Hídfő, 1958 (11. évfolyam, 282-296. szám)

1958-05-10 / 282. szám

HÍDFŐ 1958. május 10. mindenkit, még egy Bárdossy Lászlót is. És most, mint a kivégzettek, mártírrá magasztosultak picinyke és méltatlan szolgája. Te hozzád szólok minden rendű, rangú, pártállású Magyar Testvérem. Te felvidéki, erdélyi magyar, és te öreg horthysta, volt miniszter és hajdani m.kir. honvéd­tiszt ökölbe szorul-e a kezed, mikor a Himler féle dokumen­tációban ott látod vitéz nagybányai Horthy Miklóst, aki huszonöt éven át mégiscsak Magyarország kormányzója volt, legyen róla bármi a véleményünk?! Te, aki sírtál, mikor fehér paripáján bevágtatott Kassára, Nagyváradra, nem szégyenled-e el magad, mikor látod, hogy az Ostende kávés csemetéje, a Granville — Grósz gyerek kíséri Nürn­­bergbe — amerikai egyenruhában?! S szólok Tehozzád, hungarista Magyar Testvér, nem lázad-e fel a véred, amikor ez a kis mátraverebélyi cipő-perth­i ügynök s volt kommunista, az Office of Strategic Service bírájaként mondja ki az ítéletet a mártír Nemzetvezető Szálasi Ferenc fölött ekként : „ Szálasi korlátolt és őrült volt.” És szólok hozzád volt gömbösista, imrédysta Magyar Testvérem, mi lesz annak a vége, ha most eltűrjük, hogy a magyar mártírok ekként kerüljenek bele a történelembe : „ Bárdossy László a vabankot játszó s a játszmát elvesztett államférfi benyomását keltette.” Imrédy Béla „ apja zabi gyereke volt az any­jának ”. „ Antal István volt a legal­jasabb, legbecstelenebb politikai prosti­tuált ”, Szőllősy Jenő volt a „ leggyávább az egész bűnszövetkezetben ”, „ Bodonyi csendőrkapitány, a brutalitásáról hírhedt magyar csendőrség egy tisztje gyáván és hangosan zokogott előttünk ”, Jaross Andor „ árulója volt Csehszlovákiának és Magyarországnak ”, Hellebrandt Vil­mosnál „ soha bárgyúbb embert felelős állásban nem láttam ”, Omelka Ferenc „ négyszeres kis tolvaj volt ”, „ Sztójay Döme Magyarországnak és a magyar (!) zsidóságnak legaljasabb hóhérja”, Reményi Schneller Lajos „ német kém és ezüst tolvaj volt ”, Vitéz Endre Lászlónál „ szégyenletesen gyávább em­bert életemben nem láttam ”. S így tovább, tovább a végtelenségig. Mindezt könnyű egyetlen kézlegyin­téssel elintézni : mit árthat egy ilyen hazugság-gyűjtemény a Nemzetnek és azoknak, akik a bolsevizmus akasztófáin dicsőültek meg? Hogyan érhet fel ez a sok mocsok, gyalázat azokhoz, akiknek neve egyszer ott fog ragyogni az aradi 13 mellett? Ez a könnyelmű, bűnös és léha magyar felfogás, a Palaczkyak, Seaton Watsonok, Benesek, Masarykok hasonló kezelése rúgta a trianoni, majd a szovjet sírba a Magyar Nemzetet. Mit árthat a mátraverebélyi kommu­nista vigéc becstelensége? Azt tudja ártani, hogy a könyv meg­jelenik angol nyelven is, bekerül a Congress Bibliothekba, esetleg a British Museum könyvtárába és jámbor, tájéko­zatlan „tudósok” majd ebből a „hiteles” dokumentációból fogják megírni a korszak magyar történetét. S akkor azt fogják kérdezni : miféle nemzet az, amelynek államfői, miniszterelnökei, katonái, csendőrei ilyen hitvány, aljas bitangok voltak? Akkor majd jönnek megint a Seaton Watsonok, az új Benesek, az új Kruscsovok, akik azt fog­ják mondani : ilyen nemzetnek nincs élettere a Duna-völgyében! És végül írok Neded is, asszony, fiú, feleség, özvegy, aki éjszakánként meg­siratod a mártírt, a férjed, az apád, akiről mindnyájan tudjuk, hogy valóban hősként halt meg a magyar mártírok szent egyességének jegyében. Hallgatsz? Elfelejted azt a férfit, aki Hozzád a legközelebb