Hídfő Könyvtár, 1978 (13. évfolyam, 1-4. szám)

1978-03-01 / 1. szám

FIALA FERENC: A Berkes és a szerzetes A társaság már szétoszlott és mindössze öten ültek a kis német szálloda Rajnára néző éttermében. Valamennyien túl vol­tak már a hatvanon, ami annyit jelent, hogy hat évtized emlé­keit viselték vállukon és már inkább visszafelé, mint előre néz­tek. Valamennyien magyarok voltak — egykori menekültek, akik­nek sikerült gyökeret verniök új hazájukban.. Mérnökök, dokto­rok, egy volt kereskedő és egy faszobrász. Valami összejövetel címén találkoztak és mivel hasonló múlt volt mögöttük, szép las­san összemelegedtek. Vacsora után elkülönültek a társaságtól és egymás után szedték ki tarsolyukból a múlt emlékeit. Az őszhajú építész annak idején Budapesten élt és jólmenő irodája volt az egyik, Pasaréti út környéki utcában. Az orvos szegedi volt. Szép tiszaháti tájszólással beszélt annak ellenére, hogy már jó harminc esztendő óta nem volt otthon. A faszobrász az egri papoknak fa­ragta a szenteket és javította a heves megyei templomok mo­solygó angyalkáit, a kulcsokat tartó szentpétereket és a hidak kő­korlátján álló szent flóriánokat meg egyéb szenteket. Már tíz óra felé járt az idő, amikor a fehérhajú mérnök — gyerekekről lévén szó — megemlítette, hogy 16 éves fiát a fut­ballmeccsen valami vita során az egyik néző pofon ütötte. — Sokáig kerestem az illetőt — mondotta —, elvégre még­sem lehet egy fejlődő gyermeket csak úgy pofonverni, mert a másik csapatnak drukkol. Bár — tette hozzá csendesen — vannak pillanatok, amikor örülünk, ha egy pofonnal megússzuk a dolgot. Én is kaptam — nem is egyszer — akkora pofonokat, hogy csil­lagokat vetett a szemem, mégsem tettem ellene semmit. Még csak nem is tiltakoztam. Minden szem fennakadt ezen a furcsa vallomáson, bár mind az öten Magyarországról származtak, ahol egyidőben olyan kö­rülmények voltak, hogy az illető szenvedő alany örült, ha csak pár pofont kapott — mondjuk egy géppisztoly-sorozat helyett. 3

Next