Hadak Útján - Bajtársi Híradó, 1994 (46. évfolyam, 432-437. szám)
1994-01-01 / 432. szám
BAJTÁRSI HÍRADÓ A MAGYAR HARCOSOK BAJTÁRSI KÖZÖSSÉGÉNEK TÁJÉKOZTATÓJA XLVI. évfolyam 1994. január — február 432. szám s Újévi köszöntő és számvetés Megint elmúlt egy esztendő, hogy átadja helyét az ismeretlen úrnak. Reménykedve, de ugyanakkor szorongó szívvel koccintottunk Szilveszter éjjelén, búcsúztattuk a régit és köszöntöttük az érkezőt: vajon mit tartogat számunkra 1994, mely dátum kerek fél évszázad távlatából idézi fel bennünk hazánk sorsdöntő, zivataros háborús hónapjainak emlékét . 1944 mérföldkő volt a magyar nép életében, az ország függetlenségének kétszeres elvesztésével is járt, hogy hazánk önálló állami létéről 47 évig beszélni se lehessen. Két pogány közt egy hazáért őrlődött akkor a magyar s az egyik idegen megszállást követte a másik: az Apokalipszis lovasai végignyargaltak a meggyötört országon és útjukat elpusztult városok, lerombolt otthonok jelezték. Halottak mindenütt, akár a tatár- vagy a törökdúlás után. S akik megmaradtak, azok nagy része is menekülni kényszerült szülőföldjéről. 1944 a nyugati magyar emigráció kezdetét is jelzi s élnek még közöttünk néhányan, akik számára ezzel az évvel kezdődött a száműzetés. Amikor új évet nyitunk a naptárban, szokás számvetést csinálni a múltról s ugyanakkor illik terveket készíteni a jövő feladatairól. Az 1994-es év küszöbén jó alkalom kínálkozik arra, hogy végigtekintsünk az emigráció félévszázados történetén és felmérjük azokat a tennivalókat, amelyek a következő hónapokban várnak ránk s amelyek szülőhazánk jövője szempontjából megintcsak sorsdöntőknek ígérkeznek. Hogy mit tett az emigráció félévszázad alatt a Haza érdekében, hogy mi minden sorakozik fel a felmérés pozitív oldalán, azt most meg sem kísérlem felsorolni, hiszen egy újságcikk keretei ehhez szűkek lennének, de mégis utalnom kell sok mindenre, hiszen mostanában, amikor az emigráció jogot kíván magának az otthoni ügyekbe való beleszólásra, sűrűn hangzik el a kérdés — nem egyszer ellenségesen és számonkérő éllel —, hogy milyen munkát is végzett az emigráció 50 év alatt, milyen eredményekre tudnak hivatkozni azok az emigránsok, akik két-három, vagy éppen négy-öt évtized óta idegen közegben, Nyugaton élnek? Ami nem sikerült olyan óriásoknak, mint Rákóczi vagy Kossuth, nem sikerülhetett a második világháború utáni emigrációnak sem. És ennek nem csak az volt az oka, hogy a mostani emigrációnak nem akadt egy Kosssuthja és (akárcsak az 56-os forradalomnak) nem termett igazi vezetője sem, hanem elsősorban azon múlt, hogy a két szuperhatalom még a hidegháború legkiélezettebb időszakaiban is tiszteletben tartotta azokat a paktumokat, amelyeket 1944/45-ben, a számukra győzelmet hozó háború utolsó szakaszában kötöttek a világ újrarendezéséért. Az 1945-ös emigrációnak éppúgy nem volt kiemelkedő vezéregyénisége, mint ahogy nem termett ilyen a később vele összeolvadt 47-es és 56-os emigrációnak sem. Azonban volt (és van ma is) sok-sok közlegénye, tisztese és munkása, akik becsülettel megállták a helyüket Nyugaton és szép eredményeket tudtak (és tudnak ma is) felmutatni. Itt persze nem arra gondolok, hogy sikerült mozgósítaniuk Amerikát a magyar ügy érdekében (ez még 1956-ban sem sikerült, amikor pedig soha vissza nem térő történelmi pillanatot szalasztott el a Nyugat), hanem arra — és ez az emigráció öt évtizedes működésének legpozitívabb oldala —, hogy egyrészt a munkában s az idegen társadalomban való helytállásukkal megbecsülést szereztek maguknak s a magyar névnek, másrészt (folytatás a 3. oldalon)