuk tudomásul venni, hogy: ... „a magyar néplélek betegebb volt, minden más nép lelkénél; osztozott valamennyinek szociális bajaiban és azok tetejébe éreznie kellett a nemzeti élet csonkaságának mindent átjáró, megrontó hatását... A felfordulás logikus törvényszerűséggel ott állott be előbb és teljesebben, ahol az állapotok a legkorhabb .