Hídfő Könyvtár, 1969 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1969-01-01 / 1. szám

Raoul Wallenberg halála írta: A szemtanú Amikor 1945 januárjának egyik napján Raoul Wallenberg követségi tanácsos, a svéd kormány budapesti különmegbízottja, engedelmeskedett az igazoltató szovjet tiszt kérésének és beszállt a szovjet katonai gépkocsiba, nem sejtette, hogy életének utolsó szabad napja múlt el... Budapest elhagyása után, az addig udvarias szovjet tisztek viselkedése hirtelen megváltozott. Minden figyelmeztetés nélkül megragadták a svéd diplomatát, összes iratait elszedték. Tiltako­zására megbilincseléssel fenyegették meg, kérdéseire egyáltalán nem válaszoltak. Késő éjszaka volt, amikor a debreceni szovjet főparancsnok­ságra érkeztek. Két géppisztolyos őr Wallenberget egy sötét szo­bába vezette, majd az ajtót bezárva eltávoztak. Alig múlt el két perc, az ajtó feltárult s egy alezredesi rend­fokozatban levő katonatiszt lépett be s folyékony angol nyelven így szólt Wallenberghez: — Tyuskin alezredes vagyok. Szíves elnézését kérjük, az úton sajnálatos félreértés történt. Ön rögtön visszakapja iratait és semmi bántódása nem lesz. Ön a szovjet katonai főparanscnok­­ság vendége. — De miért hoztak ide? — kérdezte kissé megnyugodva Wallenberg. — Erre vonatkozólag a vezérőrnagy elvtárs fog Önnek felvilá­gosítást adni a vacsoránál — válaszolt az alezredes. Mosdóhelyiségbe vezette „vendégét”, hol szappan, törülköző volt kikészítve. Mosakodás közben egy százados lépett be s átadta az az alezredesnek Wallenberg elszedett holmijait. — Kérem, vizsgálja meg, minden megvan-e? — mondta ud­varias hangon az alezredes. Rövid szemle után Wallenberg megállapította, hogy minden elszedett dolga hiánytalanul visszakerült. — Igen, — válaszolt lassan — semmi sem hiányzik. —­ Akkor kérem, jöjjön velem — invitálta az alezredes — vacsorázni megyünk.

Next