Hadak Útján, 1978 (30. évfolyam, 336-341. szám)
1978-01-01 / 336. szám
férfikorban levők öregemberek lettek, és azok, akik mint serdülő ifjak hagyták el hazájukat, beléptek az érett férfikorba. Ennyi év után lassan nemcsak másod-, haem harmad-generációs magyarságról is beszélhetünk. Nyilvánvaló, hogy a hazáért még mindig küzdeni akaró emigránsnak a legfontosabb gondolata az utánpótlás kérdése. Ezen múlik minden. Utánpótlás nélkül a lassú felszívódás a befogadó országok mindegyikében kérlehetetlenül bekövetkezik. Ha az emigráció zömében egy országban (egy földrészen) találta volna meg új letelepedési helyét, a helyzet aránylag könnyű lenne. Annál nehezebb a mi helyzetünk, ahol a hazáját elhagyó magyarság négy világrészen, és azokon belül különböző országokban telepedett le és alakította ki életét. Többféle nyelv, többféle kultúra, más és más magatartás a befogadó országok hivatalos tényezői részéről, és így tovább. A második generáció egységes nevelésére lehetőség még akkor sem lenne, ha képesek volnánk egy olyan központi szervet felállítani, amely biztosíthatná az egységes irányítást. Ilyen központi szerv megalakításának gondolata azonban az álmok világába tartozik. Mik a következmények, amelyeket a következő generáció ama fiatalságától elvárunk, akik alkalmasak lennének arra, hogy az öreg kezekből kihullott fáklyát felvegyék és tovább képviseljék az elnyomatásban élő magyar nép érdekeit? Az első követelmény a befogadó ország nyelvének tökéletes ismerete. A második a magasabb (egyetemi) végzettség. A harmadik a magyar haza iránt érzett szeretet, a magyar nyelv tudása és a magyar ezeréves történelem alapos ismerete, súllyal a 20-ik század eseményein. Vannak-e ilyen ifjaink? Minden földrészen, úgyszólván minden országban, az ott működő hazafias szervezetek már régen felismerték a fiatalság összefogásának és hazafias szellemben való nevelésének a fontosságát. Mindenütt találunk ifjúsági csoportokat, melyeknek tagjai azokból a magyar ifjakból tevődnek össze, akik még nem szívódtak fel, akiket idegenekkel kötött házasság, vagy egyéb körülmények még nem szakítottak el a magyar élettől. Más kérdés azonban, hogy ezek közül hányan felelnek meg az előbbiekben leszögezett követelményeknek? Nem valószínű, hogy sokan lennének, hiszen egy tervszerű, a fenti követelményeknek megfelelő nevelésről eddig sehol sem hallottunk. Ha vannak is ilyen fiatal magyarok, azok legfeljebb saját elhatározásaikból szánhatják magukat arra, hogy — telve hazaszeretettel — szerezzenek annyi tudást a magyar nép életéről, amely tudás alkalmassá teheti őket a magyar érdekek képviseletére. Mit lehet tenni ebben a helyzetben, mikor leszögeztük, hogy egységes vezetésről nem lehet szó. A helyes irányba való nevelést rá kell bíznunk az egyes országok hazafias szervezeteire olyan formában, hogy legalább ezek a szervezetek helyezkedjenek közös alapra. Legyen az országon belül egységes állásfoglalás, amely az ország hivatalos tényezőit jobban meggyőzheti a magyar álláspont és követelmények jogosságáról. Minden földrészen vannak a letelepedett magyarok között történészek, jogtudósok, stb., akik erre a feladatra alkalmasnak ígérkező fiatalság magyar történelmi tudását és mindazt, ami még szükséges, megadják. A fiatalság kiválasztásánál nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos. Minden országban kisszámú, de az említett követelményeknek megfelelő fiatal elégséges. Az ilyeneket azután a hazafias szervezetek már korán válasszák be a szervezet tisztségviselői sorába, adva nekik megbizatást, amelynek betöltése a felelőségérzet kifejlődését is biztosítaná, nem beszélve arról, hogy az illető ifjú az időszerű magyar problémákat megismerné. Ennek az elgondolásnak mielőbbi megvalósítása sürgős. Az emigráció elöregedése rohamosan halad. Viszont máról holnapra nehéz begyakorlott, a világ felé meggyőzően fellépni tudó fiatalságot nevelni. Sokan mások is így gondolkoznak. Tudunk nivós ifjúsági ankétekről, fiatalabb erők céltudatos és eredményes összefogásáról. Ha kiindulva a jelenlegi világhelyzetből a közeljövő lehetőségeit próbáljuk elemezni, nem sok reménysugarat láthatunk a magyar égbolton. Helsinki után Belgrádban reménykedtünk. Azt kellett azonban tapasztalnunk (ami ugyan nem volt meglepetés), hogy a hangzatos szólamoknak értékét nagyon letompították a politikai élet sikamlós fordulatai, amikor a szólamokat hangoztató úgy érzi, hogy elvei mellett való szilárd kitartás károkat okozhat saját országának. A politikában barátság nincs, csak közös érdek. Minthogy pedig nekünk közös érdekeink csak azokkal vannak akik — hozzánk hasonlóan — a zsarnok elnyomatásában élnek, — várni kell. De nem tétlenül. Nem tudhatjuk, hogy mikor változik a csillagok járása felettünk. Ezért olyan fontos az utánpótlás kérdése. Mészöly Elemér 2