állott? Fontosabb ma az emigrációs kis kenyér, mint a becsület, amelyért meghalt az édesapád, a férjed? Tűröd, hogy 13 év után is gyalázzák az emlékét, beszennyezzék jeltelen sírját és vele együtt az egész Nemzetet? Avagy hajlandó vagy ezt az ügyet becsületsértés, halottgyalázás címén odavinni az ameri­kai bíróság elé, de úgy, hogy a Himlerék egész életükre megemlegessék az általuk elkövetett gyalázatot? A Magyar Nemzet csak általad és rajtad keresztül kaphat elégtételt. S ha volt ideje, szüksége a magyar jobboldali árnyalatok összefogásának, az adatgyűj­tésnek, bizonyításnak, bátor kiállásnak, akkor most ütött az óra. A mártír­­gyalázás és a nemzetgyalázás himleri csimborasszója, a mérgező hazugság atomfelhője ellen most kell össszefog­­nunk, most kell dokumentálnunk, bizonyítanunk és­­ igazságot kérnünk. Többé nincsenek horthysták, szálasisták, imrédysták. Nincsenek közöttünk rég elfelejtett „ izmusok ”. Mert ha ebben a jelben sem tudunk összefogni, akkor megérdemeljük, hogy az otthoni Nemzet átkai között süllyed­jünk abba a megbecstelenített és bűzös sírba, ahova Himler szánta mártírjainkat és az egész Nemzetet! MI ÚJSÁG OTTHON? A Magyarországon megjelenő külön­böző kommunista napi- és szaklapok hasábos tudósításokat közöltek a brüsz­­szeli világkiállításról. A lényeg persze nem Brüsszel és nem világkiállítás, hanem „ egy ” nyugati világkiállítás volt. Úgy ledorongolták az egész világ gaz­dasági és technikai életének ezt a nagy bemutatkozását, mintha, nem is egy nagy nyugateurópai fővárosban, hanem valahol egy tanyán rendezték volna meg. Az amerikai pavilion — magyar lapok szerint — nem éri meg még azt a fárad­ságot sem, hogy végigmenjünk rajta. A német pavilion unalmas és a cikk szerint hazug színben tárja a világ elé a német munkásság szociális viszonyait. Az ember ásítana az unalomtól, de éppen akkor valami csodálatosan megkapó látvány nem engedi befejezni az ásítást. Hát ez természetes is, mert a cikkíró éppen az ásítás előtt érkezett a szovjet­orosz pavilion elé. Ott aztán le a kalappal és vágódjunk hasra. Mert az valami egészen noch nie da gewesen. Ilyet még nem pipált a világ. Csodálatos, falrengető és mindent, amit akarunk. A cikkek azt is megírják, hogy végre Nyugatra is megérkezett az a tanító­­mester, aki megmutatja, hogyan kell egy kiállítási pavillont rendezni, sőt, azon túl hogyan kell fátyolt borítani arra az igazi életre, ami a vasfüggöny mögött folyik. De erről már nem írnak az Európát oktató szovjet kultúra előtt kéjmámorban fetrengő hazai bértollno­­kok. Azt sem hiányolják, hogy hiány­zanak a szovjet pavillonból a koncen­trációs lágerek és negyven esztendős bol­sevista uralom alatt kivégzett és nyomo­rultul elpusztult tíz és tízmilliók emléktáblája. De nem volnának ezek a beszámolók hűségesek, sőt hazafiasak akkor, ha megfeledkeztek volna a magyar pavilion ismertetéséről. Mert mi sem természetesebb, minthogy az is nagyszerű. Szinte csemcsegve írták meg, hogy a magyar kiállítási csarnok fő vonzóereje a­­ vendéglő és a konyha. Orosz kaviártól vörös kínai madárfészek levesig mindent lehet kapni s a vendégek szinte egymás haját tépik a jófajta szegedi halpaprikásért, a habkönnyű túrós csuszáért, az aranysárga pergetett mézért és hasonló hazai nyalánkságokért. A konyhaművészet csúcskiállítását mutatja be a magyar proletárdiktatúra. Mindent megmutat, amiről otthon, abban a szerencsétlen Duna-Tisza közötti országban már álmodni sem mernek az emberek. De az étterem

Next