Hadak Útján, 1978 (30. évfolyam, 336-341. szám)

1978-01-01 / 336. szám

férfikorban levők öregemberek lettek, és azok, akik mint serdülő ifjak hagyták el hazájukat, beléptek az érett férfikorba. Ennyi év után lassan nemcsak másod-, ha­em harmad-generációs magyarságról is beszélhetünk. Nyilvánvaló, hogy a hazáért még mindig küzdeni akaró emigránsnak a legfon­tosabb gondolata az utánpótlás kérdése. Ezen múlik minden. Utánpótlás nélkül a lassú felszívódás a befogadó országok mindegyikében kérlehetetlenül bekövetkezik. Ha az emigráció zömében egy országban (egy földrészen) találta volna meg új letelepedési helyét, a helyzet aránylag könnyű lenne. Annál nehezebb a mi hely­zetünk, ahol a hazáját elhagyó magyarság négy világrészen, és azokon belül külön­böző országokban telepedett le és alakította ki életét. Többféle nyelv, többféle kul­túra, más és más magatartás a befogadó országok hivatalos tényezői részéről, és így tovább. A második generáció egységes nevelésére lehetőség még akkor sem lenne, ha képesek volnánk egy olyan központi szervet felállítani, amely biztosíthatná az egységes irányítást. Ilyen központi szerv megalakításának gondolata azonban az ál­mok világába tartozik. Mik a következmények, amelyeket a következő generáció ama fiatalságától elvá­runk, akik alkalmasak lennének arra, hogy az öreg kezekből kihullott fáklyát felve­gyék és tovább képviseljék az elnyomatásban élő magyar nép érdekeit? Az első követelmény a befogadó ország nyelvének tökéletes ismerete. A második a magasabb (egyetemi) végzettség. A harmadik a magyar haza iránt érzett szeretet, a magyar nyelv tudása és a magyar ezeréves történelem alapos ismerete, súllyal a 20-ik század eseményein. Vannak-e ilyen ifjaink? Minden földrészen, úgyszólván minden országban, az ott működő hazafias szervezetek már régen felismerték a fiatalság összefogásának és hazafias szellemben való nevelésének a fontosságát. Mindenütt találunk ifjúsági csoportokat, melyeknek tagjai azokból a magyar if­jakból tevődnek össze, akik még nem szívódtak fel, akiket idegenekkel kötött házasság, vagy egyéb körülmé­nyek még nem szakítottak el a magyar élettől. Más kérdés azonban, hogy ezek közül hányan felelnek meg az előbbiekben leszö­gezett követelményeknek? Nem valószínű, hogy sokan lennének, hiszen egy terv­szerű, a fenti követelményeknek megfelelő nevelésről eddig sehol sem hallottunk. Ha vannak is ilyen fiatal magyarok, azok legfeljebb saját elhatározásaikból szánhatják magukat arra, hogy — telve hazaszeretettel — szerezzenek annyi tudást a magyar nép életéről, amely tudás alkalmassá teheti őket a magyar érdekek képviseletére. Mit lehet tenni ebben a helyzetben, mikor leszögeztük, hogy egységes vezetésről nem lehet szó. A helyes irányba való nevelést rá kell bíznunk az egyes országok hazafias szervezeteire olyan formában, hogy legalább ezek a szervezetek helyez­kedjenek közös alapra. Legyen az országon belül egységes állásfoglalás, amely az ország hivatalos tényezőit jobban meggyőzheti a magyar álláspont­­ és követel­mények jogosságáról. Minden földrészen vannak a letelepedett magyarok között történészek, jogtudósok, stb., akik erre a feladatra alkalmasnak ígérkező fiatalság magyar történelmi tudását és mindazt, ami még szükséges, megadják. A fiatalság kiválasztásánál nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos. Minden országban kisszámú, de az említett követelményeknek megfelelő fiatal elégséges. Az ilyeneket azután a hazafias szervezetek már korán válasszák be a szervezet tisztségviselői sorába, adva nekik megbizatást, amelynek betöltése a felelőségérzet kifejlődését is biztosítaná, nem beszélve arról, hogy az illető ifjú az időszerű ma­gyar problémákat megismerné. Ennek az elgondolásnak mielőbbi megvalósítása sürgős. Az emigráció elöregedése rohamosan halad. Viszont máról holnapra nehéz begyakorlott, a világ felé meggyő­zően fellépni tudó fiatalságot nevelni. Sokan mások is így gondolkoznak. Tudunk nivós ifjúsági ankétekről, fiatalabb erők céltudatos és eredményes összefogásáról. Ha kiindulva a jelenlegi világhelyzetből a közeljövő lehetőségeit próbáljuk ele­mezni, nem sok reménysugarat láthatunk a magyar égbolton. Helsinki után Belgrád­­ban reménykedtünk. Azt kellett azonban tapasztalnunk (ami ugyan nem volt meg­lepetés), hogy a hangzatos szólamoknak értékét nagyon letompították a politikai élet sikamlós fordulatai, amikor a szólamokat hangoztató úgy érzi, hogy elvei mellett való szilárd kitartás károkat okozhat saját országának. A politikában barátság nincs, csak közös érdek. Minthogy pedig nekünk közös érdekeink csak azokkal van­nak akik — hozzánk hasonlóan — a zsarnok elnyomatásában élnek, — várni kell. De nem tétlenül. Nem tudhatjuk, hogy mikor változik a csillagok járása felettünk. Ezért olyan fontos az utánpótlás kérdése. Mészöly Elemér 2

Next