Hadak Útján, 1989 (41. évfolyam, 402-407. szám)

1989-01-01 / 402. szám

(Folyt, az I. óljairól) így érkeztünk az 1944-es tavaszhoz, mikor a keleti arcvonal elérkezett a Kárpátok előteréhez és az előző év súlyos veszteségekkel járó harcaiban csaknem felmorzsolódott 2. magyar hadsereg után a nyomás először nehezedett az ott védelemre beren­dezkedett 1. magyar hadseregre. Bár az orosz elbizakodottságnak nyoma sem volt, mégis tisztelet keletkezett a magyar harci szellemnek számukra ed­dig figyelembe nem vett elszántságán. Az orosz előretörés megtorpant, és a tapogatódzó össze­csapások után az orosz hadvezetés idejét látta, hogy a több mint ezer kilométeres egy éves előretörést a szovjet seregeknek ki kell pihenniök. A vissza­vonulás során az elszántan küzdő német és magyar csapatok nemcsak súlyos veszteségeket szenvedtek, de súlyosabbakat okoztak. A leharcolt orosz had­osztályok feltöltése, hadianyaggal való ellátása volt szükséges a további térnyeréshez. Ez a szünet nagyon jól jött a német had­vezetésnek, hiszen az angol-amerikai támadó had­erőnek a történelemben példátlan összpontosítással előkészített normandiai partraszállásánál maguk a németek is súlyos veszteségeket szenvedtek. E veszteségek pótlására és az ellentámadáshoz szükséges német gyalogos és páncélos had­osztályokat a keleti arcvonalról kellett elvonni, csaknem teljesen a magyar első hadseregre bízva a Kárpátok védelmét. Az így felerősített nyugati német hadseregekkel megindított ellentámadás 1944 őszén annyira visszavetette a nyugati szövet­ségeseket, hogy félni lehetett az 1940-es dünkircheni események megismétlődésétől. □ Ezeknek figyelembevételével vizsgáljuk a politikai történéseket, visszaforgatva az időt az angol-amerikai és a szovjet orosz szövetségesek korábbi haditanácskozásaira. A casablancai konferencián, 1943 júniusában, az angol miniszterelnök, Churchill még nyeregben érezheti magát. A sztálingrádi csata kimenetele még bizonytalan, akkor még ő diktálja a háború utáni Európa felosztásánál a hadviselő felek érdekelt­ségének „elfogadható” arányait, nagy vonásokban ilyenféleképpen: Lengyelország és Bulgária 50-50 százalékban, Magyarország és Románia 75 százalékban, 25 százalékban pedig orosz érdekterület legyen. Nem sokkal később, 1944-ben Moszkvában már 50-50 százalékos megoszlásban is kiegyezne, Sztálin azonban az eléje tett papírt (a javaslatot) végigolvasva, egy kék ceruzával egyszerűen áthúzza. Churchill kényszeredetten mosolyog: „Szóval ezt a papírt égessem el?” — „Nem!” — válaszolja Sztálin: — „tedd el emlékeztetőül!” — S Churchill, a letűnő angol világhegemónia mentésére mindent megígér. A Roosevelt mögé felsorakozó nemzetközi erőknek pedig nem érdekük sem egy erős Anglia, sem egy keresztény vallási alapokon álló Európa és benne Magyarország. Sztálin magatartásának megváltozására nagyon egyszerű a magyarázat. A casablancai hármas és a moszkvai kettős találkozó között volt még egy másik „nagyhatalmi tanácskozás” is, Teheránban, 1943 novemberében. Ezen a konferencián Sztálin a keleti front tehermentesítését követelte, mégpedig a nyugati partraszállással egy második támadó front létesítését. S miután ez megtörtént, de nem érte el a szövetségesek által remélt sikereket, ezért ment Churchill Moszkvába, hogy Sztálintól azonnali támadással tehermentesítést kérjen. A két, politikai­lag egymástól annyira távolálló rendszer képviselője kérlelhetetlenül és keményen alkuszik. Kér és követel, ígér, de elvár ellenszolgáltatást. Sztálin meg­tagadta volna önmagát, ha észrevéve a nagyszerű alkalmat, azt kiaknázatlanul hagyta volna. A jaltai konferencián — a régi „hármas” rész­vétellel — de már 1945 februárjában, látszólag nem történt semmi újabb fordulat. Azonkívül hogy az úgynevezett Atlanti Charta elsüllyedt az óceán vizében, s helyére a megtorlás egyezményét, a legyőzöttek „háborús bűneit” sújtó megállapodást iktatták a nemzetközi ítélkezés törvénytárába. Sztálin, ekkor már mint „házigazda”, minden alkudozást elhárító módon azt tette, amire minden diktátor hajlamos lett volna: behajtotta a moszkvai találkozón papírra vetett követeléseit. Ezért volt szükség a mindenáron kikényszerített 52 napos budapesti csatára. Annak kíméletlen és óriási túl­erővel történt megharcolására. Idő­tábornok sürgetett, Sztálin nyert, mert a konferencia befeje­zésekor Budapest a kezén volt. Neki mindegy volt, hogy milyen áron. □ De térjünk vissza a front eseményeire, a keleti hadszíntérre, azzal a kérdéssel, mi előzte meg a jaltai megegyezést? A háború ötödik évének 1989. JANUÁR — FEBRUÁR HADAK ÚTJÁN 3

Next