Új Hídfő Könyvtár, 1984 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1984-12-01 / 3-4. szám
Végül is az arcvonal megszilárdulásával a politikai krízis is megszűnt. Más oldalról is indultak békekísérletek. Amerika elnöke W. Wilson megpróbálta a szembenálló harcoló felek békítését. Sikertelen kezdeményezése után az Egyesült Államok kormánya menthetetlenül sodródott a beavatkozás felé, az Antant oldalán. A cél Anglia és Franciaország megmentése a fenyegető katonai vereségtől, ürügy pedig a korlátlan tengeralattjáró háború. A Monarchia államfője IV. Károly király magánúton kezdett különbéke kísérlete, indiszkréciók és kétbalkezes mellékfogások miatt nem sikerült. (A franciák megkeményedett derekán is múlt, akik már számítottak az USA beavatkozásával). Mindenesetre a Központi Hatalmak a második ellenséges országgal, Romániával is békét kötöttek, 1918. május 7-én, Bukarestben. Azonban, e siker dacára, a szerbiai hadjárat idején Szalonoki elfoglalásának tervét, Conrád VKF követelését, a német vezérkar ellenzése miatt elvetették. Az ott létesített Antant-hídfőt még Románia megverése után sem számolták föl, mely állandó növekedésével, francia erőkkel és vezetéssel fokozódó nyomást gyakorolt a bolgár hadseregre. Az angolok (Churchill unszolására) megkísérelték törökországi (Gallipoli) partraszállásukat, amit azonban Kemál pasa csúfos kudarcba fullasztott. Egy USA gőzös elsüllyesztése miatt az Amerikai Egyesült Államok is hadat üzent Németországnak és fegyvertársainak. Kívüle még tizenhárom kisebb hatalom követte a nagyok uszályát, de az USA beavatkozása háborúdöntő volt. Nem utolsó sorban Wilson elnök tizennégy pontból álló háború utáni béketervei végezték el a lelki lefegyverzés munkáját. A déli hadszíntéren a Monarchia utolsó nagy támadása, a „piávei offenzíva" a két hadsereg parancsnokainak (Potiorek és Conrád) vetélkedése, féltékenysége folytán nem öszszevont erőkkel történt, hanem kétfelé osztott csapatokkal. Eredménye: kudarc, sok magyar fiú szörnyű halála a megáradt Piáve véres hullámaiban. Otthon, Magyarországon a király lemondatta Tisza Istvánt a miniszterelnökségről 1917 nyarán. De még másfél évig nem az antantbarát, függetlenségi párti gr. Károlyi Mihályt bízta meg kormányalakítással, hanem másokkal kísérletezett az utolsó napig. Viszont ugyanaz a király a wilsoni pontokban bízva a Monarchiát nemzeti államok szövetségévé, a hadsereget pedig a különböző nemzetiségek szerint kívánta átalakítani. Az átszervezés zűrzavarában az olaszok váratlanul általános támadásba kezdenek és a már csak immel-ámmal harcoló, hazafelé tekintő osztrák-magyar hadseregek elleni tör-