Hadak Útján, 1977 (29. évfolyam, 330-335. szám)

1977-01-01 / 330. szám

Világnézeti állásfoglalást megkerülő, ügyes és örvendetes kibúvó, iholtvágányra tolt sti­lisztikai megoldás.­­ Becsukom a könyvet és gondolatban a vá­rosház oszlopai között állok. Látom a harc­térre induló háziezred, a 19-es bakák Lelkes ünnepelt menetét. Látom a harcok utolsó és ínséges hónapjaiban a város vezetőségét ke­nyérért ostromló, elkeseredett tömeg tünte­tését. Látom a forradalom lángjait. Látom a városház erkélyéről lazító Kun Béla szavai­tól elkomorodott arcokat. Látom a harsona­­szóval bevonuló román dzsidásokat. Látom a nemzeti hadsereget virágzáporral fogadó ez­reket, hallom a tomboló lelkesedést, a Rá­kóczi induló gyújtó dallamát, templomok hálálkodó harangszavát. Mindezt átéltem és azzal a reménnyel te­kintek a jövőbe, hogy egyszer mégis teljesül a vágy, amelyről a szerzők nem szólhattak húsz éve kiadott művükben. Szitnyai Zoltán 1956 és a magyar történelem is. Egy századdal később Széchenyi István nem forradalmi eszközökkel, hanem re­formok útján kívánta a szükséges és rég esedékes, jellegükben forradalmi változá­sokat végrehajtani. Tizenkilencedik szá­zadi történelmünk tragédiája, hogy meg­kezdett művét nem sikerült befejeznie. A külországokban mesterségesen szított álforradalmak gőzei, a magyar uralkodó osztály haladni-nem-akarása, a szűk lá­tókörű kamarilla által irányított, felada­ta magaslatára emelkedni nem tudó di­nasztia hitszegése — mindez együtt ered­ményezte, hogy a Széchenyi által kezde­ményezett és irányított reformkor kitelje­sedése helyett a tizenkilencedik század is egy véres és bukott forradalmi szabad­ságharc századaként vonult be történel­münk lapjaira, végzetes hasadást és bénulást okozva a magyarság lelkében. Széchenyi után Petőfi és Kossuth vált a magyar szabadság világot hevítő szim­bólumává és történelmünk alakulása folytán mai követeléseinek közvetlen elődjévé. Amiket akkor ők kívántak a nemzeti függetlenség és a népszabadság terén, azóta számos boldogabb nép fiai­nak sajátjai. Számunkra mindmáig csak vágyak és remények maradtak. Ezért in­dultak Petőfi esküvésével hadba 1956 fiataljai: Rabok tovább nem leszünk! Kossuth pedig öröksége legfontosabb részét talán számunkra, mai magyar emigránsokra hagyta. A menekülésbe kényszerült Kossuth tanulmányozása a politikai és a történelmi realitásra­ neve­­lődésben, követése a kitartásban, meg nem alkuvásban és hűségben — létünk jogcíme és záloga egyszerre. Az 1848-ban ismételten elnapolt — mert csak félig, vagy addig sem sikerült — magyar forradalom miatt ill. hiányá­ban „társadalmi, birtokjogi változások nem történtek, s ebben az évtizedek óta avuló állapotban dörrent el a szarajevói revolver“ — olvashatjuk Szekfű Gyulá­nál. Tovább vonszoltuk problémáinkat a huszadik századba úgy, hogy rendezésük­re — talán a közjogi kivételével az 1867- es kiegyezésben — még csak komolyabb kísérletet sem tettünk. Kettőt azután „megoldott“ a világtörténelem: a Mo­narchia szétzúzása a közjogi, Trianon a nemzetiségi kérdést. A szociális kérdésnek — a termelőerők és termelési viszonyok akkori szintje miatt — gordiuszi csomóját ha meg nem is oldó és semmi esetre sem átvágó, de legalább valamelyest feloldó, elmaradott és korrupt társadalmi viszonyainkat megújító és megtisztító magyar forrada­lom helyett, — lett volna az forradalmi eszközökkel vagy reformok útján végre­hajtott —, Károlyi Mihály dilettáns és felelőtlen játszadozása a politikával Le­nin ügynökeinek karjaiba, a reakciós kommunizmus rémuralmába taszította a mások háborújában önmagát is elveszte­ni kényszerült országot. Utána pedig — mintha a világban mi sem történt volna — folytattuk ott, ahol abbahagytuk: keresztény és nemzeti jel­szó alatt restauráltuk és konzerváltuk, ami arra nem volt méltó és érdemes: a sem kereszténynek, sem nemzetinek nem nevezhető nagybirtokrendszert és vele a ferencjózsefi, önmagukat már a Monar­chia korában is túlélt társadalmi viszo­nyokat. Hiába elemezte Apponyi az 1918- as őszi események okait, továbbra sem óhajtottuk tudomásul venni, hogy: ... „a magyar néplélek betegebb volt, minden más nép lelkénél; osztozott vala­mennyinek szociális bajaiban és azok te­tejébe éreznie kellett a nemzeti élet csonkaságának mindent átjáró, megrontó hatását... A felfordulás logikus törvény­­szerűséggel ott állott be előbb és telje­sebben, ahol az állapotok a legkorhabb .

Next