Hadak Útján, 1981 (33. évfolyam, 354-359. szám)
1981-01-01 / 354. szám
Nemzetvédelem Úgy vélem a magyar emigráció sok keserű tapasztalattal igazolhatja, hogy a világban mennyire ellentmondó véleménnyel vannak felőlünk, milyen elképesztőek a balítéletek és mily keveset, és azt is többnyire tévesen tudnak rólunk. Hol az egekig magasztalnak, hol a sárga földig pocskolnak. A „miért“-en éppen úgy érdemes elgondolkozni, mint azon, hogyan változtathatnánk ezen a helyzeten, aminek számtalan oka van és köztük mi is okai vagyunk. A fő ok azonban, hogy nem ismertük annak idején a világot és a világ sem ismert bennünket. Ne rejtsük véka alá ma „befelé“ sem a dolgot. Az emigráció idős nemzedéke lélekben ma is otthon él, a „magyar glóbuszon“, emlékeiben, melyek mindig megszépülnek az idők folyamán. Nagyon kevesen bírják közülünk tökéletesen annak az országinak a nyelvét, ahová a sors sodort bennünket. Még kevesebben a népek „belső nyelvét“, melyen önmagukat fejezik ki, mély gyökerekkel szíva magukba történelmi és kulturális múltjuk formáit, anekdotáit, aforizmáit, költők egyegy verssorát, a szülők, nagyszülők és rég holt elődök mondásait, jelszavait, hitvallásait, regéit, közmondásait, szójátékait, közhelyeit. Mindezt nem lehet könyvből megtanulni. Ezen nem segít sem a gramatika, sem a stilisztika, sem a poétika ismerete. Ebbe bele kell születni, vele kell élni, ami felnőtt idegenek számára egyszerűen lehetetlen. Csak itt született, vagy nagyon fiatalon kikerült nemzedékünk beszéli tökéletesen a befogadó nemzet nyelvét és képes megtanulni azt, hogyan kell hozzászólni, hogy megértse azt, amit mond. Egész nemzeti tragédiánknak, keserves személyi sorsunknak azonban ez ad értelmet ... Mert hosszú történelmünk során még soha nem volt egy ennyire az idegen világot ismerő, milliós „külképviseletünk“, mint ma. Azért mondom, hogy „milliós külképviselet“, mert az emigráció minden egyes tagja valamilyen formában az egész nemzet képviseli idekünn. Istennek hála, nem is rosszul. A legegyszerűbb magyarok is megállják mindenütt a helyüket. Jó és megbízható munkások, a befogadó állam becsületes polgárai. A szellemi emberekről ne is beszéljünk. Vég nélkül sorolhatnám íróinkat, tudósainkat, zenészeinket, színészeinket, képzőművészeinket, sportolóinkat stb. akik világhírre tettek szert, s ha nem, közmegbecsülésben, köztiszteletben állnak. Közismert neveket Bartók Bélától, Teller Edén át Szentgyörgyig felesleges sorolnom. Fiatalságunk nagy része kitüntetéssel végzi iskoláit, karriert csinál, rendkívüli megbecsülést vív ki magának... és ezzel a nemzetnek. A szülőknek csupán ezért volt érdemes szenvedni, küszködni, néha megalázkodni, nyelni, és néha dühöngeni, hogy keserves munkájukkal lehetővé tegyék egy ilyen kiváló fiatal magyar elit felemelkedést. Ezek a fiatalok, nem is sokára, tettekkel tényezők lesznek a befogadó országokban és direkt vagy indirekt módon befolyással annak politikájára is. Jó érzés a tudat, hogy ha eljő az idő,olyanok kezébe adhatjuk át mi öregek a „stafétabotot“, akik majd jobban végzik el kötelességüket, amit mi kevés sikerrel igyekeztünk elvégezni. * A felőlünk alkotott balítéletek fő oka, hogy egyáltalában nem ismertek és sajnos még mindig nem ismernek eléggé bennünket. De ezen nem lehet és nem szabad fennakadni. Nem mi vagyunk a világ közepe. Ezzel végre tisztában kell lennünk! Ne feledjük, hogy minden ember a maga körében, családjában, közösségében él. Az érdekli szinte kizárólagosan. A technikai csodák következtében hiába zsugorodott össze a világ. Mert ami messze van, az így is messze van, és valljuk meg, akit érdekel akár az is, ami a szomszédban történik?! Hiába az újság, a rádió, a televízió. Az újságpapírt beőrlik másnap, a szavak elvesznek a rádió hullámain a mindenségben, a távolbalátó képei így suhannak el előttünk, mint a gyorsvonat ablakából nézett táj. Egy nemzetet nem lehet könyvekből megismerni, akkor sem, ha a könyvek kitűnőek. És hozzá milyen kevesen olvasnak könyveket! Főleg komoly könyveket! A lexikonokban félhasáb jelenik meg Magyarországról (többnyire hibásan) az iskolai történelemkönyvekben félmondat... ha egyáltalán. Aki turista a nyugati világból Magyarországra utazik, dicséri az ételt, az italt, a kiszolgálást, a vendégszeretetet, az udvariasságot, gyönyörködik a táj és Budapest szépségeiben, a magyar nőkben „paprikával a vérükben“, aztán jön a puszta, a csikós, a gulyás meg a gatya, — no meg a cigány. Nem látnak, mert nem is láthatnak a „kulisszák mögé“. A kommunizmus számukra „más társadalmi forma“, a dicsérik Kádárt a „gulyáskommunizmusával“ és látják, hogy a békepapok ellenére zsúfoltak a templomok. Nem reali-