Hídfő Könyvtár, 1978 (13. évfolyam, 1-4. szám)
1978-03-01 / 1. szám
FIALA FERENC: A Berkes és a szerzetes A társaság már szétoszlott és mindössze öten ültek a kis német szálloda Rajnára néző éttermében. Valamennyien túl voltak már a hatvanon, ami annyit jelent, hogy hat évtized emlékeit viselték vállukon és már inkább visszafelé, mint előre néztek. Valamennyien magyarok voltak — egykori menekültek, akiknek sikerült gyökeret verniök új hazájukban.. Mérnökök, doktorok, egy volt kereskedő és egy faszobrász. Valami összejövetel címén találkoztak és mivel hasonló múlt volt mögöttük, szép lassan összemelegedtek. Vacsora után elkülönültek a társaságtól és egymás után szedték ki tarsolyukból a múlt emlékeit. Az őszhajú építész annak idején Budapesten élt és jólmenő irodája volt az egyik, Pasaréti út környéki utcában. Az orvos szegedi volt. Szép tiszaháti tájszólással beszélt annak ellenére, hogy már jó harminc esztendő óta nem volt otthon. A faszobrász az egri papoknak faragta a szenteket és javította a heves megyei templomok mosolygó angyalkáit, a kulcsokat tartó szentpétereket és a hidak kőkorlátján álló szent flóriánokat meg egyéb szenteket. Már tíz óra felé járt az idő, amikor a fehérhajú mérnök — gyerekekről lévén szó — megemlítette, hogy 16 éves fiát a futballmeccsen valami vita során az egyik néző pofon ütötte. — Sokáig kerestem az illetőt — mondotta —, elvégre mégsem lehet egy fejlődő gyermeket csak úgy pofonverni, mert a másik csapatnak drukkol. Bár — tette hozzá csendesen — vannak pillanatok, amikor örülünk, ha egy pofonnal megússzuk a dolgot. Én is kaptam — nem is egyszer — akkora pofonokat, hogy csillagokat vetett a szemem, mégsem tettem ellene semmit. Még csak nem is tiltakoztam. Minden szem fennakadt ezen a furcsa vallomáson, bár mind az öten Magyarországról származtak, ahol egyidőben olyan körülmények voltak, hogy az illető szenvedő alany örült, ha csak pár pofont kapott — mondjuk egy géppisztoly-sorozat helyett. 3